logo

XVII October AD

Iustinianus és a Corpus iuris civilis

A Nyugatrómai Birodalom összeomlása a keleti birodalmat csaknem érintetlenül hagyta. Sőt az 5. század második felében a jogi oktatás újbóli felvirágzásának lehetünk tanúi Konstantinápoly és Bejrút jogi iskoláiban. A szövegek természetesen mind latinul íródtak, ám görög nyelven magyarázták őket. 527-ben Iustinianus személyében olyan ember lépett a trónra, akinek nevét mindörökre a római joggal fogják összekötni, Iustinianus Naissus (a mai Szerbiában Nis) közelében született, ez volt Constantinus születési helye is.
Latin volt az anyanyelve (egyébként ő az utolsó keletrómai császár, akiről ez elmondható), de görög nevelésben részesült Konstantinápolyban, mely most visszakapta régi nevét (Bizánc). Kodifikációja része volt ama becsvágyó tervnek, amely a Római Birodalom tündöklését volt hivatott feléleszteni valamennyi területen. Nagy akaraterővel bíró és ereje teljében lévő emberként csakúgy, mint Napóleonnak neki is kevés alvásra volt szüksége. Nagy hatással volt rá felesége, Theodora, az egykori színésznő.
Az ő 548-ban bekövetkezett halála után uralkodói aktivitása alábbhagyott. Hadvezérei, Belisarius és Narses segítségével visszahódította Észak-Afrikát a vandáloktól, és helyreállította a császári hatalmat az itáliai keleti gót birodalom felett. Ellenszegült a pápa azon igényének, hogy utóbbi a császárral azonos jogállást élvezzen, és magát a legfelsőbb világi és egyházi hatalom birtokosának tekintette. Vallási hatalmának szimbóluma a nagy Hagia Sophia (Szent bölcsesség) székesegyház volt Konstantinápolyban, amelynek megépítésével Iustinianus túl akarta szárnyalni Salamon templomát.

A törvényalkotó Iustinianusnak nagy szerencséje volt kiváló miniszterével, Tribonianus-szal, aki segítette tervei megvalósításában. Hogy elképzeléseire a nyugati gótok királyának törvényei hatottak, azt nem állíthatjuk, mert Iustinianus ezt sohasem ismerte volna el. Míg Alarich célja az volt, hogy római származású alattvalóit a 6. századi Gallia viszonyainak megfelelő törvénnyel ajándékozza meg, Iustinianus tudatosan a római jog aranykora felé tekintett, és arra törekedett, hogy a római jog színvonalát visszaállítsa arra a szintre, amelyet az háromszáz évvel korábban ért el. Ezzel nem egészen összeegyeztethető módon olyan jogra is vágyott, amely az ő korában alkalmazható a Bizánci Birodalomban. Terveinek volt egy jóval szerényebb része is; elvégezni a Codex Theodosianus korszerűsítését.
A jogfejlesztés legfontosabb esz-közei eredetileg a császári konstitúciók voltak. Különösen az utolsó száz évben született sok novella (novellae constitutiones). Iustinianus Codexében az egyes címeken belül kronologikus sorrendben állították össze a konstitúciókat, és ezzel 12 könyvet töltöttek meg. A jog általános átdolgozása folyamán sok, a klasszikus jogtudósok kora óta megoldatlan vita került felszínre, amelyek most Iustinianus saját konstitúciói révén megoldódtak.

A iustinianusi kodifikáció legfontosabb darabjához, a Digestához hasonló művet addig még sohasem alkottak. A Digesta (görögösen Pandectae) a nagy római jogtudósok írásaiból vett szövegkivonatok antológiája. A legtöbb oldalt a 426. évi idézési törvényben említett öt jogtudós művei foglalják el: a Digesta szövegének egyharmada Ulpianustól, egyhatoda Paulustól származik. Akadnak benne azonban kivonatok régebbi, sőt késő köztársasági kori neves jogtudósoktól is. Az egész egy hatalmas mozaikot alkot, és mintegy másfélszer olyan terjedelmes, mint a Biblia.
Ám mint maga Iustinianus rámutatott, csak egyhuszadát foglalja magában annak az anyagnak, amelynek feldolgozásába a szerkesztők belekezdtek. A kivonatokat címek alá rendezték, melyek mindegyike egy-egy külön témának van szentelve. A címeket könyvekbe rendezték, a Digesta pedig összesen 50 könyvből áll.
Ahol az anyag nem volt jól felosztható, mint a hagyományok és a hitbizományok esetében, egyetlen cím három könyvre is kiterjeszkedik. Rendszerint mégis a könyvek tagolását részesítették előnyben, ahogy az adásvételi szerződésnél is, amelyet 8 címre bontottak, mégpedig egy, az általános szabályokat leíró címre és különös címekre, amelyek az adásvétel jogának egyes kérdéseit tárgyalják. A címek sorrendje a praetor ediktumának hagyományos felépítését követi. Am az egyes címeken belül a szövegkivonatok elrendezése első ránézésre egészen véletlenszerűnek tűnik.

A szerkesztőket arra utasították, hogy az összes töredék forrását tüntessék fel egy-egy megfelelő címfelirat útján. E címfeliratok tanulmányozása alapján egy 19. századi német jogtörténész, Bluhme bebizonyította, hogy minden címhez háromféle csoporthoz tartozó műből készítettek kivonatokat, és hogy az egyes csoportokon belül a kivonatokat általában szerzők szerint rendezték el, ugyanabban a sorrendben, jóllehet a csoportok sorrendje összességében nem minden címben azonos. Ebből Bluhme arra következtetett, hogy a szerkesztők a munkálatok meggyorsítását kívánó császár sürgetésére három albizottságot szerveztek maguk közül, melyek mindegyike elvállalta a művek egy meghatározott csoportjának kivonatolását. Ezek után mindegyik albizottság magával vitte a láncszerűen egymáshoz fűzött kivonatokat a plénum ülésére, amelyen az összes címhez megállapították a kivonatok láncainak sorrendjét. Ezen eljárás során a kivonatokat nem rendszerezték, csak egyes különösen jelentős töredékeket különítettek el és illesztettek kiemelt helyre.
A szövegen végzett újabb, számítógépes vizsgálatok Bluhme végkövetkeztetéseit tovább finomították.
A Digesta három év alatt készült el. Ez csak azért volt lehetséges, mert a szerkesztők előre megtervezték, hogyan fogják csökkenteni munkájukat azáltal, hogy saját elképzeléseiknek megfelelően lerövidítik az anyagot, biztosítva, amennyire csak lehetséges, a megmaradt kivonatok között az összefüggést. Abból a tényből, hogy a szerkesztők minden kivonatnál megadták a forrást, nem szabad arra következtetnünk, hogy a szerzőként megjelölt jogtudós valóban pontosan azt írta le, amit neki tulajdonítanak. Ennek oka részben az, hogy az eredeti fejtegetést rövidítve közölték, de részben az is, hogy a szerkesztőket kifejezetten utasították az ellentmondások kiküszöbölésére és az ismétlések elkerülésére. Ilyen módon a klasszikus jogtudósok közötti vitákra való számos utalást kivágtak.

Ugyanígy arra is felhatalmazták a szerkesztőket, hogy elvégezzék mindazokat az érdemi változtatásokat, amelyek szükségesek voltak annak biztosításához, hogy a végleges mű a 6. századi Bizánc jogát tükrözze. E változtatások mértéke állt a Digestát tanulmányozók érdeklődésének középpontjában a 20. században. A szövegben eszközölt változtatásokat a 16. század óta emblemata Tribonianiként ismerik. A legutóbbi időkben interpolációknak nevezik őket, függetlenül attól, hogy az eredeti szövegből való törlésről, annak kiegészítéséről vagy egyszerű módosításáról van-e szó.
A Codex és a Digesta a iustinianusi kodifikáció legfontosabb darabjai. Ezek azonban túl nehezek ahhoz, hogy rögtön a tanulmányaik kezdetén álló diákok kezébe adják őket. Ezért rendelte el Iustinianus, hogy a kodifikáció e két darabját egészítsék ki egy, a csaknem négyszáz évvel azelőtt Gaius által megírt Institutiókon alapuló tankönyvvel. A kezdőknek szóló tankönyv a kodifikáción belül a Digestával és a Codexszel azonos rangot kapott. A. Digesta és az Institutiók 533. december 31-én léptek hatályba, a Codex átdolgozott kiadása pedig egy évvel később.

A iustinianusi kodifikációt különböző eredetű anyagokból kovácsolták össze. Az anyag egy része a császári rendeletek anyagából származott, mint a Codex anyaga, más része a jogi irodalomból, és utóbbiak tekintélye csupán akkora volt, amekkora szerzőjük hírneve. Iustinianus az egészet törvényként hirdette ki, és így saját művévé avatta. Hogy az ő nevében elvégzett változtatásokat védje, kijelentette: az, aki kijavítja, amit nem fogalmaztak meg világosan, nagyobb dicséretet érdemel, mint a szöveg eredeti szerzője (const. Deo auctore, 6). Iustinianus megtiltott bármilyen, az eredeti művekre való hivatkozást, és a szöveg kommentálását is igyekezett megakadályozni azzal az indoklással, hogy minden kristály tiszta úgy, ahogy az le van írva.

Iustinianus 565-ben bekövetkezett haláláig további konstitúciókat is kibocsátott. E novellákat, melyek közül sok görög nyelven íródott, magángyűjteményekbe állították össze, és végül is ez alkotta később a iustinianusi törvénymű három másik részével együtt az úgynevezett Corpus iuris civilist, azaz a teljes világi jog összefoglalását, amit az egyház kánonjogával állítottak szembe. A kész törvénymű egy ezeréves jogfejlődés tetőpontját jelentette. Iustinianus kodifikációja nélkül csupán csekély ismeretekkel rendelkezhetnénk az addigi jogról. A klasszikus jogból csak igen kevés forrás maradt fenn közvetlenül. Ennek fő példája a gaiusi Institutiók, amelynek teljes szövegét csak 1816-ban fedezték fel.

A iustinianusi kodifikációban az a meglepő, hogy a közzététele körüli nagy hírverés ellenére eleinte nem keltett komolyabb figyelmet. Mivel latinul íródott, Bizáncban sok görög anyanyelvű jogász számára érthetetlen volt. Az Institutiók egyik szerkesztője, Theophilus ezért megírta az Institutiók görög változatát, amely Paraphrasis néven vált ismertté.
A 8. században megjelent egy rövidebb hivatalos görög válogatásgyűjtemény, az úgynevezett Eklogé, amely Iustinianus jogát a Bizáncban érvényesülő praxisra tekintettel próbálta módosítani. 900 körül Bölcs Leó császár a iustinianusi jog terjedelmes görög nyelvű feldolgozását kezdeményezte. Meg is született a Basilika, amely a Digesta, a Codex, az Institutiók és a Novellák tartalmát egységes egésszé fogta össze.

1453-ban a Bizánci Birodalom, amely fokozatosan elveszítette területeit, végleg megadta magát a törökök rohamának. Am a bizánci római jog görög köntösben tovább élt a Balkánon és Orosz-országban, ahol a cárok szívesen tekintették magukat a bizánci császár utódjának, és fővárosukat, Moszkvát harmadik Rómaként emlegették.


Forrás: Részletek Peter Stein: A római jog Európa történetében c. munkájából