logo

XVII October AD

A joganyag rendszerezése

A klasszikus jog oktatása a konkrét eseteken alapult. Ezek vagy ténylegesen megtörtént esetek, vagy hipotetikus iskolapéldák voltak. E kazuisztikus rendszer az idők folyamán óhatatlanul zavarossá és bonyolulttá vált, ezért kategorizálást és rendszerbe foglalást igényelt. A rendszerezés fejlődése a késő köztársaságban kezdődött az osztályozás görög módszereitől befolyásolva. Maguk a görögök ezt a technikát nem a jogra alkalmazták, hiszen náluk még nem létezett hivatásos jogászi vagy jogtudósi réteg, és peres eljárásaik sem voltak alkalmasak magas technikai szintű jogszabályok kifejlesztésére.

Kr. e. 100 körül egy jogtudós, Quintus Mucius Scaevola közreadott egy rövid összefoglaló művet a teljes civiljogról. Az eleje a végrendeletekről, a hagyományokról és a törvényes öröklésről szói, és az egész műnek körülbelül a negyedét teszi ki. Ez nem véletlen, hiszen az öröklési jog kérdései több jogvitát eredményeztek, mint a jogesetek összes többi fajtája. A társadalmi rend a családon mint egységen alapult, és a végrendelet legfontosabb célja az örökös megnevezése volt, aki a családfő halála esetén elfoglalta annak helyét, és fenntartotta a család kontinuitását a következő nemzedékig.
Az örökösnevezésen túl az örökhagyó végrendeletében hagyományokat rendelhetett, gyámokat nevezhetett ki serdületlen gyermekei részére, és rabszolgákat szabadíthatott fel. Mivel a földtulajdon inkább a család, mint az egyén tulajdonának számított, nem meglepő, hogy a halál esetére szóló utódlás ilyen nagy helyet foglalt el a jogon belül. Az öröklésen kívül Scaevola csoportokat képezett a tulajdonszerzés és a telkeken fennálló tulajdon típusainak szabályaiból is. A magánjog további témáit azonban világosan felismerhető rend nélkül állította össze.

Egy évszázaddal késeibb egy másik jogtudós, Masurius Sabinus, akiről a szabiniánusok iskolája a nevét kapta, Scaevola rendszeréből kiindulva további témákat kapcsolt egymáshoz, amelyek között akkoriban kezdték felismerni az összefüggést. így például Scaevola a tulajdonos sérelmére elkövetett lopást és a tulajdonost sértő károkozást még egymástól teljesen elkülönítve tárgyalta. Sabinus azonban egymás mellé állította őket, és ezzel megalkotta a tiltott cselekmény (deliktum) fogalmát, amelynek alapján a sértettet a civiljog szerint büntetőkereset (és emellett sok esetben még kártérítés iránti kereset is) illette meg a jogsértővel szemben.
Azt, hogy ugyanígy a szerződésnek is létezik egy egységes kategóriája, még nem ismerte fel Sabinus. Azokat a különböző megoldásokat, amelyek segítségével két fél kötelezettségeket alapíthat egymással szemben, még önálló jelenségekként kezelte. A legtöbb klasszikus jogtudós vagy egy Sabinus főművéhez készült kommentár, vagy az időközben kodifikált praetori ediktumhoz írott kommentár keretében foglalta össze szakvéleményeit.

A Kr. u. 2. század közepére értek el először nagyobb előrelépést a magánjog anyagának rendszerezésében. Ám ezt csak a tudományos körökben érzékelték. A szerző egy kevéssé ismert jogtudós és jogtanár volt, akit a Rómában szokásos háromtagú név helyett egyszerűen Gaius néven ismerünk. Bár a korábbi jogtudósoknak is voltak tanítványaik, fő feladatuk a gyakorlati tevékenység volt. Gaius azonban valószínűleg kizárólag tanárként tevékenykedett, és mint ilyen a maga idejében nem sok elismerésben részesült.
Institutiók című tankönyvének rendszere a teljes jog három részre való felosztásán nyugodott. A tanárok különösen kedvelték a hármas felosztást (trichotómia), mert a hármas olyan szám volt, amellyel könnyen tudtak bánni, és amely megfelelő a diákok számára, akik csak rövid ideig képesek odafigyelni. A jog három része Gaius rendszerében a személyek, a dolgok és a keresetek. Az első rész a személyek jogállásának különböző fajtáit részletezi három szempontból, ezek pedig a szabadság (szabad emberről vagy rabszolgáról van szó?), a polgárjog (polgár vagy idegen?) és a családban elfoglalt hely (családapa valaki, avagy az apja vagy nagyapja hatalma alatt áll?).

A második kategória, a dolgoké, a rendszer legfontosabb részét képezi. Mindent magában foglal, aminek pénzbeli értéke van, testi és testetlen dolgokat egyaránt. A testi tárgyakat, akár ingók, akár ingatlanok voltak, mindig is dolgoknak ismerték el. A testetlen dolog új fogalma alá Gaius először is a vagyonösszességet vonta, amely mint egész (per universitatem) szállhat át egyik személyről a másikra, mint például az elhunyt személy hagyatéka, amely egységként száll át az örökösre. Az ilyen vagyonösszességek tartalmazhatnak testi dolgokat, ők maguk mégis testetlenek.
A második elem, amelyet Gaius a testetlen dolgok csoportjában helyezett el, a kötelmek voltak. A kötelem fogalmát addig azoknak a különböző lehetőségeknek a megnevezésére alkalmazták, amelyek által valaki egy másik személy adósává válhatott, és rendszerint a kötelezett, tehát az adós szempontjából szemlélték e fogalmat. Aki másnak formális ígéretet tett egy pénzösszeg megfizetésére, az kötelezettséget vállalt. A sors úgy akarta, hogy az így létrejött institúció-rendszernek a jövőben óriási hatása legyen a jogra. Keletkezése idején azonban jobb híján a jogi iskolákban tett szert jelentőségre. A gyakorlatban tevékenykedő jogászoknak ugyanis nem volt szükségük az anyag szisztematikus elrendezésére.


Forrás: Részletek Peter Stein: A római jog Európa történetében c. munkájából