logo

XXI Novembris AD

A pénz mibenléte a források tanulsága alapján

Alapvetően elmondható, hogy a pénzre a római jogászok legalább négy kifejezést használtak, illetőleg legalább négy különböző kategóriába sorolták azt. Mindazonáltal a forrásokból nyerhető kép közel sem ennyire tiszta: vannak ugyanis olyan helyek a Digestában, amelyekről nem lehet teljesen egyértelműen eldönteni, hogy szerzőjük igazából minek is tekinti a pénzt. így tehát az előzetes állítás egyfelől a különböző kategóriák, másfelől pedig a kétértelmű források alapján az lehet, hogy a jogászok által használt fogalomrendszer nem volt egységes, ebből eredően a pénz valamely kategóriába való besorolása sem lehet egyértelmű. Ennek nyomán viszont adódik a kérdés, hogy vajon mi ennek az oka. Az első csoportba tartozik a pénz, mint res fungibllis. Ennek kapcsán Gaius tankönyvében a következőket találjuk.

Gai. 3. 90.
Re contrahitur obligatio velut mutui datione; mutui autem datio proprie in his fere rebus contingit, quae rés pondere, numero, mensura constant, qualis est pecunia numerata, vinum, oleum, frumentum, aes, argentum, aurum; quas res aut numerando aut metiendo aut pendendo in hoc damus, ut accipientium fiant et quandoque nobis non eaedem, sed aliae eiusdem naturae reddantur.(...)

Az idézet a kötelmi jogi rész elejéről való: mindössze csak a kötelmek természetének megértéséhez szükséges rövid kategorizálásra került sor a megelőző pár sorban, és máris ott tartunk, hogy dolog átadása révén jön létre a kötelem, például a kölcsönnél (kölcsönbe adásnál). Ez általában olyan dolgokra igaz, amelyeket megmérve, megszámlálva adunk át, vagy amelyeket valamilyen mértékegységgel fejezünk ki. Megismétli a tankönyvében már korábban ismertetett kitételt: „res constant". Említ példákat is, mi több, kicsit bővebben, mint a fentebb említett helyen: ilyen a készpénz, a bor, az olaj, a gabona, az ezüst, az arany. Ezután bemutatja magát a kölcsönt, leírva, hogy mit is jelent valamit kölcsönbe adni. Rámutat, hogy ilyenkor a kölcsön tárgyát úgy adjuk át, hogy az a megszerző dolga lesz (ut accipientium fiant)·, amikor pedig majd neki vissza kell adnia azt, akkor nem ugyanazt a dolgot, illetőleg ugyanazokat a dolgokat kell visszaadnia, hanem az ugyanolyan természetű dolgok közül ugyan-annyit (non eaedem, sed aliae eiusdem naturae reddantur).
Leírja tehát, hogy miben áll a generikus szolgáltatás: ugyanabból a fajtából ugyanannyit kell visszaadni. Vagyis Gaiusnál a pénz helyettesíthető dolog, amelyekre maguk a rómaiak inkább az idézett helyen is látott körülíró formát (res, quae pondere, numero, mensura constant) alkalmazták. Ami azonban a helyettesíthető és specifikus dolgok kategóriájának párba állítását illeti, e két kategória a quantitas és a qualitas kettősségét jeleníti meg. A specifikus dolgok esetében a qualitas, a minőség, a milyenség a döntő tényező, hiszen ennek révén van lehetőség arra, hogy a többi dologtól megkülönböztessük, tehát specifikus mivolta tulajdonképpen ebben rejlik. A helyettesíthető dolgok esetében ugyanakkor a quantitas, a mennyiség, mégpedig egy dologfajta meghatározott mennyisége bír jelentőséggel, mivel az ebbe a körbe tartozó dolgok egyes „darabjai" minőségileg azonosak; qualitas alapján tehát nem lehet megkülönböztetni őket egymástól.

A második csoportba tartozó vélemények a pénzt res incorporalisnak gondolják. Ennek jó példája az alábbi idézet.

lav. D. 12. 6. 46 (4 ex Plaut.)
Qui heredis nomine legata non debita ex nummis ipsius heredis solvit, ipse quidem repetere non potest: sed si ignorante herede nummos eius tradidit, dominus, ait, eos recte vindicabit. eadem causa rerum corporalium est.

Az idézett hely a tartozatlan hagyományszolgáltatással foglalkozik: ha valaki az örökös nevében és annak pénzéből teljesít hagyományokat, noha az örökös azokkal nem tartozik, akkor az örökös ezt az összeget nem követelheti vissza. Ha azonban ez az örökös tudta nélkül történik, akkor az örökös vindikálhatja a pénzt. Különösen érdekes az utolsó mondat: „Eadem causa rerum corporalium est". Vagyis a forráshely terminológiája szerint létezik egyszer a „nummi", mint pénz vagy pénzdarabok, pénzösszeg, valamint a „res corporales", a testi dolgok kategóriája.
A hagyományos dogmatika szerint a párosítás: res corporales res incorporales; testi és testetlen dolgok. Utóbbi körébe pedig jogok, követelések tartoznak (e vonatkozásban ld. még: Gai. 2, 14). Ezen a ponton két elképzelés lehetséges. Az egyik, hogy Iavolenus itt a „nummi" kategóriáját a res incorporales körébe sorolja be, és azért nem beszél általában res incorporales-ről, mert talán a fenti eset gyakori lehetett. Az első feltevés szerint tehát van res corporales és res incorporales, amely utóbbi körébe a pénz is beletartozik. A második feltevés szerint Iavolenus párosítása nem felel meg a hagyományos dogmatikának, nála ugyanis „res corporales" és „nummi" kettőssége a döntő.

Léteznek tehát egyfelől testi dolgok, másfelől pedig a pénz. Ez utóbbi felfogás szerint ami nem pénz, az testi dolog ez nyilvánvalóan nincs így. Hiszen a dolog feletti haszonélvezet nem testi dolog, mivel ahogy Gaius mondja nem lehet megérinteni azt (Gai. 2, 13). Fordítva pedig: ami nem testi dolog, az pénz ez is abszurd állítás. Helyesebb tehát az első elgondolás mellett érvelni: Iavolenus a pénzt ("nummi") a res incorporales körében értelmezi, amiről Gaius azt mondja: ezek olyan dolgok, amelyeket nem lehet megérinteni; ilyen pedig minden, amelynek jog a lényege, mint például az örökség, a haszonélvezet vagy akár a szerződéssel létrehozott kötelmek.
A gaiusi felsorolás azonban aligha kimerítő, hiszen a szövegezésből kitűnik, hogy csupán az elvont magyarázatot megvilágító példákról van szó. Ugyanakkor a pénz kötelemként, követelésként való felfogása, jócskán túlmutat a helyettesíthető specifikus dolgok felosztásán, mivel ezek a res corporales kategóriáján belül értelmezhetőek. A pénzre utaló szavak, névmások valamennyi esetben többes számú alakban szerepelnek a szövegben, márpedig a szó többes számban pénzdarabokat (vagy pénzösszeget?) jelent, ami arra engedhet következtetni, hogy Iavolenus követelésnek tekinti a pénzt, amely pénzdaraboknak adott esetben meghatározott csoportjára, összességére vonatkozik.

A harmadik csoportban a pénzt önálló kategóriának tekintik, így például Ulpianus is egyik döntésében.

Ulp. D. 13, 3. lpr (27 ad ed.)
Qui certam pecuniam numeratam petit, illa actione utitur : qui autem alias res, per triticariam condictionem petet. e generaliter dicendum est eas rés per hanc actionem péti, si quae sint praeter pecuniam numeratam, sive in pondere sive in mensura constent, sive mobiles sint sive soli. quare fundum quoque per hanc actionem petimus et si vectigalis sit sive itts stipulatus quis sit, veluti usum fructum vel servitutem utrorumque praediorum.

Aki határozott pénzösszeget követel, a „si certum petetur" kezdetű keresethez folyamodik, míg aki egyéb dolgot, az condictio triticaria-val perel. Első tekintetre a pénz testi dolog Ulpianus szerint, mert pecunia numerata-ról és alias res-ről van szó, utóbb azonban hozzáteszi, hogy a pénzen kívül minden olyan dolgot, amelynek lényege súlyában vagy mértékében van, ugyanígy kell perelni, tehát a pénz nem olyan dolog, ami in pondere, mensura constat, azaz nem helyettesíthető, mi több, talán nem is dolog. Hiszen ő a telekkel kapcsolatban a haszonélvezetet, vagy a szolgalmakat is a condictio triticaria körébe utalja ez utóbbi kettő azonban nyilván res incorporales. Ebből az következik, hogy perlés szempontjából Ulpianus szerint létezett pénz, illetve létezett „minden más dolog", legyen az akár corporalis, akár incorporalis. Egyszóval perjogi szempontból a pénz természete valami teljesen egyedi, ami nem fér bele az eddig kialakított kategóriákba: nem ad ugyan külön nevet neki, de azt mondja: pecunia numerata máshogy kezelendő, mint a többi dolog.
A negyedik csoportban a pénz határozott dolog; főként certi nummi formájában jelenik meg. Erről tájékoztat Paulus is egy esetben.

Paul. D. 45. 137 (12 ad Sab.)
Si certos nummos, puta qui in arca sint, stipulatus sim et hi sine culpa promissoris perierint, nihil nobis debetur.

Ha a ládikóban levő meghatározott pénzdarabokat (certos nummos) stipuláljuk, utóbb azonban azok el-vesznek, az ígéretet tevő feltéve, hogy nem vétkes ebben semmivel sem tartozik, tehát mondhatjuk, hogy lehetetlenült a szolgáltatás. Azonnal felfedezhető, hogy a pénzt Paulus nem gondolja helyettesíthetnek, tudniillik ez utóbbi esetben vonatkozna rá a genus perire non potest elve, következésképpen az elvesztéssel nem lehetetlenülne a szolgáltatás. Azonban ha jobban megnézzük a szöveget, észre vehetjük, hogy certi nummi, nem pedig pecunia numerata, amiről szól. Ebből pedig az következik, hogy Paulus nem összességként fogja fel a láda tartalmát, hanem az egyes érméket külön-külön önálló testi dolgoknak tekinti. A kérdés az, miért.
Kétségtelenül van gyakorlati haszna a döntésnek akkor, ha például muzeális értékű régi érmékről és egy érmegyűjtőről van szó, egyéb esetben viszont a mindennapi forgalmat éppen nehezíti ez a felfogás. Ennek ellenére azonban nem szabad elvetnünk ezt a gondolatot, mivel ebből egy igen hasznos következtetést vonhatunk le: itt ugyanis már körvonalazódni látszik, hogy a jogtudósi döntések az adott eset célszerűségi szempontjaira vannak figyelemmel.



Erdődy János