logo

XVII October AD

A Nyugatrómai Birodalom bukása

Az 5. század során a nyugati birodalom a germán népek növekvő nyomása közepette fokozatosan széthullott. Az évszázad kezdetén a nyugati gótok Alarich vezetése alatt nyugat felé fordultak, benyomultak Itáliába, és csak átmenetileg tudták feltartóztatni őket a római csapatok, amelyeket Britannia védelmétől kellett elvonni, ahova pedig a szászok törtekbe. A Nyugatrómai Birodalom kormányzatának székhelyét most Milánóból Ravennába, az Adriai-tenger közelébe helyezték át. 410-ben a nyugati gótok kifosztották Róma városát. Már régóta nem Róma volt a közigazgatás és a hadsereg központja, de régi hagyományai, az a körülmény, hogy a szenátus még mindig ott ült össze, és a pápa székhelyének növekvő jelentősége roppant nagy szimbolikus értéket kölcsönzött a városnak.
Róma elestének híre az egész birodalmat meg-döbbentette. Szent Jeromos, aki egy Itália és Illyricum határán fekvő helységből származott, egy Jeruzsálemben írt levelében elszörnyedve fakad ki, hogy a világ legragyogóbb fényét kioltották, és a birodalmat megfosztották fejétől (Ezékiel-kommentárjához írt bevezetés, 1). Ezt a háborút már nem heverte ki az itáliai jogszolgáltatás. Egy 451-ből származó törvényében III. Valentinianus azt fájlalta, hogy Itália egyes vidékei híján vannak az ügyvédeknek és bíráknak, és jogi ismeretekkel rendelkező emberek alig vagy egyáltalán nem akadnak (Nov. Val. 32, 6).
Két évvel Róma kifosztása után a nyugati gótok Galliába, közelebbről a Eoire-tól délre eső területekre költöztek. Egy békeszerződésben megengedték nekik, hogy letelepedjenek itt, és Toulouse-ban fővárost alapítsanak. Gallia keleti részén a burgundoknak hasonló feltételek mellett engedélyezték a letelepedést. Ott szövetségre léptek a galloromán lakossággal a hunok ellen. A burgundok fővárosa Worms volt. 429-ben a vandálok, miután átvonultak Gallián és Hispánián, partra szálltak Afrikában, és ott hamarosan független királyságot alapítottak a Római Birodalom határain belül. 455-ben a vandálok is betörtek Itáliába, és kifosztották Rómát. Végül 476-ban az utolsó nyugatrómai császár lemondott trónjáról. Ezzel a galliai és hispániai germán királyságok elméletben is függetlenné váltak, ahogy a gyakorlatban már jó ideje azok voltak.

A császári kormányzat összeomlása által a nyugati birodalom központjában keletkezett űrt bizonyos mértékig az egyház töltötte be. Ahol a világi közigazgatás csődöt mondott, helyét az egyházi közigazgatás foglalta el, amely leginkább csak a birodalmi igazgatás tükörképe volt. I. Leó pápa (440-461) Attila hun királlyal és Geiserichkel, a vandálok vezérével is tárgyalt. Aziránti fárado-zásában, hogy biztosítsa a Szentszék primátusát Rómában, arra támaszkodhatott, hogy a római keresztények a birodalom nyugati provinciáiban a római katolikus hitet vallották.
I. Leó pápa tanítása szerint Róma püspöke Szent Péter utódjaként az apostolok tekintélyét közvetítette az összes többi püspökhöz, akik ennek megfelelően alárendeltek neki. E tanítás még a Keletrómai Birodalom sok püspökénél is kedvező fogadtatásra talált, annak ellenére, hogy ők Konstantinápoly, az új Róma püspökének is megadták ugyanazokat az előjogokat, mint Róma püspökének.

1. Gelasius pápa (492-496) Anastasius keletrómai császárnak írt levelében adta elő azt a tant, miszerint a világot két különböző hatalom kormányozza: a papság és a császárság (sacerdotium és imperium), egyfelől a pápa uralma az egyházi, másfelől a császár uralma a világi ügyekben, és mindkettő egyaránt Krisztus uralmának van alávetve. A pápa a többi püspök kizárása mellett a pápaságnak követelte a végső döntés meghozatalának jogát valamennyi, az egyházat érintő ügyben. Ekkoriban kezdte el az egyház saját jogrendszerének kifejlesztését. Ez az egyház zsinatainak határozatain, a Biblián és a pápa dekretálisoknak nevezett döntésein alapult. E különböző forrásokat a világi római jog kovácsolta egységgé, amelynek alapvető fogalmait az egyház jogászai is átvették.

Az újonnan függetlenné vált germán népek lélekszáma eltörpült római származású alattvalóik számához képest, és ezért általában készséggel megengedték nekik fennálló jogintézményeik megtartását. A germánok a személyes jog elvét követték, azaz megtartották magukra nézve saját jogukat, de nem próbálták azt másokra ráerőltetni. E népek közül a fejlettebbek felismerték népjoguk írásba foglalásának szükségességét. Az ilyen tárgyú feljegyzéseket jellemző módon nem saját nyelvükön adták ki, hanem latinul, a közigazgatás és a jogszolgáltatás nyelvén. Az írásba foglalás során galloromán írástudókat alkalmaztak, akik jártasak voltak a római jog fogalomkészletében. Nekik pedig, még ha akarták volna, akkor is nehezükre esett volna, hogy azt, amit leírtak, tartalmilag függetlenítsék a felhasznált fogalmak technikus jelentésétől.
Az ilyen törvényművek első ismertté vált példáját ediktum formájában hirdette ki Eurich, aki 466-tól 484-ig a nyugati gótok királya volt. Föltehetően 475 körül adták ki, amikor Eurich magának követelte az addig a galliai római prefektusok által gyakorolt jogosítványokat. Ahelyett, hogy a hagyományos germán jog módszerével írta volna le az általánosan szokásos nyugati gót gyakorlatot, Eurich birodalma előkelőségeivel együtt a császári konstitúciók stílusában szövegezett törvénykönyvet alkotott. Eurich távol akarta tartani római alattvalóit a nyugati gotoktól, és megtiltotta a házasságot a lakosság e két csoportja között.

A római jog közvetlen befolyásának több példájával is találkozhatunk, egy kikötés például megtiltotta a keresetindítást olyan ügy miatt, amely óta már több mint harminc év telt el. Eurich törvény-könyvének római jogi képzésben részesült szerkesztői hajlamosak voltak a római jogot olyan általános elvek kifejeződésének tekinteni, amelyeknek az összes nép jogához alapul kellene szolgálniuk. így azt is helyesnek vélték, hogy legyen egy időbeli határa minden magánjogi igény iránti pernek, és a megfelelő római szabályt beillesztették törvény könyvükbe.
Három, csak a római jogról szóló gyűjtemény jelent meg a barbár uralkodók alattvalói számára a 6. század elején. Theodorik ediktumát 500 körül hirdette ki Nagy Theodorik, a keleti gótok királya Itáliában. Theodorik politikai okokból célszerűnek tartotta, ha a konstantinápolyi keletrómai császár képviselőjének tekinti magát. Ediktumának érvénye mind a rómaiakra, mind pedig a gotokra kiterjedt. Tartalma azonban római volt. Habár ezt pontosan nem határozták meg, a következő szövegek szolgáltak az ediktum forrásául: a császári törvényhozást (rendeletanyagot) összefoglaló Codex Theodosianus és annak két elődje, a Theodosius által kibocsátott novellákkal (novellae constitutiones = újabb rendeletek) bővítve, továbbá Paulus Sententiái (feltehetően rövid szakvéleményeinek egy korai posztklasszikus válogatása), valamint Gaius Institutiói.

A burgund és nyugati gót királyok Galliában különleges jogszabálygyűjteményeket bocsátották ki az uralkodási területükön élő rómaiak számára. A burgund királyságot az eredeti letelepedési helytől valamivel délebbre, a Rajnánál újból megalapították. Ám az északról a frankok, nyugatról a nyugati gótok, keletről a keleti gótok által körülvett területen való elhelyezkedése sebezhetővé tette a királyságot. Gundobad király két törvényt bocsátott ki. Az egyik, a hol Lex Burgundiomimnak, hol Lex Gundobadának nevezett, kizárólag a burgundokra vonatkozott. Az ezzel párhuzamosan kibocsátott törvény, a Lex Romana Burgundionum formáját tekintve Theodorik ediktumával hasonlítható össze, és forrásai is ugyanazok. E római jogi anyagot tartalmazó törvénygyűjtemények közül a legnagyobb hatást a Lex Romana Visigothorum fejtette ki, amely Breviarium Alarici (Alarich kézikönyve vagy nyugati gót brevárium) néven is ismertté vált.
A nyugati gót király, II. Alarich hirdette ki 5O6-ban római alattvalói számára, föltehetően azzal a szándékkal, hogy a frankok (akik Gundobad burgundjaival szövetkeztek) támadásának küszöbén biztosítsa a rómaiak hűségét. Mindezek után a nyugati gótok Vougiénál, Poitiers közelében 507-ben vereséget szenvedtek, és a nyugati gót királyság területének jelentős része ezt követően Hispániában koncentrálódott. Ehhez a törvénykönyvhöz szintén ugyanazokat a forrásokat használták fel, mint Theodorik ediktumához és a Lex Romana Burgundionumhoz. Ezúttal azonban kifejezetten idézték e forrásokat, és a felhasznált anyag is terjedelmesebb. Újfent különbséget tettek lex (hivatalos törvényhozás) és ius között.
A törvényben szerepelnek különböző szabályok a Codex Theodosianusból és a Theodosius utáni novellákból, ezeket követi Paulus Sententiáinak kivonata és a teljes Epitome Gai, Gaius Institutióinak Galliában készült változata. Ezenkívül a Theodosius előtti időkből származó két kódexet is fölvették a törvénybe, ezeket azonban, minthogy nem hivatalos gyűjtemények, inkább a ius, és nem a lex kategóriájába sorolták. Végül ott árválkodik egy töredék Papinianustól, amelyet bizonyosan e jogtudós nagy hírneve miatt illesztettek be.
Az Epitome Gai kivételével a gyűjtemény valamennyi részét magyarázatokkal (interpretationes) látták el, amelyek a szöveg lényeges tartalmát tömör, vaskos latinsággal adják vissza. E magyarázatok föltehetően olyan iratokból származnak, amelyek egy évszázaddal korábban Gallia jogi iskoláiban születtek.

A nyugati birodalom fennállásának utolsó évszázadából a nyugati gótok római joga a nyugatrómai vulgárjogról való ismereteink legjelentősebb forrása. Ez lett a legfontosabb forrása a római jognak azon királyságokban is, amelyek a 6. és a 11. század között a régi Római Birodalom területén létrejöttek. A mai Spanyolország területén elhelyezkedő nyugati gót királyságban a II. század közepéig volt érvényben, vagyis mindaddig, amíg a két népességcsoport összeolvadását el nem ismerték, és amíg a jog már területi hatállyal nem bírt a régi személyi hatály helyett, amikor is alkalmazható lett a királyság összes lakosára.
A nyugati gót törvénygyűjtemény hatálya a gyakorlatban fennmaradt a frankok birodalmában is, amely a nyugati gótok 507. évi legyőzése és a burgundok 532. évi leigázása után a korábbi Gallia egész területére kiterjeszkedett. A frankok átvették a személyes jog elvét, római jogi gyűjteményt azonban nem adtak ki, szívesebben használták helyette a nyugati gót és burgund gyűjteményeket, amelyeket gyakran egyszerűen egymás mellé helyezve közöltek a frank kéziratokban.


Forrás: Részletek Peter Stein: A római jog Európa történetében c. munkájából