logo

XVII October AD

A jogtudomány hanyatlása

Akik meg akartak őrizni valamiféle folytonosságot a római jog alkalmazásában, azzal az akadállyal találták szembe magukat, hogy gyakran már annak megállapítása is nehéz feladat volt, hogy tulajdonképpen mi is a jog tartalma. Egy 4. századi gyakorló jogász tudta, hogy a releváns jogszabályokat olyan mértékadó jogtudósok, mint Paulus vagy Ulpianus műveiben találhatja meg. Ezt azonban könnyebb volt mondani, mint csinálni. Paulusnak a praetori ediktumhoz írott kommentárja ugyanis 80 könyvtekercset ölelt fel, Ulpianusé pedig 81-et. A korábbi jogászok gyakran forgatták e műveket, és így barátkoztak meg azok tartalmával.

A kora 5. század időzavarban élő jogászai azonban e terjedelmes könyvek tanulmányozása helyett inkább a gaiusi Institúciókra hagyatkoztak, amely mindössze négy könyvben mutatta be a teljes jogot. Az Institutiók és szerzője a posztklasszikus korban nagy tekintélyre tett szert. E korszakjogászai egyszerű szabályokra vágytak, amelyeket anélkül tudnak alkalmazni, hogy az értelmüket kellene kutatniuk.
Az 5. század közepén azonban sokaknak maga Gaius is túl nehéznek mutatkozott. így született meg a nyugati használatra készült Epitome Gai (Gaius rövidített összefoglalása). Kidolgozóját csak a szabályok érdekelték, és Gaius minden magyarázatát elhagyta, amelyek arról szóltak, hogy hogyan alakultak ki e szabályok.

E korszak jogászai nem nagyon voltak képesek saját ítéletet alkotni arról, hogy mely művekből merítsenek tanácsot, és eldönteni, hogy mit tegyenek, ha a művek nem egyeztek egymással. Ezért eligazítást kértek a császártól, aki azt a 426-ban kelt ún. idézési törvényben meg is adta. E rendeletet (konstitúciót) II. Theodosius keletrómai és III. Valentinianus nyugatrómai császár nevében bocsátották ki. Mindketten I. Theodosius unokái voltak. A rendelet öt jogtudóst emelt a különleges tekintélyek rangjára. Papinianust, Paulust, Ulpianust, Modestinust és Gaiust.
Az első háromnak, a klasszikus jog utolsó szakaszát uraló óriásoknak a kiválasztása magától értetődő volt. Modestinus, Ulpianus tanítványa pedig időrendben az utolsó kiemelkedő jogtudós volt. Ami feltűnő ezen a listán, azaz, hogy Gaiust is belevették. Ez mutatja, hogy milyen széles körben elterjedtek művei a posztklasszikus korban. A rendelet megengedte azon másodrangú művek idézését is, amelyekre az öt elsőrangú tekintély hivatkozott. Mivel azonban e művek kéziratai nem voltak megbízhatóak, nem lehetett őket idézni a kéziratok összehasonlítása nélkül. Ezért végeredményben csak az első öt jogtudós számított.
Ha véleményük eltért, a többség nézete volt az irányadó. Ha nem alakult ki többség, Papinianus véleménye érvényesült. Csak ha szavazategyenlőség esetén Papinianus nem mondott semmit a szóban forgó kérdésről, akkor alkothatott a bíró saját véleményt az ügyről. Ezzel a helyes jogszabály utáni kutatás teljesen gépies eljárássá redukálódott ez annak jele, hogy a római jogtudomány elérkezett mélypontjára.

A jogi irodalomból merített jogszabályokat, a császári jogalkotáson nyugvó joggal ellentétben, amelyre a lex megjelölést használták, immár iusnak nevezték. A nagy mennyiségű császári konstitúció rendet és rendszerezést igényelt. Ezért már a 3. század végén összeállították a császári rendeleteket, többségükben rescriptumokat, két magángyűjteményben, amelyeket szerkesztőik után Codex Gregoriánusnak és Codex Hermogenianusnak neveztek.
Az 5. században a császár tisztségviselői arra a meggyőződésre jutottak, hogy szükség van egy hivatalos gyűjteményre. Ezért 429-ben II. Theodosius kinevezett egy bizottságot, hogy gyűjtsék össze a teljes császári jogalkotást Constantinus idejétől kezdődően.

Eredetileg egy második gyűjteményt is tervbe vettek, amely a birodalom összes polgárának életét rendező teljes törvényhozást és jogtudományi irodalmat foglalta volna össze (CTh 1, 1, 5). A munka folyamán azonban feladták az irodalom bevonásának tervét, és a szerkesztőket felhatalmazták arra, hogy rövidíthetik és megváltoztathatják a felvett rendeletek szövegét, és így csak a jog aktuális állapotát kell visszaadniuk. 438-ban készültek el a 16 könyvet felölelő, címek szerint és a címeken belül időrendben elrendezett törvényművel. A törvénykönyv szövegét a Keletrómai Birodalomban állították össze, de küldtek belőle másolatokat nyugatra is, így a Codex Theodosianus a III. Valentinianus császár és a nyugatrómai szenátus általi jóváhagyás révén 439. január 1-jén mindkét birodalomfélben hatályba lépett.

A Codex Theodosianus eredeti szövege nem maradt fenn, de lényegében rekonstruálták. Ez a késő császárkor történelmének, gazdaságtörténetének és jogtörténetének egyik legfontosabb forrása. Mindamellett használata nem egyszerű, mivel dagályos és gyakran homályos nyelvezettel íródott. Az egyes konstitúciókat szemmel láthatóan olyan császári tisztviselők alkották, akik úgy hitték, fontosabb az, hogy a császár törvényhozása a császári közigazgatás csillogását tükrözze vissza, mint hogy érthető legyen azok számára, akik annak engedelmeskedni tartoznak. Nyugaton mindenesetre interpretatiókkal kellett kiegészíteni a törvényt, amelyek egyszerű nyelven megmagyarázták annak tartalmát.


Forrás: Részletek Peter Stein: A római jog Európa történetében c. munkájából