logo

XVII October AD

A Római Birodalom és a jog

A római köztársaság utolsó évszázadát forrongás és konfliktusok jellemezték egyfelől azok között, akik hátrányai ellenére az államigazgatásra nézve a hagyományos alkotmányt akarták fenntartani, másfelől azok között, akik erős kormányzatot követeltek, akár a kötelező erejű jogszabályok félretétele árán is. A küzdelem Iulius Caesar pályafutásával érte el tetőpontját, aki már csak megvetéssel viseltetett a köztársasági elvek iránt, és akit végül Kr. e. 44-ben meggyilkoltak. Brutus és Cassius, az összeesküvés vezetői töltötték be ekkor a városi praetor és az idegenek praetora tisztségét.
Amikor a köztársaságot a császárság váltotta fel, első császárként Augustus volt olyan óvatos, hogy alattvalóit a köztársasági alkotmány külső formáinak meghagyásával igyekezzék megnyugtatni. Eleinte a népgyűléseket is megtartották, mint korábban. Ám mivel a képviseletről nem gondoskodtak, és szükséges volt az óhajukat kifejezésre juttatni kívánó polgárok személyes jelenléte, a népgyűlés gyakorlatilag mindössze Róma városának egyszerű népéből állt. A császárok gond nélkül meg tudták akadályozni, hogy fontos törvénytervezetek a népgyűlés elé kerüljenek. Ehelyett egy ideig a szenátus határozatai emelkedtek törvényerőre, amely testület főként egykori tisztségviselőkből tevődött össze.

A praetori ediktum, amelyet az újonnan megválasztott praetor minden évben újra közzétett, időközben olyan kidolgozottá vált, hogy rendszeresen, évről évre megtörténő kihirdetése alkalmával már alig változtattak rajta. Ezért szövegét Kr. u. 130 körül Hadrianus császár parancsára a nagyjogtudós, Iulianus végleges formába öntötte. Az ily módon egységes szerkezetbe foglalt ediktumanyag a formuláris per szabályaival kezdődik, az alperes idézésétől kezdve a praetor előtti eljárási szakasz végéig, majd a praetor által bevezetett különböző jogsegélyekkel folytatódik. Ezt követik az ítéleteknek a peres eljárást követő végrehajtásáról, majd az interdiktumokról és az egyéb jogvédelmi eszközökről szóló szakaszok. Ezt a rendet föltehetően a XII táblás törvényről mintázták.
Később maga a császár gyakorolta a törvényhozó hatáskört, és császári rendeletéit (constitutiones principis) a népgyűlési törvény (lex) erejével bíró jogforrásnak tekintették. A császárok alkalmanként ediktum típusú rendeleteket is kibocsátottak. A császári rendeletek többségét azonban a rescriptumok tették ki. így hívták azt a tájékoztatást, amelyet a perbeli felek vagy állami tisztviselők, mint például a tartományi helytartók, kérdésére a császár nevében bocsátottak ki jogi ügyekben. A rescriptumokat a császári kancellária jogászai fogalmazták. Rendszerint azt a célt szolgálták, hogy magyarázzák a hatályos jogot, és pontosítsák annak tartalmát. Nagy ritkán azonban jelentős módosításokat is bevezettek.

A Kr. u. 2. században a Római Birodalom nyugaton a brit sziget déli felét, Galliát (Franciaország), az Ibériai-félszigetet, valamint Észak-Afrikát foglalta magában, keleten pedig a Rajna nyugati partjától és a Duna déli partjától Kis-Ázsiáig, Szíriáig és Egyiptomig terjedt. A római polgárjog most már jóval szélesebb körű volt, mint a köztársaság korában. Itália lakossága, vagyis a mai Olaszországnak a Pó folyótól délre eső területén élők már a köztársasági kor végén elnyerték a polgárjogot. A császári kormányzat most az egységes államba való integráció eszközeként használta fel a polgárjog kiterjesztését az Itálián kívüli alattvalókra. Ilyen módon a polgárjog és az itáliai származás közötti kapcsolat felbomlott.
A politikai, társadalmi és gazdasági siker egyre növekvő mértékben függött a polgárjog megszerzésétől, de az utóbbi most már összeegyeztethetővé vált a szülőföld iránti hűség megtartásával, legalábbis mindaddig, amíg a római uralmat meg nem kérdőjelezték. A tartományok becsvágyó lakói így bátorítást kaptak arra, hogy közös hazának tekintsék Rómát.
A korai császárkorban éppen a nemesek tartománybeli, elsősorban nyugati, például hispániai hozzátartozói őrizték meg a leginkább Róma áthagyományozódott értékeit. A császári kormányzat sikere ezektől a férfiaktól vált függővé. Eleinte a hadsereg tisztjeiként és pénzügyi tisztviselőkként szolgáltak, majd bekerültek a szenátusba, a konzuli tisztségig vitték, mindezek után pedig a birodalom határán fekvő katonai provinciákat igazgatták.
A császári politika támogatta a tartományi városokat (municipia) mint a teljes polgárjoggal bírók vagy a római polgár nem minden jogával rendelkező latinjogúak többé-kevésbé önigazgató közösségeit. Annak a római polgárnak, aki egy tartományi városban lakott, kettős státusza volt, mert minden közösségnek megvolt a maga saját helyi joga is, amely nagy aprólékossággal előírta, hogyan kell zajlania a közösségi életnek, különös tekintettel a jogszolgáltatásra. Jóllehet a részletekben voltak eltérések, tudjuk, hogy legalábbis a nyugati provinciákban létezett egyfajta standard jog, amely mintául szolgált a legtöbb ügyben. E standard jog a tartományi városok jogintézményeit és perjogi szabályait, amennyire csak lehetséges volt, hozzáigazította a Rómában szokásos szabályokhoz. Ennek legfontosabb bizonyítéka az a két 1981-ben fölfedezett bronztábla, amelyek szövege felöleli a hispániai írni város jogának kétharmad részét, Irni a Kr. u. 1. század utolsó negyedéből származó joga jelentős részeit tekintve azonos más, már régebben fölfedezett városi jogok töredékeinek szövegével. Ez az egyezés annak a jele, hogy a római intézmények mintául szolgáltak, amelyekhez a helyi közösségeknek olyan szorosan kellett igazodniuk, amennyire csak viszonyaik engedték. A keleti, görög nyelvű provinciák régi városállamai ellenben kevésbé voltak hajlandóak lemondani ősi jogukról.

A keresztény időszámítás első két évszázada a római jog fejlődésének tetőpontja olyan értelemben, hogy a római jog technikai-dogmatikai szempontból ekkoriban érte el legprecízebb és legkifinomultabb formáját. Ezért ezt az időszakot a római jog klasszikus korának nevezzük. Ugyanakkor e két évszázad brutális császárok, mint Caligula (Kr. u. 37-től 41-ig), Nero (54-68) és Domitianus (81-96), durva kegyetlenkedéseinek volt tanúja. Első látásra szembetűnő ellentmondás, hogy éppen e császárok uralkodásának idejére esik annak a fejlődésnek a csúcspontja, amelyen Róma, a jogállam hírneve alapul.
A megoldás a magánjog és a többi jogterület közötti hallgatólagosan elfogadott megkülönböztetésben rejlik. A magánjog a magánember individuumok kapcsolatait szabályozta. Az első császárok belátták, hogy a magánjogba való beavatkozásból kevés előnyt húzhatnak, és hogy az okos politika a magánjog szükségtelen változtatások nélküli megőrzése és fejlesztése.


Forrás: Részletek Peter Stein: A római jog Európa történetében c. munkájából