logo

XVII October AD

A praetor és a jogsegélyek

A köztársaság korában a jogot összességében nem annyira a jogalkotás és a jogértelmezés fejlesztette tovább, hanem a különféle jogsegélyek megfelelő alkalmazása. Eredetileg a kereset megindításának első lépése nagyon formális és technikai jellegű volt. Csak korlátozott számú és meghatározott típusú kereset (legis actio) létezett, amelyeket a felperesek az igazságszolgáltatást gyakorló magistratus és az alperes jelenlétében tett, rögzített szavakból álló szóbeli nyilatkozattal indítottak meg.
Az a felperes, aki nem pontosan az előírt szavakat használta, elvesztette a pert. Az ilyen legis actiókat csak meghatározott napokon lehetett le-folytatni. A pontos részleteket itt is kizárólag a pontifexek ismerték, amíg a kereseti formulákat és a törvénykezési napok jegyzékét végre nyilvánosságra nem hozták. A hagyomány szerint ez Kr. e. 300-ban történt, éppen akkor, amikor a pontifexek hivatalát elérhetővé tették a plebejusok számára.

A tisztségviselők eredetileg az állam fejeiként a király helyébe lépő, évenként választott két konzul voltak felelősek a kormányzat valamennyi intézkedéséért. A jogszolgáltatás irányítása feladataiknak csupán egy kis részét képezte, és a perek vezetése szintén csekély teret engedett nekik az újításokhoz. A római állam területének gyarapodása nyomán Kr. e. 367-ben felállítottak egy különleges magistratust, a szintén egy évre választott praetor tisztségét, és az ő kezébe helyezték a jogszolgáltatási hatalmat.
A praetor nem rendelkezett speciális képesítéssel, mégis tőle várták el a perek első, formális szakaszának felügyeletét. A praetor fenntartotta az eljárás kettéosztottságát. Az első szakaszban arról döntött, hogy a felperes által érvényesített igény egyáltalán számot tarthat-e jogvédelemre. Az eljárás második, már az esküdtbíró előtt folyó szakasza a tárgyalás lefolytatását, a bizonyítási eljárást és az ítélet kihirdetését foglalta magában. Ez a második rész mindig is inkább informális természetű volt, és e vonását a későbbiekben is megtartotta.
Ez az eljárási mód gazdaságosan bánt a tisztségviselő munkaidejével, a praetor ugyanis csak a per első részével foglalkozott. Ez volt ugyan a döntő rész, a második szakasz viszont sokkal nagyobb időráfordítást követelt. A rómaiak rájöttek, hogy sok esetben a vita nem az általában eléggé világos jog tartalmából fakadt, hanem a tényekből, azt pedig egy értelmes polgár a jog működésére vonatkozó tapasztalatok híján is viszonylag könnyen el tudta dönteni, hogy valójában mi történt.

A köztársasági kor derekán egy jelentős változtatást vezettek be a perjogban. A praetor megengedte az előtte megjelenő feleknek, hogy kérelmüket és védekezésüket a szigorú formák betartása nélkül, saját szavaikkal adják elő. Miután a praetor megállapította, hogy miről folyik a vita, feltételes mondatokban megfogalmazta a vita tárgyát egy okiratban, amelynek formula volt a neve. Ezen írásbeli formula arra utasította a bírót, hogy ha bizonyos felperesi állítások igaznak bizonyulnak, marasztalja az alperest, ha viszont nem ez lenne a helyzet, akkor mentse fel.
A praetor és a felek a megszövegezés után lezárták és lepecsételték a formulát tartalmazó viaszostáblát, így annak felnyitásakor az esküdtbíró biztos lehetett abban, hogy semmit nem változtattak rajta jogosulatlanul. A bíró összes jogosítványa a formulából eredt, és az eljárás során annak keretei között kellett maradnia. E keretek között a pervezetés terén nagyfokú szabadság illette meg, és a döntéshozatalnál gyakran merített a barátaiból álló consliumának tanácsaiból.

A korai köztársaság idején a felek maguk jelentek meg a bíró előtt, ám később szokássá vált hivatásos, retorikában képzett szónokokat megbízni az ügy képviseletével. A praetor a formula révén minden olyan esetben utasításokat adhatott a pontifexnek, amikor ezt jogpolitikailag indokoltnak tartotta, azaz amikor úgy gondolta, hogy a ténybeli állításait bizonyítani tudó felperes jogorvoslatot kell, hogy kapjon. A praetor feladata az volt, hogy megállapítsa az odavágó jogszabályt (ius dicere), és annak a megfelelő jogsegélyek megadása útján érvényt szerezzen. A legtöbb jogsegély jogilag elismert igényekre vonatkozott, amelyek például abból adódtak, hogy az alperes a felperes akarata ellenére visszatartott egy annak tulajdonában álló dolgot, vagy hogy az alperes pénzzel tartozott a felperesnek.
A formulák révén azonban a praetor olyan helyzetben is segítséget tudott adni a felperesnek, amelyre nem volt precedens, és így jogi norma sem. Technikus értelemben a praetor ebben az esetben nem alkotott új jogot. Ez a hatáskörén kívül esett volna. A valóságban viszont intézkedése azt sugallta, hogy az érvényesíteni kívánt igény indokolttá tette a jogsegély megadását, és a jogrendszernek ezért rendelkezésre kell bocsátania a jogsegélyt. A praetor, bár azt állította, hogy pusztán a létező jogot alkalmazza, valójában új jogot alkotott.

Az újításokat tehát elkendőzték azáltal, hogy az új jogsegélyeket a régi jog kifejeződésének mondták. A praetor például nem kezelhetett valakit egy dolog tulajdonosaként, aki a római polgárok joga szerint, amelyhez a praetornak is tartania kellett magát, nem volt tulajdonos. Ezért egy ilyen személynek nem adhatta meg a tulajdonos keresetét sem a tulajdonba való visszahelyezésre. A nemtulajdonosoknak mégis egy olyan kisegítő perindítási lehetőséget engedélyezett, amellyel lehetővé tette számukra, hogy a dolog fölötti tényleges hatalmat megszerezzék, és ezt a tényleges uralmukat addig is védelmezte, amíg az idő múlása (elbirtoklás) folytán a jog szerint is tulajdonosokká nem váltak.
Hasonló módon az örökösnek az elhunyt vagyonára vonatkozó keresetindítási jogosultságát csak olyasvalakinek adhatta meg, aki a római polgárok jogának szabályai szerint örökös volt. Ám annak, aki e mérce alapján nem számított örökösnek, szintén tudott biztosítani egy jogsegélyt, amelynek segítségével az illető a vagyon birtokába kerülhetett, és azt meg is tarthatta. Aki ilyen helyzetben volt, az inkább a vagyon birtokosának, és nem tulajdonosának számított. Ez sok római számára kétségtelenül csak egy tisztán nyelvi megkülönböztetés volt. Azok számára viszont, akiknek volt érzékük a jog működéséhez, e megkülönböztetés jelentős volt. Ez tette lehetővé a praetor számára, hogy jogsegélyt adjon az arra érdemes félnek, ha meg volt győződve arról, hogy a természetes jogérzék ezt követeli meg. Ö pedig így is tett, miközben formálisan fenntartotta a római polgárok jogának sérthetetlenségét.

Hivatali éve kezdetén a praetor kiadott egy ediktumot, amelyben rögzítette azokat a feltételeket, amelyek megléte esetén helyt ad egy-egy kereseti kérelemnek. Ehhez csatolta a megfelelő formulák mintáit. Aki jogvitát szándékozott kezdeményezni, tanácsot kérhetett az ediktummal kapcsolatban, és kérelemre az abban meghirdetett bármely formuláról mintát kaphatott. Az alperes, aki vitatta a felperes állításait, nem szenvedett hátrányt azáltal, hogy a felperes kérésére kiállították a formulát, amíg bízhatott abban, hogy ellenfele nem tudja majd meggyőzni a bírót állításainak valóságáról.
A formula rugalmas eszköz volt, és annak szövegén a praetor az alperes által ő előtte előadott konkrét védekezésre tekintettel változtatásokat eszközölhetett. Ahol például a római jog egy jogügyletre különleges formát írt elő, eredetileg csak az számított, hogy betartották-e a formaságokat vagy sem. A jog mintegy nem nézett a forma mögé. Egy fontos, már a XII táblás törvényben említett, szigorú szóbeli alakszerűségekhez kötött szerződés volt a stipulatio. Ez egy formális, élőszóban elhangzó kérdésből és feleletből álló párbeszéd volt, amelynek segítségével szinte minden megállapodást kötelező erejű szerződésként lehetett létrehozni.
Ha a formaságokat betartották, akkor az nem bírt jelentőséggel, hogy a teljesítést ígérő felet erre a másik fél részéről történő megtévesztés vagy fenyegetés indította-e vagy sem. A köztársaság későbbi időszakában azonban a praetor megengedte az alperesnek, hogy a felperesi igénnyel szembeni védekezése céljából csalásra vagy fenyegetésre hivatkozzék. Ha pedig az adós be tudta bizonyítani állítását, a keresetet elutasították.

Ilyen védekezés vagy kifogás (exceptio) volt szükséges, ha az alperes beismerte a felperes állításainak igazságát (pl. azt mondta: „formális ígéretet tettem”), aztán viszont más körülményeket hozott fel a maga javára (pl. „de az ígéret a megtévesztésemen alapult”), amelyek megsemmisítették a felperes igényét. E védekezés engedélyezése a praetor részéről azon jogelv elismerésén nyugodott, hogy a megtévesztés vagy fenyegetés hatására tett akaratnyilatkozat érvénytelen. Egyes performulákban a bíró mindössze arra kapott utasítást, hogy az alperest olyan mértékű összeg megfizetésében marasztalja, amellyel utóbbi a jóhiszeműség (tisztesség) alapján (exfide bona) tartozott. Ezen esetekben nem volt szükség ilyen különleges exceptio felvételére a formulába.
Az egyetlen, a felperes javára szóló döntés, amit a bíró a per végén hozhatott, a pénzbeli megtérítésben való marasztalás volt. Mihelyt a bíró a felek egyikére nézve kedvező ítéletét kihirdette, feladata véget ért, megszűnt indexnek lenni. Ezen oknál fogva nem adhatott utasítást a feleknek arra, hogy valamit tegyenek vagy abbahagyjanak. Hiszen amikor eljön annak az ideje, hogy arról dönthetne, betartották-e a rendelkezését vagy sem, már nem lesz bíró. Az a döntés, hogy az alperes fizessen egy meghatározott pénzösszeget, sok vitás ügy ésszerű befejezését jelenthette, de nem volt minden esetben alkalmazható. Amikor a köztársaság későbbi időszakában a pénzbeli térítés iránti rendes keresetek mellett más eljárások is szükségessé váltak, a praetornak magának kellett kézbe vennie az ügyet, és már nem utalhatta egy magánember iudex elé a pert.

Az első ilyen rendkívüli, azaz a rendes formula kiállításán kívüli jogi eszköz föltehetően az interdictum volt, vagyis a praetor parancsa arra, hogy valaki valamit tegyen vagy abbahagyjon. Sok interdiktumot fejlesztettek ki a tulajdonos békés birtoklásában való háborgatásának megelőzése és annak biztosítása céljából, hogy az igényeket korrekt jogi eljárás útján érvényesítsék.
A praetor pusztán kérelemre eredetileg nem bocsátott ki interdiktumot, hanem megbizonyosodott róla, hogy bizonyos ténybeli körülmények legalábbis valószínűsítik a parancs kiadásának megalapozottságát. A legmesszebb menő hatása ezen interdiktumok közül valószínűleg a restitutio in integrumnak, az eredeti állapot helyre-állításának volt. Ez az olyan jogügylet joghatásainak érvénytelenítését jelentette, amely a civiljog szerint érvényes volt ugyan, a felek egyike számára azonban igazságtalan következményekkel járt.

A restitúció elrendelése után a praetor különleges perindítási jogosítványokat adott az érintetteknek, amelyek egyenértékűek voltak azon keresetekkel, amelyek az érintett fél számára a jogait sértő jogügylet hiányában rendelkezésre álltak volna. A praetornak azonban visszafogottan kellett bánnia e jogeszköz engedélyezésével. Ha túl nagyvonalú lett volna e téren, aláásta volna a jog iránti közbizalmat, hiszen miért kellene egyáltalában ragaszkodni a jog által az ügyletek meghatározott típusára nézve előírt formákhoz, ha az egyik fél kizárhatja az ügylet megvalósítását, csak azért, mert általa előre nem látott következmények léptek fel?
Másfelől e jogeszköz teljes elutasítása az igazságtalanság eltűrését jelentette volna. Gondosan megválogatták azokat az okokat, amelyek miatt a praetor ilyen intézkedést hozhatott. Idetartozott a megtévesztés, a fenyegetés, a panasztevő állami szolgálat miatti távolléte azon idő alatt, amíg valaki más jóhiszeműen elfoglalta földjét, és elbirtoklás útján tulajdont szerzett rajta, és végül az a körülmény, hogy a panasztevő, bár a jog szerint felnőtt, túl fiatal volt ahhoz, hogy ügylete jelentőségét meg tudja ítélni.

Az utóbbi ok még inkább megvilágítja, milyen óvatosak voltak a rómaiak a jog reformját illetően. A civiljog minden fiatal férfit cselekvőképesnek nyilvánított, aki elérte a serdülőkort, amelyre nézve az volt a közmegegyezés, hogy 14 éves korban következik be. A fiatalember ennyi idős korától házasságot köthetett és maga rendelkezhetett vagyonáról, feltéve, hogy nem állt apai hatalom alatt. Ez az életkor a korai köztársaság egyszerű társadalmában éppen megfelelő volt. Ám egy 14 éves fiú aligha volt képes felvenni a versenyt egy rafinált kereskedővel, aki rábeszélte, hogy megvegyen valamit, amit tulajdonképpen nem is akart. E helyzet rendezésére a legegyszerűbb eszköz kétségtelenül a serdültség korhatárának megemelése lett volna. Ám erre úgy tekintettek volna, mint a hagyományos jog egyik legalapvetőbb szabályának drasztikus megváltoztatására, nevezetesen azon szabályéra, amely szerint a testi érettség együtt jár a cselekvőképességgel.
A rómaiak nem hajlottak arra, hogy a jognak olyan változtatását vegyék fontolóra, amelynek mindenféle előre nem látható következményei lehetnek. Inkább a praetorra bízták, hogy meggyőződése alapján fossza meg az ügyleteket hatályosságuktól, ha bebizonyosodott, hogy valaki a maga előnyére kihasználta egy fiatal tapasztalatlanságát. Ennek következményeként az emberek nem kötöttek ügyletet 25 éven aluli személyekkel (ez volt a praetor által figyelembe vehető magasabb korhatár), hacsak a fiatalkorút egy kívülálló el nem látta tanácsokkal.

Az új jogsegélyek biztosításából eredő és a praetor ediktumába felvett normákat ius honoráriumnak nevezték, vagyis a tisztelettel övezett közhivatalok (honores) választott birtokosai által alkotott jognak. A köztársaság korának második felében a magánjogi jogviták számára újonnan kifejlesztett jog legnagyobb része a jognak ezen formáján alapult, és nem a törvényhozáson.


Forrás: Részletek Peter Stein: A római jog Európa történetében c. munkájából