logo

XXVIII Novembris AD

A delictum-ok

A magánbűncselekmények száma jóval kisebb volt a közbűncselekményeknél. Az összegyűjtött szövegek a három legfontosabb és legérdekesebb "delictum"-ról szólnak. A lopást nem kell magyaráznunk. Legfeljebb azt érdemes megemlítenünk, hogy a rómaiak a lopást sokkal tágabban fogták fel, mint a mai jog. Lopásnak tekintették a sikkasztást és a jogtalan használatot is." A kiválogatott szövegek nagyrészt jogeseteket tartalmaznak, és arról tanúskodnak, hogy sokféle eset tartozott ebbe a körbe.
A latin „iniuria" szó, ebben az értelemben, megközelítőleg személysértésnek fordítható. Ez még a lopásnál is tágabb fogalom volt. Ide tartozott a becsületsértésen és a rágalmazáson kívül a könnyű testi sértés, sőt, a tisztességes nők „leszólítása", vagy az idegen házba való behatolás is. Ezt a tarka-barka csoportot az egyesítette, hogy valamennyi esetben más személyének, becsületének szándékos megsértéséről volt szó.
Végül az Aquilius-féle törvényben szabályozott jogellenes károkozással, a más vagyontárgyának: elsősorban rabszolgáinak és állatainak elpusztításáról vagy megrongálásáról olvashatunk. A jogtudósok előszeretettel elemezgették az ide sorolható eseteket. Itt ugyanis nemcsak azt kellett eldönteni, hogy a cselekmény idesorolandó-e, hanem azt is mérlegelni kellett, hogy a tettes gondatlan volt-e vagy sem. Ez a „delictum" ugyanis - szemben a többivel - nemcsak szándékosan, hanem gondatlanul is elkövethető volt, s ez nagymértékben kiterjesztette alkalmazásának területét.



A lopás

Lopás valamely dolognak, vagy akár használatának és birtokának alattomos eltulajdonítása haszonszerző célzattal. Ennek elkövetését a természetjog tiltja.
Paulus D. 47. 2.1.3.

Nemcsak az követ el lopást, aki elsajátítás céljából veszi el más dolgát, hanem általában mindenki, aki idegen dolgot a tulajdonos akarata ellenére magához vesz. így például, ha valaki a nála letétbe helyezett dolgot használja, lopást követ el. Ugyanígy, ha valaki használatra kap egy dolgot, és azt harmadiknak használatra kölcsön adja, lopást követ el, vagy ha valaki ezüst evőeszközt például egy baráti vendégséghez kölcsönkért, és azt utána utazáshoz is magával viszi, vagy ha valaki lovat kölcsönöz sétalovaglásra, és hosszabb útra megy vele, vagy a régi jogtudósok példájával élve, csatába viszi.
Gai. Inst. 3.195-196.


A lopás két nemét különböztetjük meg, aszerint, hogy tetten érték, vagy nem érték tetten a tolvajt.
Gaius D. 47. 2. 2.


Az a tetten ért tolvaj, akit a görögök „rajtakapottnak neveztek", vagyis az, akit a lopott tárggyal fognak el. Nem számit, hogy ki fogja el, a meglopott vagy más. Vajon csak akkor rajtakapott, ha tevékenysége közben fogták el, vagy akkor is, ha más helyen tartóztatták le? Helyesebb, amint Iulianus is írja, akkor is rajtakapott tolvajnak tartani azt, aki a lopott tárggyal nem a tett helyén került kézre, ha még nem juttatta el oda a dolgot, ahová tervezte.
Ulpianus D. 47. 2. 3.


Meg kell említenünk, hogy manapság a tolvajlás miatt többnyire büntető eljárást indítunk és bűncselekményben marasztaljuk azt, aki ilyent tesz, nem azért, mert közvádra üldözendő ez a cselekmény, hanem azért, mert az így cselekvők merészségét ezzel is vissza kell szorítani. Természetesen, aki akarja, nem kevésbé perelheti a tolvajt polgárilag is.
Ulpianus D. 47. 2. 93.


Aki okiratokat vagy adósságleveleket lop el, a lopásért tartozik felelősséggel, mégpedig nemcsak az okirat anyagának értéke, hanem tartalmának értéke szerint. Értékelés szempontjából az az összeg irányadó, amiről az okirat szól, tehát amennyit a tulajdonosának jelent. Így például, ha az okiratban tíz aranyról van kötelezettségvállalás, ezt kell a tolvajjal szemben kettőzni. Mi van akkor, ha az okirat már érvénytelen, mert teljesítés történt, vajon akkor csak az okirat anyaga a lopás értékelésének tárgya? Mi állott akkor a jogosult érdekében?
Azt mondhatjuk, mivel az adósok sokszor visszakérik kötelezvényeiket, de az is előfordul, hogy az adósok akarják visszaperelni a pénzt, tagadván, hogy tartoztak azzal; tehát a hitelezőnek a kötelezvény ilyenkor is teljes értékű, nehogy emiatt vita keletkezzék. így általában azt mondhatjuk, hogy az okiratban foglalt érték duplájára marasztalandó a tolvaj.
Ulpianus D. 47. 2. 27. pr.


Aki a rabszolgának szökést tanácsol, nem tolvaj. Az sem, aki másnak rossz tanácsot ad, vagy rábeszéli arra, hogy a mélybe vesse magát, vagy magára kezet emeljen. Ezekre nem vonatkozik a lopás miatti kereset. De ha azért beszélem rá a rabszolgát szökésre, hogy más valaki elfoghassa őt, a rábeszélésért tolvajként felelek, mert az én tanácsom miatt vált lehetségessé a lopás. Pomponius még azt is írja, hogy bár a rábeszélő nem tartozott lopásért felelősséggel, mégis felelősséggel tartozik azért attól kezdve, amikor a szökevény rabszolgát valaki elfogta, mert az ő tanácsa alapján történt meg a lopás.
Ulpianus D. 47. 2. 36. pr.


Ha valaki egy prostituáltat, aki másnak a rabszolgája, elragadja, vagy rejtegeti, az valójában nem tolvaj, mert nem maga a tett, hanem a tett oka a lényeges, és az indíték a kéj vágy, nem a lopás. Ugyanezen az alapon az, aki egy örömlány ajtaját feltöri kéjelgés céljából, nem felel lopásért, akkor sem, ha nem általa vezetett, hanem tőle függetlenül oda került tolvajok a prostituált holmijait ellopják.
Kérdés, hogy a Fabius-törvény alapján felelősséggel tartozik-e, aki kéjvágyból erőszakoskodik egy szajhával? Úgy vélem, nem felel, a tényállás alapján sem: bár megvetendőbbet cselekszik, mint aki lop, de a tette a sértett erkölcsisége által kiegyenlítődik, és mindenesetre nem tolvaj.
Ulpianus D. 47. 2. 39.


Ha valaki egy rabszolganőt, aki nem utcalány, kéjelgés céljából rabol el, lopásért felel. Ha meg is erőszakolja, a Fabius-törvény alapján büntetendő.
Paulus D. 47. 2. 83. 2.


Ha valaki vörös kendőt lobogtatva megvadítja a marhát, hogy tolvajok kezébe essék, és ezt rosszhiszeműen tette, lopásért lehet perelni. De még ha nem lopás céljából teszi is, akkor sem lehet ennyire veszélyes játékot büntetés nélkül hagyni, ezért Labeo azt írja, hogy e tényállás alapján keresetet kell adni ellene.
Ulpianus D. 47. 2. 50. 4.


Ha valaki szamaramat elvezeti, és fedeztetés céljából kancáihoz viszi, nem tartozik lopásért felelősséggel, ha nem akarta egyúttal ellopni is. Ezt megírtam tanítványomnak, Herennius Modestinusnak, lovakkal kapcsolatban, nevezetesen, hogy ha valaki a más csődörét kancái fedeztetésére elvette, lopásért csak lopási szándék esetén felel, egyébként azonban e tényállás alapján lehet keresetet adni ellene.
Ulpianus D. 47. 2. 52. 20.


Én Titiusnak, a tisztességes embernek pénzt akartam hitelezni, Te pedig ennek helyébe csempésztél egy másik nyomorgó Titiust, azt a látszatot keltve, hogy ez a gazdag, aztán megosztottad vele a kölcsön kapott pénzt. Lopásért felelsz, mivel a te műved és tanácsod miatt történhetett meg a lopás, de lopásért felel Titius is.
Ulpianus D. 47. 2. 52. 21.


Sempronia idézéseket szerkesztett, és úgy tett, mintha átadná a hivatalnoknak, hogy hivatalból továbbítsa, de nem adta át. Lucius a perben úgy olvasta fel azokat, mintha hivatalosan kézbesítették volna. Nem találták azonban sem a hivatalban, sem a hivatalnoknál. Kérdem, mi a büntetése annak, aki az otthonról kivitt, de ki nem adott kereseteket a törvényszéken felhasználta; Modestinus válasza szerint, ha a kivitel titokban történt, lopást követett el.
Modestinus D. 47. 2. 73.



A "személysértés"

Személysértés nemcsak akkor történik, ha valakit ököllel, bottal megütnek, vagy megvernek, hanem Hangos szidalmazással is. Idetartozik az is, ha valakinek a javaira mint adósáéra, árverést hirdet az, aki tudja, hogy az illető nem tartozik vele; más sérelmére írás vagy gúnydal készítésével; a tisztességes nők, vagy a tiszteletre méltó polgárok kísérgetésével, és még sok más különböző módon.
Gai. Inst. 3. 220.


A személyek sértésének büntetése a tizenkéttáblás törvény szerint tagcsonkítás esetén hasonlóval (talio) történt. A törött vagy kificamított csontért 300 as volt szabad ember megsértése esetén a büntetés, rabszolga esetében pedig 150 as. Minden más sértés büntetése 25 as volt. Abban az időben nagy lévén a szegénység, elégségesnek látszott ez a pénzbüntetés.
Ma más szabály szerint élünk. Jogunk van a praetor előtt magunknak értékelni a rajtunk esett sértést, és a bíró vagy annyira marasztal, amennyire kértük, vagy kevesebbre, ha úgy látja jónak. A durva személysértést maga a praetor is értékelni szokta, mert meghatározza, hogy emiatt milyen összegért tartozik a vádlott kezest állítani. Ugyanezen összeg szerint fogalmazza meg a bíróhoz szóló utasítását, és bár a bíró kevesebbre is marasztalhatna, a praetor méltósága miatt általában mégsem meri csökkenteni a büntetést.
A sérelem nagy foka vagy magából a cselekedetből állapítható meg, így ha valakit megsebeztek, megvertek, doronggal ütlegéltek, vagy a sérelem helyéből, mint amikor színházban, piactéren történt a sértés, vagy a személyből, így a hatósági személy elleni sértés esetén, vagy ha senatort sértett meg alacsonyrendű személy.
Gai. Inst. 3. 223-225.


Labeo a személyeken esett jogtalan sértéseket megkülönbözteti aszerint, hogy tettleg, vagy szóban történtek. Tettleges a sértés, ha kezet emeltek valakire, szóbeli pedig, ha nem emelnek kezet a sértettre, hanem gyalázzák. Minden személysértés vagy a teste ellen, vagy a személyi méltósága ellen, vagy becsülete ellen irányul. Testi sértés, ha valakit megütnek. Méltósága ellen, ha az asszony haját levágják. Becsülete ellen, ha szeméremérzetét sértik.
Személye elleni sértés érhet valakit saját személyében vagy másokon keresztül. Saját személyében, ha maga a családapa vagy családanya szenved sérelmet, másokon keresztül azt éri sérelem, akinek gyermekeit, rabszolgáit, feleségét, menyét sértik meg. Minket érint ugyanis az a sérelem, ami a hatalmunk alatt állókat vagy nekünk kedveseket éri.
Ha azoknak az elhunytaknak a testét éri sérelem, akiknek örökösei vagyunk, a minket ért sérelem miatt emelhetünk panaszt. Az őt ért sérelem miatt ugyanis minket illet elégtétel, ugyanígy akkor is, ha azt, akinek örökösei vagyunk, jó hírében éri sérelem.
Ulpianus D. 47.10.1.1-4.


A személysértésekkel kapcsolatban, amelyeket valaki elszenved, azok minőségét kell vizsgálni, hogy eldönthessük, vajon miattuk a felszabadítottnak patronusával szemben keresetindítást engedélyezhetünk-e. Ez ugyanis nem mindig megengedhető, hanem csak, ha durva sérelmet szenvedett a felszabadított, például rabszolgaként bántak vele.
A könnyű fegyelmezés jogát ugyanis a patronusnak is megadja a törvény felszabadítottjával szemben, és a praetor nem tűri, hogy emiatt panaszt emeljen. Ugyancsak nem engedheti a praetor, hogy aki tegnap rabszolga, ma felszabadított, most felpanaszolja, ha ura összeszidta, könnyebben ütlegelte, megfenyítette. Ha azonban megkorbácsolta, ütlegelte, súlyosan megsebesítette, természetesen méltányos, hogy a praetor segítséget adjon neki.
Ulpianus D. 47.10. 7. 2.


A személysértés súlyosságát Labeo a sértett szennye, a sértés időpontja, vagy a cselekedet alapján állapítja meg. A személy miatt durva a sértés hatósággal, szülővel vagy felszabadítóval szemben. Időpont miatt a nyilvános játékok során vagy nyilvánosság előtt, a praetor ugyanis hangsúlyozza hogy nagy különbség, ha négyszemközt, vagy sok tanú előtt követnek el sértést, és az utóbbi sokkal súlyosabb. A cselekedet jellegét tartja durvának Labeo, ha például sebet okozott, vagy csontot tört valakinek.
Ulpianus D. 47.10. 7. 8.


Ha valaki fiatal lányokat szólít le, még ha szolgaruhában vannak is, sértést követ el, bár enyhébbet. Még sokkal kevésbé súlyos a sértés, ha olyan nőket szólít le, akik nem tisztességes nők módjára, hanem utcalányhoz illően vannak öltözve. Sértést követ el tehát az is, aki a nem tisztességes asszonyhoz illően felöltözött nőt leszólítja, vagy elűzi kíséretét. Amint Labeo mondja, akár szabad, akár rabszolga, akár férfi, akár nő kísér vagy követ, azt kísérőnek kell tartanunk. Labeo a kísérőt úgy határozza meg, „ha valakit, akinek bármi okból követnie kellene, akár köz-, akár magánügyben, elszakítottak tőlem". A kísérők közé tartoznak többek közt a nevelők is.
Labeo szerint a kísérőt valaki mellől az szakítja el, aki ehhez nemcsak hozzákezd, hanem el is éri, hogy a kísérő távozzék. Nemcsak azt tekintjük elűzőnek, aki erőszakot alkalmaz, hanem aki ezt felszólítással, vagy meggyőzéssel éri el. Az is felelősséggel tartozik, aki a kísérőt elűzi, de az is, aki valakit leszólít, vagy kísérget. Leszólítani annyit tesz, mint hiábavaló beszéddel más szeméremérzetét sérteni. Ez tulajdonképp nem gyalázás, de az erkölcsökbe ütközik.
Aki csúnya szavakat használ, nem a szemérmet sérti, hanem személysértést követ el.
Más leszólítani, más kísérgetni. Aki leszólít, szavaival sérti a szemérmet, aki kísérget, az egyszerűen némán, de gyakran jár a másik után. Gyakran az ilyen sűrű kíséret önmagában is nem kis meggyalázás.
Azonban meg kell említenünk, hogy nem lehet mindenkit ennek az edictumi rendelkezésnek az alapján felelősségre vonni, aki kísérget, vagy leszólít (hiszen különben az is, aki ezt tréfából, vagy hivatásának tisztességgel eleget téve cselekszi, szintén jogszabály ellenesen cselekedne), hanem csak akkor, ha ez az erkölcsöket sérti.
Ulpianus D. 47.10.15.15-23.


Aki akár perbehívás céljából is, a tulajdonos akarata ellenére behatol egy házba, Ofilius véleménye szerint sértés miatt perrel megtámadható.
Paulus D. 47.10. 23.


Perelhetem-e személysértés miatt azt, aki megakadályoz abban, hogy a tengerben halásszak vagy hálómat kivessem? Vannak, akik úgy vélik, hogy igen. így Pomponius és sokan mások ezt hasonlónak tartják ahhoz, mintha valakit megakadályoznak abban, hogy köztulajdonban levő vízben mosson, vagy középületben üljön, köztéren sétáljon, tárgyaljon, beszélgessen, vagy ha valaki megakadályoz abban, hogy saját dolgomat használjam. Ugyanis ezeket is mind személy sértés miatt lehet perelni.
A régiek a bérlőnek is jogsegélyt adtak, ha például közvagyont bérelt, és erőszakkal akadályozták meg abban, hogy bérletének hasznát élvezze. Ámde, ha valakinek a saját házam vagy vidéki rezidenciám előtt tiltom meg a halászást, erre mit kell mondani? Vajon felelősséggel tartozom a sértés miatt, vagy nem? A tenger partja éppúgy mindenki közös tulajdona, mint a levegő, és ezért gyakran megállapították már, hogy a halászást akadályozni tilos, nem szabad akadályozni a madarászást sem, de azt mindenki megakadályozhatja, hogy telkére vagy földjére idegenek behatoljanak. Joggal való visszaélés ezért és nem jogos, ha valaki meg akarja akadályozni hogy az ő háza vagy vidéki rezidenciája előtt halásszak, így személysértésért perelhető. A tulajdonomban levő tóban azonban mindenkinek megtilthatom a halászatot.
Ulpianus D. 47.10.13. 7.



A jogellenes károkozás

A kártérítési pert az Aquilius-törvény alapján indíthatjuk. Ennek első fejezete úgy rendelkezik, hogy ha valaki más rabszolgáját vagy más barmát jogtalanul megöli, tartozik a tulajdonosnak megtérítem azt a legmagasabb értéket, amit az a dolog egy éven belül megért. Jogtalannak tekintjük a megölést, ha az szándékosan vagy gondatlanul történt. Egy más törvény sem sújtja azt a károkozást, ami nem jogellenesen történt, így nem büntetendő az sem, aki véletlenül, gondatlanság vagy szándék nélkül okozott kárt.
Értékelni ebben az eljárásban nemcsak magát az adott testet kell. Ha például a rabszolga halálával az urat több kár érte, mint amennyi a rabszolga ára, mert például a rabszolga valakinek örököse, és megölik, mielőtt engedélyemmel elfogadta volna az örökséget, a károkozó nemcsak a rabszolga értékét, hanem az elveszett örökség értékét is megtéríteni tartozik. Ugyanígy, ha két ikerből vagy színészek vagy zenekari zenészek közül egyet ölnek meg, nemcsak a megöltet kell értékelni, hanem hozzá kell számítani azt is, amivel az életben maradott értéke csökkent. Ugyanez a jogi helyzet, ha egy pár öszvérből vagy egy négyesfogatból egy állatot megölnek.
Gai. Inst. 3. 210 -212.


A harmadik fejezet intézkedik minden egyéb kárról. Ha tehát valaki egy rabszolgát, barmot vagy más állatot, például kutyát vagy vadállatot, például medvét vagy oroszlánt megsebez vagy megöl, e fejezet alapján felel. Minden más állatban és élettelen dologban esett kár esetén is ennek a fejezetnek alapján járunk el. Ha bármit megégetnek, megsértenek, törnek, a per ezen a fejezeten alapul - és itt megfelel egyedül a „megsértenek" megjelölés is, hiszen ez alá tartozik minden más sérülés. így nemcsak az égett vagy tört, hanem ugyanígy a vágott, zúzott, kiöntés által vagy bármi más módon okozott sérülés, rontás, értékcsökkenés is beletartozik ebbe a megjelölésbe.
Gai. Inst. 3. 217.


E kereset alapján az apát kell marasztalni arra, amit a fia okozott, mikor megsértette valaki szemét, és a költségekre is, amelyek a gyógyítás során felmerültek.
Ulpianus D. 9. 2. 7. pr.


Akik vermet ásnak, hogy abban medvét vagy szarvast fogjanak, az Aquilius-törvény alapján tartoznak felelősséggel, ha járt helyen ásták, és abba valami beleesett, vagy ezáltal egyébként megrongálódott. Ha azonban olyan helyeken ásták a vermet, ahol az szokásos, emiatt nem tartoznak felelősséggel.
A keresetet azonban csak akkor kell megadni, ha okozói voltak a kárnak, tehát ha nem figyelmeztették, nem tudott róla a károsult, és nem is láthatta előre. Ezért sok olyan eset adódik, hogy elutasítják a felperest, mert a kárt el lehetett volna kerülnie.
Paulus D. 9. 2. 28.


Az e fejezet alapján indult eljárás során a szándékosságot és a gondatlanságot büntetik. így, ha valaki a füvét vagy tüskebozótját fel akarván égetni, abba tüzet vet, és a tűz elkóborol, és túlcsap a határain, s megrongálja más vetését vagy szőlőjét, azt kutatjuk, hogy ez a tüzet rakó hanyag vagy szakszerűtlen eljárása miatt történt-e. Így, ha szeles napon gyújtott tüzet, mulasztás terheli (mert aki alkalmat teremt a kárra, károkozónak számít). Ugyanígy vétkes az is, aki nem tett óvintézkedéseket a tűz terjedése ellen. Ha azonban mindent, amit tehetett, megtett, és hirtelen kerekedett szél vitte tovább a tüzet, nem volt gondatlan.
Paulus D. 9. 2. 30. 3.


Neratius írja, hogyha a bérlő fűtő rabszolgája a kemence mellett elalszik, és emiatt leég a major, a bérleti szerződés alapján akkor felel a majoros a kárért, ha a rabszolgák megválogatásában hanyagul járt el. Mi a helyzet, ha más rakott tüzet a kemencében, és más őrizte hanyagul? Vajon felel-e az, aki tüzet rakott? Hiszen, aki őrizte, nem csinált tüzet, aki pedig jól megrakta, nem követett el mulasztást. Mi hát a helyzet? Úgy vélem, hogy a tényállás alapján kell keresetet adni az ellen, aki a kemence mellett elaludt, és az ellen is, aki hanyagul őrizte a tüzet. Aki elaludt, azt senki sem mentheti azzal, hogy természetes emberi dolog történt vele. Tartozott volna vagy előbb eloltani a tüzet, vagy úgy elzárni, hogy ki ne csaphasson.
Ulpianus D. 9. 2. 27. 9. [236]


Ökröket adott el valaki azzal a feltétellel, hogy átadja kipróbálásra. Át is adta próbajáratásra. Próbálás közben a vevő rabszolgáját az egyik ökör megdöfte. Kérdés: tartozik-e az eladó a vevőnek a kárát megtéríteni? Azt felelem, hogyha a vevő már megvette az ökröket, nem tartozik kártérítéssel. Ha még nem vette meg őket, és a kár a rabszolga hibájából keletkezett, mert amiatt döfte meg az ökör, nem tartozik kártérítéssel az eladó, ha azonban a baleset az ökör hibájából történt, akkor tartozik.
Alfenus D. 9. 2. 52. 3.


Többen labdáztak. Egyikük egy rabszolgafiút, amint az éppen a labdáért ugrott, meglökött. A rabszolga elesett és lábát törte. Kérdés: vajon a gyerek ura az Aquilius-törvény alapján követelhet-e kártérítést attól, aki ellökte a fiút. Azt felelem, hogy nem, mert az eset inkább véletlennek, mint gondatlanságnak látszik.
Alfenus D. 9. 2. 52. 4.


Egy kocsmáros éjjel az ösvényen egy kőre lámpást állított. Egy arra járó elvitte azt. A kocsmáros utána sietett, követelte a lámpáját, és megragadta a menekülőt. Az a kezében tartott korbácsával ütlegelni kezdte a kocsmárost, hogy engedje el őt. Nagyobb verekedés keletkezett ebből, melynek során a kocsmáros a lámpát elvivőnek kiütötte a szemét. A jogi vélemény az volt, hogy nem okozott jogellenesen kárt, hiszen először őt verték ostorral.
Az én véleményem az volt, hogy az adott helyzetben nem okozott jogtalan kárt, amikor kiütötte a szemét, mert a vétkesség inkább azt terheli, aki először ütött a korbáccsal. Ám, ha előbb az nem verte volna meg őt, hanem aközben keletkezett volna a verekedés, miközben a lámpát akarta tőle elragadni, felelőssé tehető lett volna a kocsmáros.
Alfenus D. 9. 2. 52.1.


Forrás: Diósdi György - A Római jog világa