logo

XXII Aprilis AD

A büntetőeljárás

E címszó alatt azokat a szövegeket gyűjtöttük össze, amelyek a vádlott ellen indított eljárásról, a vádról, a bizonyításról szólnak. A legnagyobb eltérés a mai és a római büntető eljárás között talán az volt, hogy míg napjainkban a vádat az állam tisztviselője: az ügyész képviseli, addig Rómában - nem lévén ügyészségi szervezet - bármelyik polgár emelhetett vádat. A császárkorban a vádemelés sokszor egyszerű feljelentést jelentett. Ebben a tekintetben a római eljárás tehát kevésbé hatósági jellegű a modern büntető eljárásnál.
Ebben a részben megismerkedünk a vádlottak őrizetének, a mai "előzetes letartóztatásnak" a szabályaival, a feltételes szabadlábra helyezéssel, amelyhez azt kívánták meg, hogy valaki kezességet vállaljon a vádlottért. Olvashatunk a kihallgatásról és a kínvallatásról is. Figyelemre méltó, hogy a kínvallatás éppen nem dicső módszerének taglalása során Ulpianus váratlanul meglepően modern gondolatot vet fel. Felhívja a bírák figyelmét arra, hogy a kihallgatáskor ne tegyenek fel olyan kérdéseket, amelyek sugallják a választ - úgynevezett „szuggesztív" kérdéseket -,mert ezzel befolyásolják a vádlottat vagy a tanút. A rómaiak büntető eljárása pozitív és negatív vonások keveréke, akárcsak büntetőjoguk egésze. Nem minden olyan per közvádas, amelyben bűncselekmény a tárgy, hanem csak azok, amelyek cselekménye törvény szerint közvádra üldözendő.
Macer D. 48.1.1.


Egyes közvádas perek főbenjárók, mások nem. Főbenjárók azok, melyek büntetése halál vagy száműzés, amit a víztől és a tűztől való eltiltásnak nevezünk. E büntetésekkel ugyanis a tettes kikerül a polgárok közül. A nem főbenjárók büntetése nem száműzés, hanem kitiltás, ugyanis a kitiltottnak megmarad a polgárjoga. Azok sem főbenjárók, amelyekben vagyoni vagy testi büntetést szabnak ki.
Paulus D. 48.1. 2.


Hogy kik emelhetnek vádat, azt megértjük, ha tudjuk, hogy kik nem emelhetnek. Egyesek nem emelhetnek vádat koruk vagy nemük miatt, a gyermek és az asszony. Mások esküjük miatt, mint a zsoldos katonák, mások tisztségük és hatalmuk miatt, mert ezek viselői kockázat nélkül nem idézhetők perbe , mások saját bűnük miatt, mint akik elvesztették a becsületüket, mások hamis vád miatt, mint akik két vádlottal szemben írtak alá vádat, és a vádemelésért vagy vádat nem emelésért pénzt fogadtak el. Egyesek állapotuk miatt, mint a volt rabszolgák felszabadítójukkal szemben, mások a rágalom gyanúja miatt, mint azok, akikre hamis tanúskodás bizonyult, néhányan pedig szegénységük miatt, mint azok, akiknek 50 aranynál kisebb a vagyonuk.
Macer - Paulus - Hermogenianus D. 48. 2. 8-10.


Mindazoktól azonban, akik a velük szemben történt jogtalanság miatt lépnek fel, vagy a hozzájuk legközelebb állók haláláért állnak bosszúit, nem tagadható meg a vádemelés.
Macer D. 48. 2. 11. pr.


Tilos az asszonynak közvád alá helyeznie bárkit, hacsak nem szüleinek, gyermekeinek, szabadonbocsátóinak, vagy azok fiainak, leányainak és unokáinak halálát akarja megtorolni.
Pomponius D. 48. 2.1.


A vakmerő vád három fajtája háromféleképpen büntetendő; ezek a rágalmazás, a bűnpártolás és a vádelejtés.
Rágalmazás, ha valakit hamisan vádolunk bűncselekménnyel, bűnpártolás, ha a valódi bűncselekményt takargatjuk, a vádelejtés, ha a vádtól egészen elállunk.
A rágalmazókra a Remmius-törvény szab ki büntetést. Nem mindenki eleve rágalmazó, aki nem tudja vádját bizonyítani: hanem a vád vizsgálója bírálja el meggyőződése szerint, miután a vádlottat a vád alól felmentette, hogy milyen indítékból került sor a vádemelésre, és ha a vádló jogos tévedését felismeri, felmenti őt, ha pedig nyilvánvaló rágalmazáson kapja, kiszabja rá a törvényes büntetést.
Mindkét esetben ezt az ítélethirdetéskor kell kinyilvánítani. Ha ugyanis azt jelenti ki: "nem bizonyítottál", felmenti őt, ha pedig így szól: "rágalmaztál" akkor marasztalja, és még ha nem is szól a büntetésről semmit, mégis érvényesül a vádemelővel szemben a törvény szigora, amint ugyanis Papinianus véli, a tényállás megállapítása a perben a bíró dolga, a büntetés végrehajtása azonban nem az ő akaratától függ, hanem a törvény tekintélyének van fenntartva.
Marcianus D. 48. 16. 1. pr.-4.


A rágalmazásért akkor kell büntetést kiszabni, amikor az eredeti ügyben a vádló jelenlétében ítéletet hoznak. Miután tehát az ügy ítélettel eldőlt, a vádlót rágalmazás miatt megbüntetni ellenkeznék a jogszokásokkal.
C. 9. 46.1.


Az anya azok közé a személyek közé tartozik, akik saját fiuk halálát a rágalom vádjától való félelem nélkül bosszulhatják meg: ezt a kedvezményt a senatus határozatai és az ítélkezési gyakorlat szentesítik.
C. 9. 46. 2. pr.


A helytartó döntsön a vádlott őrizetbevételéről, tehát arról, hogy fogságba kell-e vetni személyét, a katonáknak átadni, kezességet kérni érte, vagy szabadlábon hagyni. Ezt egyébként a bűncselekmény minőségének, a vádlott tisztségének és vagyoni helyzetének, személye büntetlenségének vagy a vádló méltóságának figyelembevételével szokás eldönteni.
Ulpianus D. 48. 3.1.


Pius császár az antiochiaiakhoz írt görög nyelvű leiratában úgy rendelkezik, hogy nem kell bilincsbe verni azt, aki kész kezeseket állítani magáért, kivéve, ha olyan súlyos bűncselekménnyel vádolják, hogy sem kezesekre, sem katona őrségre nem bízható. Az ilyen megérdemli a börtönbüntetését már az ítélet előtt is.
Ulpianus D. 48. 3. 3.


Azokkal a foglyokkal szemben, akik összeesküsznek, hogy bilincseiket leverjék és a börtönt feltörve kimeneküljenek, súlyosabb büntetést kell kiszabni, mint amennyi a vád alapján járna nekik. Ha ártatlannak találtatnak is abban a cselekményben, ami miatt letartóztatták őket, mégis büntetendők a börtönbeli összeesküvésért. Azokat pedig, akik az ilyen összeesküvést felfedik, fel kell menteni a vád alól.
Callistratus D. 48. 3. 13.


A bűncselekmények felfedezésére nyomozást szokás folytatni. Lássuk, hogy miként kell ezt végezni. Augustus császár azt rendelte, hogy nem szabad kínvallatással kezdeni, és nem is kell ezt a nyomozás hiteléhez eleve felhasználni - ugyanezt tartalmazza Hadrianus császárnak Sannius Sabinushoz intézett levele.
Rendelkezése szó szerint így hangzik: „Akkor kell a rabszolgák kínvallatásához fogni, ha a vádlott komolyan gyanús, és más bizonyítékok alapján a nyomozás annyira előrehaladt, hogy már csak a rabszolgák vallomása hiányzik."
Ugyancsak Hadrianus császár írta Claudius Quartinusnak, hogy a nyomozást a leggyanúsabbal kell kezdeni, és akitől a bíró véleménye szerint a legkönnyebben lehet az igazat megtudni.
Nem kell vallatni azokat, akiket a vádló saját házanépéből ajánl, és nem szabad egykönnyen kínzásnak alávetni azt, akit a szülők kedves lányának mondanak. így írják Marcus Aurelius és Lucius Verus császárok Lucius Tiberianusnak. Ugyanők írják Cornelius Proculusnak, hogy egy rabszolga vallomására nem lehet a vád hitelét alapítani, hanem az érvek összefüggését kell vizsgálni.
Ulpianus D. 48.18.1. pr.-4.


A császári rendeletek hangsúlyozzák, hogy a vallatás eredményének nem mindig és nem mindenben kell hitelt adni. Törékeny és veszélyes dolog az, és sokszor csak az igazság látszatát hozza. Sokan tűrőképesek és edzettek a kínzásokra, és olyan vallomást tesznek, hogy az igazságot belőlük nem lehet kiszorítani. Mások annyira érzékenyek, hogy [208] inkább bármit hazudnak, csak ne kelljen kínzást elviselniük, így aztán különböző vallomásokat tesznek, és nem csak magukra, hanem még másokra is bűncselekményeket fognak.
Ulpianus D. 48. 18. 1. 23.


Nem kell annak sem mindig hinni, aki gonosztettét beismeri mert az emberek időnként félelemből vagy más okból maguk ellen vallanak. Fennmaradt Marcus Aurelius és Lucius Verus császárok Voconius Saxához intézett levele, amely tartalmazza, hogy fel lehet menteni azt, aki maga ellen vallomást tett ugyan, de később kiderül az ártatlansága. A levél szavai ezek:
„Kedves Saxa! Bölcsen és emberségesen jártál el Primitivus rabszolgával szemben, aki félt urához visszatérni, és ezért emberöléssel vádolta magát. Hamis vallomásában megmaradt, és ezért elítélted, de utána kihallgattad azokat, akik - vallomása szerint - az esetről tudtak. így akartál vallomásával szemben nagyobb bizonyosságra jutni. Nem is volt hiába bölcs elhatározásod, hiszen a kínvallatás során később kiderült, hogy a nevezettek nem tudtak az esetről, ő pedig hamisan vádolta magát. Kegyelmet gyakorolhatsz ezért vele szemben, hivatalból eladhatod, azzal a feltétellel, hogy ura hatalmába nem kerülhet soha vissza. Gazdáját, aki már kártalanítást kapott, szívesen szabadítjuk meg ilyen rabszolgától."
Ez a levél mutatja, hogy az elítélt rabszolga, ha visszaadják, azé marad, akié elítéltetése előtt volt. De a tartományi helytartó nem adhatja vissza azt, akit egyszer elítélt, hiszen az anyagi igény tárgyában hozott határozatát sem vonhatja vissza. Mit lehet hát tenni? írni kell a császárnak minden olyan esetben, ha az, aki bűnösnek látszott, később igazolja ártatlanságát.
Ulpianus D. 48.18.1. 27.


Egy férj, feleségének örököseként, Surustól követelte azt a pénzt, amit állítása szerint az ő távollétében az elhunyt letétbe helyezett nála. Egy tantit jelentett be ebben a dologban a helytartónál, felszabadítottjának a fiát. Azt kívánta, hogy egy rabszolganőt is hallgassanak meg az ügyben. Surus tagadta, hogy felvette volna a pénzt, arra hivatkozván, hogy egy ember tanúsága nem számít, és még akkor sem lehetne az ügyben tovább nyomozni, ha a rabszolgalány másé volna. A helytartó elrendelte a rabszolgalány kihallgatását. Fellebbezés folytán az ügy a császár elé került, és ő úgy döntött, hogy a kihallgatást helytelenül rendelték el, egy tanú vallomása nem hitelképes, a fellebbezés tehát alapos.
Paulus D. 48. 18. 20.


Aki kihallgatást végez, nem teheti fel úgy a kérdést, hogy vajon Lucius Titius-e a gyilkos? - hanem általánosságban azt kell kérdeznie - ki a gyilkos? Különben nem kérdésnek, hanem inkább befolyásolásnak látszik, amit mond. Ezt Traianus császár leirata is megállapítja.
Ulpianus D. 48.18.1. 21.


Severus és Caracalla császárok leiratukban elrendelték, hogy távollétében senkit se büntessenek. Azóta az a szabály, hogy a távollevőt elítélni sem lehet. A méltányosság ugyanis nem engedi, hogy bárkit elítéljenek, ha ügyében meg sem hallgatták.
Marcianus D. 48.17. 1. pr.


Traianus császár Iulius Frontóhoz írt levele szerint távollévőt büntető ítélettel nem lehet sújtani. De gyanú alapján sem lehet elítélni senkit, amint Traianus császár Adsidius Severusnak írta: helyesebb ugyanis a bűntettet büntetlenül hagyni, mint az ártatlant elítélni.
Az olyan megátalkodott bűnözőkkel szemben azonban, akiket sem idézés, sem az elöljárók edictuma nem tud megfékezni, távollétükben is lehet eljárást folytatni, ugyanúgy, mint a polgári perekben.
Egyesek védelmezik azt az álláspontot, hogy e rendelkezésekben nincs ellentmondás. Hogy áll ez? Jobb, ha a távollévők ellen vagyoni büntetést szabnak ki, vagy olyant, ami polgári becsületüket érinti, ha többszöri figyelmeztetés után is megátalkodottak maradnak, de egészen a kitiltásig is el lehet velük szemben menni. Ha azonban súlyosabb, örökös kényszermunkára vagy fejvesztésre szól a vád, távollévőkkel szemben nem lehet kimondani az ítéletet.
Ulpianus D. 49. 19. 5. pr.


Forrás: Diósdi György - A Római jog világa