logo

XXII Aprilis AD

A praetorok jogalkotása (Viva Vox Iuris Civilis).

Elnézést kérünk az olvasótól a latin címért, de nem tudunk ellenállni a kísértésnek, hogy Marcianus jogtudós szinte költői szépségű meghatározását: "A ius civile élő szavá"-t válasszuk a praetori jogalkotásról szóló fejezet jelmondatául. Marcianus definíciója pedig nemcsak szép, hanem találó is.
Magyarázattal tartozunk azért is, hogy visszariadtunk a „ius civile" kifejezés magyarra átültetésétől. Ennek egyszerűen az az oka, hogy olyan sajátos római fogalomról van szó, amelynek megfelelő kifejezést nyelvünk nem ismer. így bármilyen fordítással kísérleteznénk is, menthetetlenül torzítanánk.

A "ius civile"-n a rómaiak elsősorban a saját jogukat értették. Idesorolták azokat a szabályokat, amelyek csak római polgárokra vonatkoztak, azokat a jogosítványokat, amelyek csak őket illették meg. így például csak római polgárnak volt apai hatalma gyermekei fölött. A birodalom területén élő idegenektől a rómaiak megtagadták ezt a jogot.
Néha más értelemben is találkozunk a „ius civile" kifejezéssel. Előfordul, hogy a források a törvények és jogtudósok írásainak gyűjtőneveként használják ezt a megjelölést. Ilyenkor nem az idegenek jogával állítják szembe, hanem azzal a joggal, amelyet a magistratusok, elsősorban a praetorok alkottak. A "ius civile" tehát a praetori jog ellentéteként is érthető.
A praetori jog olyan különlegesség, amely kizárólag a rómaiak sajátos államrendjében képzelhető el. A praetori jog valójában a legvadabb paradoxon. Római felfogás szerint ugyanis a praetor nem alkothat jogot, de ennek ellenére praetori jogról beszélnek. Hogyan lehetséges ez?

A praetor az igazságszolgáltatás vezetője volt, akit egy évre választottak meg erre a tisztségre. Nem személyesen bíráskodott, de a pereskedő feleknek először a praetorhoz kellett fordulniuk, és a praetor döntötte el, hogy engedélyezi-e a port, ad- e jogsegélyt a panaszosnak. Ha pedig engedélyezte, azt is meghatározta, miként ítélkezzék a bíró.
Ebben a körben a praetor hatalma - modern kifejezéssel élve - szuverén volt. Ebből fakadt az, hogy hiába volt valakinek joga, mitsem ért vele, ha a praetor megtagadta a perlési lehetőséget. Sőt: az is előadódott, hogy valaki olyan panasszal fordult a praetorhoz, amely a ius civile szerint nem volt megalapozott, de az igazságszolgáltatás ura mégis lehetővé tette a perindítást. Az ember azt gondolná, hogy mindez a legféktelenebb önkény a teljes jogbizonytalanság forrásává válhatott. Korántsem.
A praetor hivatalba lépésekor hirdetményt, "edictum"-ot bocsátott ki, amelyben közzétette, milyen elvek szerint szolgáltat igazságot, és a különböző sérelmekre milyen jogsegítséget ad. Saját edictumát pedig többé nem változtathatta meg. Legföljebb azt tehette, hogy olyan panaszra is adott jogsegélyt, amely teljesen új és különleges lévén, nem szerepelt az edictumban; vagyis saját edictumát csupán kiegészíthette.

A következő évre megválasztott praetor természetesen nem dobta sutba elődje edictumát, hogy merőben újat kelljen csinálnia. Lényegében átvette az előző évi hirdetményt, és azt szükség szerint itt-ott megváltoztatta. Ha úgy találta, hogy elődjének valamelyik újítása csak bajt és zavart okozott a gyakorlatban, akkor ezt törölte, és kiegészítette az edictumot olyan intézkedésekkel, amelyekre megítélése szerint szükség volt. így a praetor edictuma valóban a ius civile „élő szavává" vált, mert ezáltal az igazságszolgáltatás a lehető legrugalmasabban - elkerülve a törvényhozás nehézkességét és lassúságát - alkalmazkodhatott az élet változó igényeihez.
Egy-egy elhibázott intézkedés, rossz ötlet nem támasztott évekre zavarokat - mint egy félresikerült jogszabály esetében -, mert a következő évben az új praetor minden teketória és formaság nélkül elhagyhatta. Emellett az edictum az állandóságot, a folyamatosságot is biztosította, hiszen a gyakorlatban bevált hasznos részei állandósultak.

Már említettük, hogy a praetori jogalkotás is végső soron a jogtudósok műve volt. Maguk a praetorok ugyanis rendszerint nem voltak a jog szakemberei. Éppen ezért, bár erre senki sem kötelezte őket, jogtudósokból álló tanácsadó testülettel vették magukat körül. Már csak azért is, hogy ne valljanak szégyent, és higgadt, tapasztalt, a jogban is járatos politikus színében tűnjenek föl.
Az évszázadok során a praetori edictum anyaga egyre inkább állandósult. A hivatalba lépő új praetorok a császárkorban már alig változtattak rajta, és egyszerűen kihirdették az átörökített - és most már "örök érvényű" - edictumot. A császárkor politikai klímája sem kedvezett túlzottan az önálló és határozott kezdeményezéseknek. A praetorok alighanem bölcs opportunizmusból is óvakodtak attól, hogy egyénieskedésükkel kiváltsák a császár rosszallását.
A második század derekán Hadrianus császár megbízta a kiváló jogtudóst: Salvius Iulianust azzal, hogy a gyakorlatilag már egyébként is változatlanná vált edictumot rögzítse végleges formába. Ettől fogva a praetorok jogalkotása hivatalosan is megszűnt, a Hadrianus-féle örök edictumot voltak kötelesek változatlanul kihirdetni.

Maga az edictum nem maradt ránk. A jogtudósok azonban előszeretettel készítettek részletes kommentárokat, magyarázatokat a praetori edictumhoz. Ezekből a kommentárokból a Digesta szerkesztői is bőségesen merítettek, így tetemes részüket megőrizték a számunkra.
A kommentárok szerzői a magyarázat alkalmával gyakran szó szerint is idézték az edictum szövegét. Ezek segítségével tájékozódni tudunk az edictum tartalmáról, sokszor szavait és nemesen egyszerű stílusát is ismerjük, sőt a szerkezetét is sikerült nagyjában rekonstruálni. Az ízelítőül kiválogatott edictum - idézetek és a magyarázatok ezekből a Digestában megőrzött kommentárokból származnak.


Forrás: Diósdi György - A Római jog világa