logo

XVII October AD

A XII táblás törvény.

A történelembe való belépése idején Róma monarchia volt. Am a Kr. e. 6. század végén elűzték a királyokat, és köztársaságot alapítottak. Ebben az időben Róma még egy falu volt a Tiberis bal partján, nem messze annak torkolatától. A lakosok azon trójaiak utódainak tartották magukat, akik Trója görög meghódítása után menekültek el városukból. Joguk íratlan szokásjogból állt, amelyet szájhagyomány útján adtak tovább egymásnak a nemzedékek. Szemükben e szokásjog a római nép nemzeti örökségének részét jelentette. Ez a jog (civile, azaz a cives, a polgárok joga) csak azokra volt alkalmazható, akik igényt támaszthattak a római polgári státuszra.
Azokban az esetekben, amikor a szokásjog valamely szabályának egy-egy meghatározott esetre való alkalmazása kétséges volt, a pontifexek kollégiumának értelmezése döntött. A pontifexek kollégiuma a nemesség tagjaiból rekrutálódó testület volt, amely az állami szintű vallási kultusz fenntartásáért felelt. A népesség két társadalmi rétegre oszlott: a patríciusokra, a nemesi családok viszonylag kis csoportjára, akik földbirtokokkal rendelkeztek, és a plebejusokra, akik, bár számuk alapján túlsúlyban voltak, sok tekintetben háttérbe szorultak.
Pontifexek kizárólag patríciusok lehettek, és a plebejusok természetszerűen gyanakodtak, hogy az egyes ügyletek és formák érvényességéről szóló döntéseiket nem mindig saját érdektől mentesen hozzák. A plebejusok azt hangoztatták, hogy előnyös lenne számukra, ha a szokásjog már azelőtt írásba lenne foglalva, mielőtt a jogviták felmerülnek. Hiszen akkor ismernék jogi helyzetüket, és nem kellene a pontifexektől tanácsot kérniük. így a törvény szövege korlátozná a pontifexek hatalmát a jog értelmezése terén.
E követelések eredményeként Kr. e. 451-ben kineveztek egy tíz férfiból álló bizottságot (decemvirek), amely azt a megbízást kapta, hogy készítse elő a szokásjogi szabályok írásba foglalt szövegét Szolón híres athéni törvényei mintájára. A bizottság által kidolgozott normagyűjtemény a XII táblás törvény néven vált is-mertté. A népgyűlésen a formákat betartva terjesztették elő mint törvényjavaslatot és hagyták jóvá. A népgyűlés nem gondolt arra, hogy ezzel új törvényeket állít a régi jog helyére. Sokkal inkább annak pontosabb lefektetéséről volt szó, ami általánosságban véve mindig is a jog (ius) volt. Az írásba foglalás révén e jogból lex (a legere = olvasni szóból) lett. Ez tehát a jog nyilvános és kötelező erejű rögzítését jelentette.

A XII táblás törvény volt a kezdete az általunk ma ismert római jognak. Előírásai a teljes jogot átfogták, beleértve a közjogot és a szakrális jogot is. Az eredeti szöveg nem maradt fenn. Későbbi irodalmi művek azonban olyan sok idézetet tartalmaznak belőle, hogy lényegében rekonstruálni lehet a tartalmát. A fennmaradt töredékek eredeti rendje mindazonáltal nem állapítható meg.
A 19. századi tudósok javaslatai, amelyeken a modern kiadások alapulnak, bizonyosan túlbecsülik a törvény rendszerezettségét. Azt mégis tudjuk, hogy a törvény az alperes arra történő felszólításával kezdődött, hogy bocsátkozzék perbe, és az ítéletnek a per befejezése utáni végrehajtásával ért véget.

A XII táblás törvény nem azt rögzítette, amit mindenki érvényes jognak ismert és elfogadott, hanem olyan pontokra helyezte a hangsúlyt, amelyek vitatottak voltak, vagy könnyen adhattak alkalmat vitára. Szabályainak lényeges tartalma közvetlenül nem kedvezett a plebejusoknak. Ám önmagában az a körülmény, hogy a jognak egy ilyen nagy része szilárd formát kapott, azt jelentette, hogy a plebejusok most már legalább pontosan ismerték jogi helyzetüket.
Részletesen szabályozta a XII táblás törvény a bírósági eljárás egyes lépéseit. Rögzítette, mit tehet egy polgár az önsegély körében anélkül, hogy bírósághoz fordulna, és ugyancsak meghatározta, mit kell tennie a polgárnak ahhoz, hogy meginduljon a per. A köztársaság hajnalán még kevés állami tisztségviselő (magistratus) volt, aki segíthetett volna a jogsértést elszenvedetteknek abban, hogy a szerintük őket ért igazságtalanságért jogorvoslatot kapjanak. Mindenkinek magának kellett komoly erőfeszítéseket tennie, hogy a jogszolgáltatás gépezetét mozgásba hozza. Bizonyos esetekben megengedett volt az önsegély, mert annak kiküszöböléséhez a közösség még nem volt elég erős. A XII táblás törvényben azonban már kifejezésre jut az a törekvés, hogy ezeket az eseteket pontosan szabályozzák és szűk keretek között tartsák.
Ha olyan vita alakult ki, amelyet a felek nem tudtak maguk között elsimítani, rendszerint meg kellett jelenniük a magistratus előtt. Itt először is azt tisztázták, hogy a vita olyan tárgyat érint-e, amelyet az állami jog szabályoz. Csak ezután kerülhetett sor a jogvita eldöntésére. A régebbi időkben, jóval a köztársaság alapítása előtt, a rómaiak föltehetően az istenítéletek és az eskü eszközéhez folyamodtak a viták eldöntése érdekében.

A köztársaság korában viszont a civiljog szerint egy vitás ügy eldöntésének rendes útja az volt, hogy az illetékes hivatalnok az általa a felekkel együtt kiválasztott polgár (vagy polgárok csoportja), egy magánember kezébe helyezte a jogvita eldöntését. Ezt az embert, aki egy egyszerű esküdt volt, nevezték bírónak (index). O állapította meg a tényállást (aminek során mindenekelőtt saját tudására hagyatkozott), meghallgatta a tanúvallomásokat és a felek érveit, végül kihirdette az ítéletet.
Ha valaki meg akart indítani egy ilyen pert, számára mindenekelőtt annak biztosítása jelentett nehézséget, hogy ellenfele is megjelenjen a magistratus előtt, ahol a peres eljárás első szakasza zajlott. Ha az alperes nem jött el önként, a felperes erőszakkal is odahurcolhatta. Az erőszak-alkalmazás e jogának korlátái a szokásjogban nem voltak meghatározva. Ezért a XII táblás törvény pontosan és részletesen előírta, hogy mit szabad a felperesnek. A felperes csak akkor alkalmazhatott erőszakot a megjelenés kikényszerítése céljából, ha az alperes tanúk jelenlétében visszautasította a felperes azon követelését, hogy a magistratus előtt megjelenjen, vagy ha megpróbált elmenekülni.
Ha az alperes beteg vagy idős volt, a felperes nem kényszeríthette megjelenésre anélkül, hogy szállítóeszközt bocsátott volna rendelkezésére, amelyről a törvény úgy rendelkezett, hogy annak nem kellett párnázott kocsinak lennie. Bizonyos intézkedéseket előzetes magistratushoz folyamodás nélkül is lehetett foganatosítani.

A XII táblás törvény kimondta, hogy a ház ura a tolvajt minden további nélkül megölhette, ha éjszaka kapta rajta a lopáson, vagy ha a tolvaj fegyverrel ellenszegült az elfogásnak. A legtöbb esetben azonban be kellett szerezni a magistratus engedélyét, mielőtt valaki önsegélyhez folyamodott. A súlyos testi sértés eseteiben a feleket arra ösztönözték, jussanak megegyezésre úgy, hogy a tettes megfelelő pénzösszeget fizet az áldozatnak. Ha ilyen megállapodás nem jött létre, úgy a XII táblás törvény engedélyezte a táliót, vagyis az áldozat maga állhatott bosszút, de ez az elszenvedett sérülés mértékére korlátozódott (szemet szemért).
Egy ilyen jellegű megtorlás fenyegető lehetősége ösztönzésül szolgált a felek számára, hogy egyezségre jussanak. A táliót valószínűleg csak olyan esetekben gyakorolták, amikor a tettes családja nem akart vagy nem tudott elég pénzt előteremteni a tartozás kifizetésére. A kevésbé súlyos sérüléseknél az azonos bántalommal való megtorlás nem volt megengedett, hanem a törvény kötelezően rögzítette a jóvátételre nézve meghatározott pénzösszegeket.

Eddig az egyes személyek közötti jogvitákkal foglalkoztunk. Ám a korai Rómában az egyént inkább egy csoport tagjának tekintették. Az a csoport, amelyre a korai római jog elsősorban figyelmet fordított, a család volt. A jog mindazonáltal nem szabályozta a családon belüli viszonyokat. A család tagjai közötti kapcsolatok magánjellegű ügyek voltak, amelyeket a polgárok közössége nem felügyelhetett. A családon kívül álló személyek viszonylatában a családot annak feje, a paterfamilias képviselte.
A család egész vagyona az ő kezében volt. Apai ágon minden leszármazó (ún. agnát rokon) az ő hatalma alatt állt. Attól, hogy a gyermek felnőtt lett, még nem került ki az apai hatalom alól, s apja haláláig nem is szerezhetett saját tulajdont. Ez a szabály biztosította a családi vagyon egyben maradását, és erősítette a család egésze számára rendelkezésre álló anyagi erőforrásokat. Ennélfogva például egy rabszolga vagy apai hatalom alatt álló gyermek által elkövetett lopás vagy testi sértés sértettjének a pater familias ellen kel-lett indítania a keresetet, mert egyedül ő volt abban a helyzetben, hogy az ítéletnek a családi vagyonból eleget tegyen. A XII táblás törvény választási lehetőséget adott neki, hogy vagy megtéríti a kárt, vagy a tettest az áldozat vagy az áldozat családfőjének hatalmába adja (noxális felelősség).

Emberölés esetére nem létezett magánjogi kereset. Ilyenkor egy tisztségviselő feladata volt a tettes üldözése a polgárok közösségének érdekében. Ilyen módon elkerülték a családok közötti viszálykodást és a vérbosszút. A jogrend rendszerint mégis biztosított egy olyan keretet, amelyen belül a feleknek módjuk volt arra, hogy maguk rendezzék vitájukat.
A XII táblás törvény idején az a felperes, akinek a bíró által megítélt összeget 30 napon belül nem fizették meg, maga gyakorolhatott nyomást az alperesre. Ez akár az alperes halálával is végződhetett. A felperes a marasztalt alperest erőszakkal a magistratus elé vihette (ekkor az udvarias felszólítás már nem volt szükséges) .
Ha az elítélt sem nem fizetett, sem egy megbízható kezest nem állított elő, aki megígérte helyette a fizetést, akkor a magistratus felhatalmazhatta a felperest, hogy az elítéltet 60 napig bilincsbe verve tartsa. Ez idő alatt a felperesnek három egymást követő vásári napon a piactérre kellett vezetnie az elítéltet, hogy az adós személyén fennálló jogát közhírré tegye, és az elítélt családjának és barátainak alkalmat adjon, hogy teljesítsék a követelést. Ha ez az eljárás nem járt sikerrel, a végső megoldás az volt, hogy a szerencsétlen adóst rabszolgaként eladták, és az árbevételt felosztották a ki nem elégített hitelezők között. Ám ha a hitelezőknek úgy tetszett, meg is ölhették az adóst, és testét feldarabolhatták.
A XII táblás törvény megengedte, hogy egy hitelező, anélkül hogy ezért felelnie kellene, nagyobb darabot vágjon le, mint amekkora részarányosán megilleti. A XII táblás törvény így megelőlegezte annak a kifogásnak a cáfolatát, amelyet Portia emelt Shylock ellen Shakespeare Velencei kalmár című színművében.

A későbbi időkben maguk a rómaiak is felismerték a XII táblás törvény jogának primitív vonásait. Ám annak előírásait egy olyan közösség jogaként kell tisztelnünk, amely a jogérvényesítés biztosítására csak kevés tisztségviselőt tudott munkába állítani. A jogalkotó egy minimumszabályozást bocsátott a polgárok rendelkezésére, amelynek keretein belül rájuk bízta konfliktusuk rendezését. Ezért egy jogvitában az a fél, aki bízhatott rabszolgái, családtagjai és barátai segítségében, mindenképpen jobb helyzetben volt, mint az, aki csak kevesebb támogatást tudhatott maga mögött.


Forrás: Részletek Peter Stein: A római jog Európa történetében c. munkájából