logo

XVII October AD

A birodalom felosztása

A birodalom súlypontja eltávolodott Itáliától és Rómától. A birodalmat többé nem lehetett egységes egészként kormányozni. Kr. u. 284-ben Diocletianus lett a császár, és rögtön hozzáfogott a birodalmi államszervezet megreformálásához. Diocletianus Dalmáciából származott, és akkor látogatott el először Rómába, ami-kor már húsz éve császár volt. Egy keleti és egy nyugati félre osztotta a birodalmat, mindkettőt egy-egy Augustusnak nevezett társuralkodó irányította. Diocletianus magának a keleti részt választotta ki, amelyet székvárosából, Nikomédiából, Kis-Ázsia északnyugati térségéből kormányzott. A provinciákat kisebb egységekre osztották, másfelől a provinciák csoportokba szervezésével 13 úgynevezett dioecesist alakítottak ki. Ez utóbbiakból aztán 4 praefecturát hoztak létre úgy, hogy a dioecesisek vezetői a praefectusok helyetteseiként (vicarii) működtek.

A közigazgatási struktúra e reformjával kezdődött meg a biro-dalom kettészakadásának folyamata, minthogy mindkét résznek megvolt a maga császára. A 4. század korai szakaszában Constantinus Bizáncban amelyet ettől kezdve Konstantinápolynak hívtak új fővárost alapított a keleti rész számára, míg a nyugati birodalom fővárosa Milánó volt. A birodalmat, még ha a két része közötti kapcsolat olykor feszült is volt, elméletben még mindig egységes egésznek tekintették, amelyet a két császár közösen kormányzott. A germán törzsek ismételt rablótámadásai ellenére igyekeztek a birodalom határait a Rajna-Duna vonal mentén tartani. Maguk a germánok is szorongatott helyzetbe kerültek, miután más népek, különösen a rettegett hunok, tömegesen megindultak nyugat felé.
A határok védelméhez kereken egymillió katonából álló hadseregre volt szükség. Ezenkívül a békés törzseknek abban a reményben, hogy majd segítséget nyújtanak a birodalom védelméhez megengedték, hogy mint szövetségesek (foederati) letelepedjenek a birodalom területén. A nagybirtokosokat arra kötelezték, hogy földjeik területéről katonákat állítsanak ki, vagy pénzt kellett rendelkezésre bocsátaniuk, amiből máshol lehetett katonákat toborozni. Ennek következtében sok úgynevezett barbárt vettek fel a római hadseregbe, akiknek egy része magas rendfokozatokat szerzett. A Kr. u. 1. század tartományi lakosaitól eltérően a gótok, frankok és vandálok megtartották germán identitásukat, és nem asszimilálódtak teljesen.

A keleti birodalom görögül beszélő lakossága, akiket kevésbé érintett a barbárok előrenyomulása, a római tradíciók elsődleges megőrzőinek kezdte tekinteni magát. Rhomaioinak nevezték magukat, Konstantinápolyt pedig az „új Rómának”. A 4. század kései szakaszában azonban már ők is kezdték érezni a barbárok nyomását. Kr. u. 376-ban a nyugati gótok betörtek Trákiába, és Hadrianopolisnál, mindössze 220 kilométerre Konstantinápolytól, legyőzték a császári hadsereget. I. Theodosiusnak (Kr. u. 379-től 395-ig), aki az utolsó nagy hadvezér volt a császárok között, sikerült még egyszer megmentenie a helyzetet, ám csak azon az áron, hogy a barbárok nagyobb befolyásra tettek szert a keleti hadsereg fölött. Egy egészen új típusú békeszerződésben I. Theodosius megengedte a nyugati gotoknak, hogy a Dunától délre letelepedjenek, olyan népként, amely a törzsi rendszer teljes megtartásával, saját törvényei szerint kormányozza magát.

I. Theodosius halálakor, Kr. u. 395-ben a birodalom két fele formálisan is elszakadt egymástól. A felosztás az anyagi források egyenlő elosztásán alapult. Itália, Africa, Gallia, Hispánia és Britannia egyértelműen a nyugati részen terült el, míg Trákia, KisAzsia, Szíria és Egyiptom ugyanilyen egyértelműen a keletin. A középpontban fekvő Illyricum prefektúrát felosztották a két újonnan megalakult birodalom között: Pannónia (a mai Ausztria és Magyarország területén a Dunától délre és nyugatra) és Dalmácia a nyugati részhez, Dácia (a mai Románia területén) és Macedónia a keletihez került. A határvonal a Száva és a Duna találkozásánál kezdődött, Singidunum, a mai Belgrád közelében, és onnan egyenesen („függőlegesen”) futott dél felé a Drina folyó mentén az Adriáig, majd átszelte a Földközi-tengert, hogy elválassza Africát Egyiptomtól.

Ahogy Gibbon mondja: „A területre, gazdasági helyzetre, népességszámra és katonai erőre vonatkozó előnyöket a Római Birodalomnak ennél az utolsó és végleges felosztásánál igazságos módon mérlegelték, és egyenlően osztották meg.” (Decline and fedi of the Roman Empire, 29. fej.) A főként görög anyanyelvű keletnek ez az elválása a latin nyugattól jelentősen kihatott a későbbi évszázadokra. A nyugati latin kultúra és a keleti görög, később szláv kultúra határa ma is jelzi ezt.
I. Theodosius uralkodásának ideje a birodalom egy további, már Constantinus alatt megindult átalakulásának, mégpedig a keresztény hitre való áttérésnek a lezárását is jelentette. Constantinus 313-ban kibocsátott milánói ediktuma véget vetett az államilag irányított keresztényüldözésnek. Mivel bosszantotta a teológia szőrszálhasogatása, Constantinus ezenfelül nagy erőfeszítéseket tett, hogy a Róma és a donatisták közötti egyházszakadás áthidalása és az ariánus eretnekség visszaszorítása révén helyreállítsa a keresztények egységét. E fáradozásainak tetőpontját a 325-ben megtartott niceai zsinat jelentette.
A régi római vallás ennek ellenére továbbra is létezett, és a nyugati császárok I. Theodosius uralkodásáig még viselték a pontifex maximus címet, vagyis a pontifexek kollégiumának elnökei voltak. Theodosius azonban a római katolicizmus elszánt védelmezőjeként elődeinél sokkal tovább ment a pogányság visszaszorításában és a katolikus vallásnak már nemcsak a keresztények hiteként, hanem államvallásként való elismertetésében. Az a körülmény, hogy a nyugati gótok állhatatosan kitartottak az arianizmus mellett, jelentősen megnövelte a velük való érintkezés nehézségeit.

Az új vallás a császár felségjogait kezdetben alig érintette, hiszen ő maga is Isten szolgájának tekintette magát, aki az emberek javát nézi. Ám az, hogy a bátrabb püspökök maguknak követelték a lelkek fölötti hatalmat, bizonyos veszélyt hordott magában. Miután I. Theodosius a helyőrség vezérének meggyilkolása miatt büntetésként mészárlást rendelt el Thesszaloniki polgárai körében, Szent Ambrus, Milánó püspöke mindaddig megtagadta tőle az áldozást, amíg nyilvánosan nem vezekelt a székesegyházban.
A magánjogra viszont csak csekély hatást látszott gyakorolni a kereszténység, bár egyes, a kereszténységgel ellentmondásban álló törvényeket hatályon kívül helyeztek, mint például Augustusnak a születések számának növelése céljából kibocsátott törvényét a házasságban nem élők megbüntetéséről, amely ellentétes volt a házasság nélküli élet értékéről vallott keresztény felfogással. Általánosságban azonban a pogány kor magánjoga kevés reformot igényelt ahhoz, hogy a keresztény államban is alkalmazható legyen.


Forrás: Részletek Peter Stein: A római jog Európa történetében c. munkájából