logo

XVII October AD

A klasszikus jogtudomány tetőpontja

A 3. század kezdetén Antoninus Caracalla császár kibocsátott egy jelentős ediktumot, amelynek révén birodalma legtöbb lakója, akár akarta, akár nem, római polgárrá vált. A Kr. u. 212. évi constitutio Antoninianát azonban nem liberális indíttatásból hirdették ki, hanem kormányzati célokat szolgált, mégpedig az olyan lakók számának növelését, akik polgárokként örökösödési illetéket fizettek megszerzett örökségük után. Az ediktum további következménye volt, hogy sokaknak, akik nem tekintették rómaiaknak magukat, és akik talán még a latin nyelvet sem beszélték, most római polgárokként a római jog formáihoz kellett igazodniuk.
A klasszikus kor a constitutio Antoniniana kibocsátása utáni évtizedben érte el tetőpontját három jogtudós munkájának köszönhetően, akiket a későbbi korok egyenesen a három legnagyobb római jogtudósnak tartottak, ők pedig Papinianus, Paulus és Ulpianus. Mindhárman a császári közigazgatás legmagasabb tisztségének birtokosai voltak, praefectus praetoriók, és ebben a minőségükben az igazságügyi igazgatás irányítói és az egész hivatalnoki kar elöljárói is egyben. Mindhárman terjedelmes jogtudományi műveket írtak. Papinianus az egyes esetek elemzésében tűnt ki.
A jogi problémákra adott megoldásaiban az erkölcs és az igazságos döntések követelménye iránti kifinomult érzék mutatkozik meg. Paulus és Ulpianus nagy kommentárjaik által váltak híressé, amelyekben elődeik műveit foglalták össze és adták tovább a későbbi nemzedékeknek, kikristályosodott, de még mindig meglehetősen bonyolult formában.

Egy kezdőknek szóló tankönyvében Ulpianus először tett világos különbséget a magánjog és a közjog között. Addig a „közjog" kifejezésnek nem volt pontos jelentése, és gyakran alkalmazták a civiljog azon szabályainak megjelölésére, amelyekkel kapcsolatait, közöttük létrejött alakszerűden megállapodás alapján is egy kötelem két feleként kezelt bizonyos személyeket. Ennek fő példája az áruk adásvételéről kötött megegyezés volt. Amint a felek további fenntartások nélkül elkötelezték magukat a vételre, vagyis az eladó megígérte, hogy át fogja adni a megvásárolt dolgot, a vevő pedig arról nyilatkozott, hogy kész a vételárat megfizetni, kötelmi jogviszony keletkezett közöttük.
Már a Gaius előtti jogtudósok is megfigyelték, hogy a legtöbb kötelem a felek közötti előzetes megállapodáson alapult, akkor is, ha az a körülmény, amely végül a törvény erejénél fogva kötelezte őket, több volt mint puszta megállapodás. így felismerték, hogy a legtöbb kötelemnek, függetlenül attól, min alapul kötelező ereje, van egy közös jellegzetessége, a felek közötti megegyezés. Ezzel megszületett a feleket meghatározott kötelezettségekkel terhelő szerződés fogalma.
Gaius újszerű módon szemlélte a kötelmet, amelyben már nemcsak az adóst terhelő kötelezettséget látott, hanem a hitelező vagyoni jogosultságát is. Azáltal, hogy Gaius a hitelezőnek az adóssal szembeni fellépéshez való jogát kötelemként kezelte, ki tudta terjeszteni a kötelem fogalmát, amelybe már nemcsak a szerződések tartoztak bele, hanem a tiltott cselekmények is, mint a kötelmek forrásai.

A jog harmadik része Gaius rendszerében a kereseteké volt. Ez a rész nem annyira a bírósági eljárást tárgyalta, hanem sokkal inkább a perindítási jogosítványok különböző fajtáit, például az olyanokat, amelyeket mindenkivel szemben lehetett érvényesíteni, mint a tulajdonos jogainak érvényesítése iránti keresetek, ellentétben azon keresetekkel, amelyek csupán egy bizonyos személy ellen irányultak, mint a kötelmek teljesítésének kikényszerítésére szolgáló keresetek.

Gaius idején, a klasszikus kor derekán a magánjog tartalma lényegében rögzült. Gaius így pontosan körülírhatta annak egyes alkotórészeit. Gaius rendszerét több újítás is jellemezte. így például a kereseteket a személyekkel és a dolgokkal egy szinten helyezte el a rendszerezendő jogi jelenségek leírásában. Elismerte, hogy a testetlen dolgok ugyanazon kategóriába tartoznak, amelybe a testi tárgyak. Az örökséget és a kötelmeket testetlen dolgokként definiálta, a szerződéseket és a deliktumokat pedig egyaránt a kötelmek forrásaiként kezelte.
bán nem lehetett alkudozni, ellentétben azokkal, amelyektől a felek megegyezéssel eltérhettek.
Ulpianus e fogalmat most azon jogszabályokra alkalmazta, amelyek elsősorban a közügyekre vonatkoztak, mint például a tisztségviselők jogosítványaira és az államvallás intézményeire. E jogszabályokat szembe állította azzal a joggal, amely a magánszemélyek érdekeit érintette. Hogy ezt milyen célból tette, arra nézve csak feltételezések vannak. Ám az a körülmény, hogy a művet közvetlenül a constitutio Antoniniana kibocsátása után publikálta, jelentőséggel bír. Ulpianus valószínűleg a hagyományos civiljogot akarta megóvni a császári beavatkozástól, és meg akarta nyugtatni az új polgárokat, akikre azt most alkalmazni kellett, hogy a civiljog egészen más, mint a közjog. A megkülönböztetés mindenesetre messze ható következményekkel járt.

Ulpianusnak a lázadó testőrök általi meggyilkolásával, Kr. u. 223-ban (Papinianust alig több mint tíz évvel korábban végezték ki Caracalla parancsára) fejeződött be a római jog klasszikus korszaka. A Kr. u. 2. század a Római Birodalom számára még a béke és a stabilitás szokatlan időszaka volt.
A 18. században Edward Gibbon angol történész úgy írta le, mint „a világtörténelemnek azt a korszakát, amelyben az emberiség a legboldogabb volt, és a legjobban élt" [Decline and fedi of the Román Empire, 3. fej.). Ezzel ellentétben a 3. század a jelentős mértékű társadalmi nyugtalanság időszaka. Jóllehet a császári leiratok azt mutatják, hogy legalábbis a császári kancelláriában nagy erőfeszítéseket tettek a jog addigi színvonalának fenntartása érdekében, csak kevés olyan tudományos írás született, amely egy további fejlődésre képes jog igényeinek eleget tett volna.


Forrás: Részletek Peter Stein: A római jog Európa történetében c. munkájából