logo

XVII October AD

A klasszikus kor jogtudósai

A jog továbbfejlesztésének legfontosabb eszköze a klasszikus korban a jogtudósok által publikált jogtudományi irodalom volt. Ez mind a császári szolgálatban álló, mind a magánpraxist folytató jogtudósokra vonatkozik. A császárok kedveztek a jogtudósok rétegének. Már Augustus megadta néhány jogtudósnak azt a jogot, hogy császári tekintéllyel megerősített szakvéleményeket adhassanak. Ezen intézkedés célja föltehetően az volt, hogy tehermentesítse a császári kancelláriát az igényelt leiratok miatt keletkezett nyomástól. Egy évszázaddal később Hadrianus császár elrendelte, hogy ha az e joggal felruházott valamennyi jogtudós véleménye megegyezik, akkor annak ugyanolyan érvénye legyen, mint egy népgyűlési törvénynek. Hogy ez mit jelentett, az nem egészen világos. Ez a rendelkezés föltehetően annak a gyakorlatnak az eredménye, miszerint hasonló esetek fölmerülésekor a jogtudósok korábbi precedensekre adott szakvéleményeit idézték.

A klasszikus kor jogtudósi jogának jellegzetességei a következőképpen foglalhatók össze. Először is, az egymást követő jogtudósok hosszú sorát kell említenünk, akik teljes mértékben ismerték elődeik munkásságát, és arra építettek is, amennyiben azok jogi nézeteit idézték, mégpedig elsősorban akkor, ha azokkal egyetértettek, de akkor is, ha más nézetet vallottak. Másodszor, csak e jogtudósokról lehetett elmondani, hogy a magánjogról átfogó ismeretekkel rendelkeznek.
A praetori tisztség csak egy évig tartott, az esküdtbíró pedig egyedül az azon ügyek alapjául szolgáló tényekkel foglalkozott, amelyek tárgyalásának vezetésére őt rendelték ki. Végül az ügyvédek többre becsülték az ügyes érvelést, mint a jog alapos ismeretét. Ahogy Cicero, a sikeres bírósági szónok példája mutatja, ténylegesen érvényesült egy olyan tendencia, hogy a rómaiak bizonyos megvetéssel tekintettek a szakjogászokra, mert azzal vádolták őket, hogy elmerülnek olyan csekélységekben, mint például az esővíznek a saját tetőről a szomszédéra való csorgatásához fűződő jog.
Harmadszor, a jogtudósok a mindennapok joggyakorlatával foglalkoztak, és észlelték, ha szükségessé vált a jogi szabályozás megváltoztatása vagy reformja. Habár általában tanítottak is, nem voltak a való világtól elszakadt tudósok. Végezetül teljes szabadságot élveztek a különböző nézetek képviselete terén. Ahol a jogi eszmecsere az egyes eseteket érinti, a viták elkerülhetetlenek, már csak azért is, mert minden jogvitában legalább két oldal szerepel, és mindegyik oldal akar egy, az ő javára szóló szakvéleményt. Ez nem azt jelenti, hogy a jogtudósok kiforgatták volna a törvényt avégett, hogy a tőlük tanácsot kérő megbízónak a kedvére tegyenek. A jogtudósok azonban mindenképpen készek voltak próbára tenni a jogi normák határait.

Ilyen módon a klasszikus jog tudományos viták eredményeként formálódott. Az ennek során felhasznált eszközök különbözőek voltak aszerint, hogy írott vagy íratlan jogról volt-e szó. Ha a jogtudósoknak a köztársasági népgyűlések törvényeinek vagy a praetori ediktumnak a szövegével, vagy akár egy szerződés vagy végrendelet szövegével volt dolguk, a problémákat a szöveg egyes mondatainak értelmezésével kellett megoldaniuk. Ennek során számos, általánosan alkalmazható érvet vonultattak fel. Szigorúan a törvény betűje vagy inkább annak szelleme élvezzen-e elsőbbséget?
A szöveg alkotójának szándéka akkor is döntő kell-e, hogy legyen, ha akaratát nem juttatta világosan kifejezésre, és ha igen, hogyan kell kideríteni akaratát? Ahol a jogot nem rögzítették törvényben, hanem jogi szakvéleményeken alapult, amelyeknek szövege nem volt kötelező erejű, a jogtudósoknak tágabb játékterük nyílt a jog megváltoztatására.

A jogforrások áthagyományozódása során sok eltérő vélemény veszett el, mert a kisebbségi nézeteket mindenkor fenyegeti az a veszély, hogy eltűnnek a forrásokból. Tudunk azonban két iskola vagy „szekta” létezéséről a jogtudósok körében a Kr. u. 1. században és a 2. század első felében, melyek „prokuliánusok” és „szabiniánusok” néven ismertek. Hosszadalmas tudományos viták folynak a két iskola közötti különbségekről, de úgy tűnik, azok kevésbé tartalmi jogkérdésekkel, mint inkább módszerekkel függtek össze.
A szabiniánusok hajlamosak voltak arra, hogy szakvéleményeiket a hagyományos gyakorlatra és korábbi jogtudósok tekintélyére való utalásokkal indokolják meg. Elsősorban azon fáradoztak, hogy igazságos döntésre jussanak az egyes esetekben, mégpedig akkor is, ha ez a logika és az ésszerűség feladását követelte. A szövegek értelmezésénél úgy vélték, nem tesz semmit, ha ugyanazoknak a szavaknak különböző szövegekben eltérő jelentéseket tulajdonítanak.
A prokuliánusok ezzel szemben a szövegek megszorító értelmezését részesítették előnyben, és ragaszkodtak ahhoz, hogy a szavak és mondatok minden esetben objektív, változatlan értelmezést kapjanak. Az íratlan jogot összefüggő logikus rendszernek tekintették, és az egyes szabályok mögött az azok alapjául szolgáló elveket keresték. Ilyen módon az egyes szabályokat analógia útján olyan más esetekre is ki tudták terjeszteni, amelyekre ráillett ugyanaz az elv. Ám egyetlen jogtudós sem bízott az általánosan megfogalmazott elvekben, bármelyik iskolához tartozott is. Nem mintha nem tudtak volna ilyen elveket felállítani, hanem azért, mert azon a meggyőződésen voltak, hogy minél szélesebben van meghatározva egy elv, annál több kivételre lesz szükség alkalmazásakor, és ez egy bizonytalan és nem kiszámítható jog veszélyével fenyegetne.


Forrás: Részletek Peter Stein: A római jog Európa történetében c. munkájából