logo

XVII October AD

A népek joga (ius gentium) és a jogtudósok színre lépése

A hagyományos civiljog nem volt alkalmazható, ha a jogvitában részes felek egyike nem vagy egyikük sem rendelkezett polgárjoggal. Amíg Rómában viszonylag ritkán fordultak meg idegenek, a rómaiak ahhoz a fikcióhoz folyamodtak, hogy az idegen is polgár, és ilyen módon az ügyet a római polgárok jogának hatálya alá tudták rendelni. Ám a rómaiaknak a Kr. e. 3. századi pun háborúkban Karthágó fölött aratott győzelmét követően a római uralom kiterjeszkedett az egész nyugati földközi-tengeri térségre. Ezáltal megemelkedett a rómaiakkal nap mint nap érintkező nem polgár alattvalók vagy idegenek száma, mégpedig olyan mértékben, hogy ezt a jogrendszer szintjén is tekintetbe kellett venni és kifejezésre kellett juttatni. Kr. e. 242-ben ezért bevezették a második praetor tisztségét, akinek azon jogvitákkal kellett foglalkoznia, amelyekben az egyik vagy mindkét fél idegen volt. Ettől kezdve különbséget tettek a városi praetor és az idegenek praetora között.

A római polgárok joga (ius civile) a rómaiak nagy büszkesége volt, amelyet nem lehetett minden további nélkül kiterjeszteni az idegenekre. A Kr. e. 3. szazadban a polgárjog egyfajta privilégiumszámba ment, amely kiemelte a rómaiakat a többi nép közül. A rómaiaktól elvárták, hogy saját magatartásukat szigorúbb mércével mérjék, mint másokét. Livius (34, 1) beszámol arról, hogy egy Kr. e. 215-ből való törvény (lex Oppia) a római családanyáknak egyszerű, ékszerek nélküli ruházatot írt elő, ezzel szemben az idegen nők bíborban és aranyban járták Róma utcáit. Azokat a jogvitákat azonban, amelyekben idegenek vettek részt, általánosan elismert szabályok szerint kellett eldönteni.

A rómaiak egy rájuk jellemző gyakorlatias módszerrel oldották meg a problémát, mégpedig azáltal, hogy kétféle intézményt ismertek el a római jogon belül. Először is olyan jogintézményeket, mint a földtulajdon átruházásának ősi ünnepélyes formája, amelyek sajátosan rómaiak voltak, és emiatt csak a római polgároknak álltak rendelkezésére. Emellett léteztek a római jognak más intézményei is, mint különösen a praetori jogsegélyeken alapuló számos szabály, amelyekről azt feltételezték, hogy azok minden civilizált nép jogának alkotóelemei. Ez utóbbiak képezték összességükben azt, amit a rómaiak a maguk hagyományos civiljogától megkülönböztetve ius gentiumnak (a „népek jogának”) neveztek.
A népek joga a polgárok és a nem polgárok számára egyaránt alkalmazható volt. Ez a jogi fogalom hozzásegítette a rómaiakat azon gyakorlati problémák megoldásához, amelyek abból adódtak, hogy az idegenek római uralom alatt éltek.

Amikor a rómaiak később elgondolkodtak azon, hogy az ilyen szabályokat miért ismerik el mindenütt, arra jutottak: ennek okát abban kell keresni, hogy ezek a szabályok nem egyszerűen egy áthagyományozódott gyakorlaton, hanem általánosan elfogadott nézeteken vagy a „természetes értelmen” alapultak, ami az emberi természet részeként minden emberben közös. Ezért a népek jogát részben azonosították a természetjoggal (ius naturale). Uralkodó nézet lett, hogy a népek joga és a természetjog hasonlóak egymáshoz, kivéve a rabszolgaság intézményét.
A rabszolgaság az ókorban minden társadalomban elismert volt, és ezért egyértelműen olyan intézménynek minősült, amely a népek jogának részét alkotta. Ám ugyanígy vitathatatlan, hogy a rabszolgaság semmiképpen sem a természetes értelmen nyugodott, és így a természetjog intézménye sem lehetett.

Később a köztársasági kor folyamán a performulák rendszere és az azt kiegészítő jogsegélyek szemmel láthatóan technikai jellegűvé váltak. Ezáltal létrejött a speciális szakértelemmel rendelkező szakértők iránti igény, akik szükség esetén tanácsot tudtak adni. Sem a praetor, sem a bíró, sem a bíró előtt a feleket képviselő ügyvédek nem részesültek azonban jogi képzésben. Ezért mindnyájan igényelték időről időre szakértők segítségét. Kr. e. 250-től kezdődően tudunk a jogi szakértők, tehát a jogászok, jogtudósok rétegéről, akik, bár formálisan nem kaptak szerepet az igazságszolgáltatásban, felkészültek voltak arra, hogy a perbeli feleknek magyarázzák a jogot. Kezdetben nem javadalmazták őket, hanem tevékenységüket egyfajta köztisztség ellátásának tekintették. A jog őreinek feladatát vették át a pontifexektől, tőlük eltérően azonban teljesen nyilvánosan működtek.

A római jogtudósok kezdettől fogva olyan ügyeknek szentelték munkájukat, amelyek alkalmat adtak jogi kérdések megvitatására. Az volt a feladatuk, hogy megfelelő formulákat vagy jogsegélyeket javasoljanak a különleges, szokatlan esetekhez, valamint, hogy olyan okiratokat szerkesszenek, például végrendeleteket vagy szerződéseket, amelyek pontosan a felek által óhajtott hatással járnak, és nincsenek nem kívánt járulékos következményeik. E késő köztársasági kori jogtudósok véleménye kizárólag egyéni nézetüktől függött.
A legtekintélyesebb jogtudósoktól származó véleményeket szakvélemény-gyűjteményekké állították össze, hogy az esetleg később előforduló hasonló esetekben mintául szolgáljanak. A jogtudósok figyelmüket elsősorban a magánjogi problémáknak szentelték, és rendszerint nem foglalkoztak közjogi, büntetőjogi vagy vallási kérdésekkel. A civil-jogból „kiszűrték” az e területekre vonatkozó jogtételeket, amely ezáltal a magánjoggal szinonim fogalommá vált.


Forrás: Részletek Peter Stein: A római jog Európa történetében c. munkájából