logo

XXVIII Novembris AD

A büntetőjog.

Az egyszerűség és az érthetőség kedvéért adtuk ennek a fejezetnek a "büntetőjog" címet. Ez a szó érzékelteti ugyanis leginkább, amiről az itt összegyűjtött szövegek szólnak: a mai szóhasználatban bűncselekményeknek nevezett tettekről, azok megbüntetéséről és a bűnösök ellen indított eljárásról. De meg kell vallanunk, hogy ez a cím mind a modern, mind a római jog szemszögéből nézve pontatlan.
A mai jog különválasztja a büntetőjogot a büntető eljárási jogtól, ebben a fejezetben pedig mindkettőről szó lesz. Római jogi szempontból az a kifogás vethető fel, hogy azokat a cselekményeket, amelyeket ma a büntetőjog egy jogtestben egyesít, a romaiak két csoportra osztották, és különbözőképpen ítélték meg. A mai bűntettek nagyobb részét "crimen"-nek nevezték, és a modern büntetőjoghoz hasonlóan az állam üldözte és büntette őket; ezek tehát nagyjában megegyeznek a mai bűncselekmények jogi jellegével.
Más bűntetteket viszont, így például a lopást, "delictum"-nak vagy „maleficium"-nak neveztek, és nem a büntetőjoghoz tartozónak tekintettek, hanem a magánjogba soroltak be. "A tettest nem a hatóság üldözte, és büntette meg. Kilétét a károsultnak magának kellett kinyomoznia, és ha ez sikerült, magánjogi pert indíthatott ellene, ugyanúgy, mintha - mondjuk - a kölcsöntartozását nem fizette volna meg. Büntetésképpen a tolvaj az okozott kár többszörösét fizette meg. Ezt a pénzt, minthogy a per magánjellegű volt, nem az állam, hanem a károsult kapta. Ez a kettősség mindvégig megmaradt a római jogban, bár a császárkorban némiképp elhalványult a "delictum" magánjellege. Itt mindkét fajta bűncselekményről: a "crimen"-ről és a "delictum"-ról szó lesz.

Elöljáróban néhány szót kell ejtenünk a római büntetőjog védelmében. A szakemberek többnyire úgy vélekednek, hogy Rómában a büntetőjog meglehetősen kezdetleges és a magánjoghoz képest alacsony színvonalú volt. Ebből kiindulva, kevesen foglalkoznak a római büntetőjoggal, és minthogy nem ismerik, a kedvezőtlen előítélet egyre csak erősödik. Pedig érdemes a büntetőjogi szövegekkel megismerkedni. Ezeket olvasgatva könnyen meggyőződhetünk arról, hogy az elítélő vélemény vitatható.
A római büntetőjogot alighanem a magánjog kiválósága kárhoztatta hamupipőke szerepre. Olyasféle sorsra jutott, mint a zseniális emberek tehetséges fiai. A lángelme fényében a tehetség is gyenge képességnek tetszik, ezért sohasem ítélik meg tárgyilagosan. Kétségtelen, hogy a római büntetőjog nem érte el ugyanazt a magas szintet, mint a magánjog. De az is bizonyos, hogy egy ennyire kedvezőtlen összehasonlítás híján jobban megbecsülnék.
A büntetőjoggal végeredményben ugyanazok a jogtudósok foglalkoztak, akik a római magánjogot kialakították. Kevéssé valószínű, hogy mihelyt a büntetőjogról kezdtek írni, elveszítették volna ítélőképességüket és hozzáértésüket. Az is bizonyos persze, hogy a büntetőjog közvetlenebbül védi az államrendet a magánjognál, politikai érdekeknek itt nagyobb szerepük van, ez a jogászok kezét is jobban megkötötte. A büntetőjog kevesebb teret biztosított a „méltányosság művészetének" gyakorlására. Ha mindezt mérlegeljük, talán sikerűl tárgyilagos képet alkotnunk a római büntetőjogról.

Amint a szemelvényekből kiviláglik, a rómaiak nem egy - ma sem értéktelen - büntetőjogi elvet dolgoztak ki. így például kimondták, hogy a büntetőtörvények értelmezésekor az enyhítésre, nem pedig a szigorításra kell törekedni.
Figyelemre méltó az a szabály is, hogy senkit sem szabad távollétében elítélni, mert így nincs lehetősége a védekezésre. Ezt az értelmes elvet még a modem büntetőjog sem követi mindig. Pozitív vonás az is, hogy a bírót nem kötelezték arra, hogy meghatározott büntetést rójon ki, hanem lehetővé tették a számára, hogy - akárcsak ma - a tett súlya szerint enyhébb vagy szigorúbb ítéletet hozzon.

Ezeket a pozitívumokat azonban egy sor kevéssé rokonszenves vonás ellensúlyozza. Semmiképpen sem helyeselhető például a vallatáskor alkalmazott tortúra. Igaz ugyan, hogy csak a vádlottak kínvallatását engedélyezték, a tanúkét nem, de a rabszolgákra még ez a megszorítás sem vonatkozott. Jellemző a római jogtudósok világos ítélőképességére, de opportunizmusára is, hogy - amint Ulpianus egyik szövegéből kitűnik - tisztában voltak a kínvallatásnak mint bizonyítéknak a tökéletlenségével.
A jogtudós elmondja, hogy a szívósabb emberek kiállják a kínzásokat, és nem vallanak, míg mások, félvén a szenvedéstől, inkább hazudnak, csakhogy ne gyötörjék őket. Tehát tudták - valószínűleg nem csupán Ulpianus, hanem kollégái is -, hogy a kínvallatás nem alkalmas az igazság kiderítésére, mégsem tudunk arról, hogy javasolták volna megszüntetését vagy akárcsak az enyhítését.

Végeredményben a római büntetőjog sem a sommás elmarasztalást, sem a kritikátlan magasztal ást nem érdemli meg. Igen modernül hangzó és ésszerű büntetőjogi elvek mellett negatív vonásokkal is találkozunk. Ezek a számunkra visszataszító eszközök persze az ókorban mindenütt elterjedtek, sőt a XVIII. századig Európában is ilyesféle módszereket alkalmazott a büntetőjog. Legfeljebb azt vethetjük a rómaiak szemére, hogy büntetőjogukkal nem mindenben előzték meg korukat.


Forrás: Diósdi György - A Római jog világa