logo

XXI Novembris AD

Bevezetés, problémafelvetés

A pénzzel kapcsolatos vizsgálódások kezdetén adódik a kérdés: vajon minek tekintették a rómaiak a pénzt. Dolog volt, vagy egészen más természetűnek gondolták? Amennyiben dolog volt, úgy a dolgok mely kategóriájába sorolták? Ennek a feltevésnek a hátterében pedig egy gyakorlati kérdés húzódik meg: hogyan kezel a római jog elsősorban dologi jogi szempontból egy attikai vázát, 100 sestertiust, illetőleg 100 mérő búzát? Vajon felfedezhetünk-e különbségeket?
Mielőtt a fenti kérdésekre megpróbálnánk válaszolni, érdemes áttekinteni a pénzzel kapcsolatos római jogi communis opiniót. Ezek szerint a pénz egyfelől rés consumptibilis (Inst. 2, 4, 2), Iustinianus ugyanis azt mondja, hogy nem lehet haszonélvezetet azokon a dolgokon, amelyek használat által felemésztenek (quae ipso ttsu consummuntur); ilyen például a gabona, a bor, az olaj, és így tovább. Közel áll ezekhez a készpénz is, ám a Senatus mégis úgy határozott, hogy erre lehet haszonélvezetet alapítani annak érdekében, hogy adott esetben például az örökös megfelelő biztosítékot kapjon a hagyományostól. Mindezeken túl az is általánosan elfogadott nézet, hogy a pénz helyettesíthető dolog, amely ha kötelem tárgyaként szerepel, a generikus szolgáltatásra irányadó szabályokat kell rá alkalmazni.

A helyettesíthető dolgok „párja" a specifikus dolgok köre; ezek ügyleti mibenlétével kapcsolatosan írja Ulpianus a Digestában, hogy ha valaki pénzt, vagy egy halom pénzt stipulál, akkor csupán egyetlen stipulatio történik, mivel ezt az ügyletet nem úgy kell felfogni, hogy a pénzt darabonként kell stipulálni. Ugyanakkor, ha valaki egy bizonyos dolgot stipulál, annyi stipulatio történik, ahány dolog szerepel az ügyletben (vö.: Ulp. D. 45, 1,29pr [ad Sab.]). Ebből általában azt a következtetést vonják le, hogy a pénz helyettesíthető dolog. Sokkal inkább védhető azonban, ha azt mondjuk, hogy a pénz önálló, különleges mivoltának igazolása olvasható ki ebből a helyből.
Ulpianus persze csak alig tetten érhetően utal erre, és nem is illeti külön el-nevezéssel a pénzt, vagy a pénzösszeget, hacsak nem gondolja ilyen külön névnek magát a pecunia elnevezést. Harmadikként1 érdemes Iavolenustól idézni a pénzzel kapcsolatos tulajdonváltozásra vonatkozó Digesta-helyet, amely arra ad választ, hogyan történik a pénzzel teljesítés. Ezek szerint a pénz átadása nyomán a kötelezett nyomban szabadul, a jogosult pedig azonmód megszerzi a pénz tulajdonát.

Iavolenus még hozzáteszi: olyan ez, mintha valamiképp longa mami kapná meg a pénzt, bár ez utóbbi birtokszerzési mód. Elképzelhető ugyanakkor, hogy a jogtudós ezzel arra akart utalni, hogy pénz esetében nem kell (mert talán nem is lehet?) különbséget tenni birtok és tulajdon-átruházás között: vélelmezhetjük, hogy azé a pénz, akinél adott esetben van, és ha valaki úgy gondolja, hogy ez nincs így, neki keli bizonyítania állítását (ami szintén egybevág azzal az elvvel, amely szerint vélelem szól a fennálló helyzet jogossága mellett).



Erdődy János