logo

XXXI Martius AD

Szakrális eredetű térkezelés a római földmérésben

A római földmérők több földfelmérési és földosztási rendszert ismertek és használtak, de mind közül a legtökéletesebbnek az ún. centuriatiót tartották. A centuriatio során egy középpontból kiindulva először meghatározták az északdéli irányt, majd erre merőlegesen felvették a kelet-nyugati irányú főtengelyt, a decumanust. A decumanusszal derékszöget zárt be a másik főtengely, a kardo. Erre a két tengelyre támaszkodva alakították ki azt a koordináta rendszert, amely egymást derékszögben metsző, meghatározott szélességű tengelyekre és az általuk közrezárt négyzet alakú parcellákra tagolta a felosztandó földterületet.
Az útként is szolgáló tengelyekkel közrefogott parcellákat nevezték centuriának, mivel ideálisnak tekintett méretük 200 iugerum volt, ami éppen megfelelt 100 db 2 iugerumos herediumnak. A centuriatio rendszerét olyannyira ideálisnak tartották, hogy ahhoz, ameddig lehetett, ragaszkodtak. Ennek nyomai légi felvételek segítségével mind a mai napig kimutathatók a földhasználatban, sőt olaszor-szági településnevek is a római földmérés terminológiáját tükrözik vissza.

A szakkutatás még válaszolt minden kétséget kizáróan arra a kérdésre, honnan ered a centuriatio rendszere. A római állam és gondolkodás militáns jellege miatt bízvást gondolhatnánk a legkézenfekvőbb eredeztetésre. Jól ismert, hogy a római katonai táborok elrendezése, amelyről első ízben Polübiosztól nyerhetünk információkat, hasonló elveket követett. A hadvezér szálláshelyétől, mint középpontból kiinduló egymást derékszögben metsző két fő útvonal határozta meg a tábor alapszerkezetét.
A két fő út a tábor négy kapuját kötötte össze. Mindez arra a megjegyzésre emlékeztet, amit az egyik földmérési szakíró, Hyginus tett. A centuriatio legszebb változatának azt nevezte, amikor a decumanus és a kardo metszéspontja a colonia centrumában van, s a tengelyek a város kapuin haladnak át. Polübiosz a Kr.e. 2. században írta le a római táborépítést, ám addigra a ró-maiak már több olyan coloniát alapítottak, amelyek területét a centuriatióval rendezték. Polübiosz beszámolója nem ad útmutatást arról, mikortól számolhatunk az általa leírt táborépítési móddal. Emiatt nem oldható fel megnyugtatóan a centuriatio és a táborépítés időbeli viszonya.

A kronológiai nehézség miatt más eredet-elképzelések is felmerültek. A hellenisztikus alapítású városok sakktábla-szerű elrendezését a Kr.e. 5. századi görög építésztől, Hippodamosztól eredeztették. Nagy Sándor hódításai nyomán a városi tér kialakításának ez a módja széles körben elterjedt. Nem csak a hellenisztikus keleten, hanem a dél-itáliai görög településterületen is megtalálhatók a nyomai. Sőt, az etruszk nevén nem ismert Marzabotto városát is egyfajta orthogonális elrendezés jellemzi. Kézenfekvőnek tűnhetnék a hippodamoszi városalakításból származtatni a centuriatiót.
A római földmérési szakírók azonban egyöntetűen etruszk, mégpedig szakrális eredetűnek tartják. Frontinus Varrora hivatkozva azt írja, hogy a limites eredetét az etruszk haruspexek tudományában, az ún. disciplina Etruscában kell keresni, mivel szertartásaik során ők is előbb két, majd négy részre osztották a világot. A nyugati tájolású rendszert kapcsolatba hozza a szentélyek tájolásával. Frontinushoz hasonlóan nyilatkozik a limites eredetéről Hyginus Gromaticus és a Liber Coloniarum is. Az egyébként ismeretlen Dolabella szintén az etruszk haruspexek gyakorlatát említve az előbbi szerzőkhöz képest kiegészítő információt is nyújt.
A megszállt területen a hadvezér szentélyt emelt, s a szentélyben a földosztáshoz használt koordináta rendszerre emlékeztető jelet hagyott. A szentélyépítés gyakorlata nyilvánvalóan az adott vidék szakrális elfoglalására vezethető vissza, ami jól kiegészítette a centuriatio mezsgyéivel és határjelölő köveivel végrehajtott vizuális foglalást.

A környező tér és táj alakítása, legalábbis Eliade szerint, abból fakad, hogy az ember igyekszik saját, rendezett világot teremteni maga körül, amely megtöri a környező, idegen, kaotikus világ homogenitását. A saját kozmosz létrehozása inhomogénná teszi az addig egységes és idegen teret, a kihasított rész pedig egyúttal szakrális jelentőséget nyer. Eliade olyan kifejezései, mint a középpont keresése vagy a négy horizont egyetlen pontból történő kivetítése a centuriatio gyakorlatára emlékeztetnek. A centuriatio, jóllehet maga meglehetősen átlátható, egységes, mondhatni homogén, tájat alakított ki, megtörte az újonnan meghódított terület homogenitását azzal, hogy kiemelte a rómaiak által birtokolt földet a környező még ismeretlen és szokatlan világból.
A szakrális és virtuális tér vonalakkal történő felosztása része volt a haruspexek gyakorlatának. A béljósok a belső szervek, különösen a máj vizsgálatával próbálták megismerni az istenek akaratát. A híres piacenzai bronzmáj domború oldalát egy kiemelkedő vonal két részre osztja. Jobb oldalán a nap, bal oldalán a hold etruszk megfelelője olvasható, ami egyfelől mutatja a kozmikus aspektust, másfelől meghatározza a kedvező és a kedvezőtlen részt. A máj homorú oldalát negyven cellára osztották fel, amelyekbe istenneveket írtak.

A disciplina Etrusca kiterjedt a villámlás, a mennydörgés értelmezésére is. Ezt az ún. libri fulguralesben örökítették meg. A villám jelentése más körülmények mellett attól is függött, hogy az ég melyik részén mutatkozott. Ehhez az eget tizenhat részre osztották fel egy észak-déli irányú tengely mentén. A tengelytől keletre és nyugatra egyaránt nyolc-nyolc rész helyezkedett el. A keletieket tekintették kedvezőnek, s bal oldalinak nevezték, vagyis a rendszer déli tájolású volt. Talán az sem véletlen, hogy Dolabella a föld felparcellázása befejező aktusaként egy szentély építését említi.
A centuriatio alaptípusához hasonlóan a kelet-nyugati tengelyre épültek a templomok is. Vitruvius szerint az istenszo-bornak nyugatra, ebből következően a fogadalmat tevőnek pedig keletre kellett néznie. A templomépítés követendőnek tartott irányai a madárjóslás technikájából alakulhattak ki. Az augur a jósjelek kérése előtt egy kelet-nyugati irányú ívvel két részre osztotta az eget. Az augur az így kimetszett és megszentelt térben, melyet templumnak neveztek, kelet felé nézett, akárcsak Vitruvius templomában a „hívő”.

A disciplina Etrusca a rituális terek kialakításakor a centuriatióhoz hasonlóan egyfajta koordináta rendszert hozott létre. Eljárásai, szabályai ismertek lehettek a római földmérési szakírók előtt is. A Kr.e. 1. században etruszk reneszánsz bontakozott ki, ami egészen Claudius uralkodásáig tartott, akiről magáról is ismert, hogy az etruszkok történetével foglalkozott. Csak Iulius Caesar pályája kapcsán több olyan személyről tudunk, akik elmélyülten ismerték az etruszk vallást. Nagybátyja, a 64-es év egyik consulja, libri auguralest írt. Ellenfelei közül e tekintetben pedig kiemelkedik Caecina és Nigidius Figulus.
A földmérési szakíróknak bőven rendelkezésére álltak olyan írásos források, amelyeket összevethettek a földmérők által ekkor már széles körben alkalmazott centuriatióval. A két rendszer persze egymástól függetlenül is kialakulhatott, mindenesetre a haruspexek és augurok rituális gyakorlata hatással lehetett a földmérésre. Erre mutat a szakírók egybehangzó tanúvallomása.

A világrend leképezésének tartott centuriatio egész rendszerét szakrális eredetűnek gondolták, de a vallás a rendszer kisebb egységeiben is megjelent. A mezsgyéket vagy a telekhatárokat jelző mesterséges és természetes tájelemekhez egyaránt fűződött rituális gyakorlat, ami már a földbirtoklás kezdeteitől összefüggésben állhatott a jogbiztonság igényével, vagyis azzal, hogy az adott terület birtokosa jogait legalább telekszomszédaival elismertesse.

Az antikvitásban a föld mind a tulajdonviszonyokban, mind a gazdaság és a termelés tekintetében jóval nagyobb jelentőséggel bírt, mint a modern társadalmakban. A mezőgazdasági termelés nemcsak azt az alapvető funkciót töltötte be, hogy biztosította a lakosság élelmiszerszükségletét és kielégítette más gazdasági ágak nyersanyagigényét, hanem a termelőerők akkori szintjén a gazdaság legnagyobb szektorát képezte. A (termő)föld az ókorban sem állt korlátlanul rendelkezésre. Kétségtelen, hogy nem ugyanazok a korlátok álltak a termelés bővítése előtt, mint manapság. Az ókori ember nem abszolút mértékben, az egész bolygót figyelembe véve szembesült az igénybe vehető földterület szűkös voltával, hanem a közösség, a városállam szintjén. Az adott állam expanzív úton enyhíthette a föld iránti társadalmi igényt, de ennek a lehetőségnek más államok hasonló törekvései szabtak határt.
Jóllehet a termőföld és a földbirtok jövedelmezőségéről megoszlanak a vélemények, mindenesetre megfigyelhető, hogy a földbirtoklás kérdése gyakran visszatérő eleme a római jogalkotásnak. Akár alacsony, akár magas bevételt hozott a termőföld, mégis volt egyfajta társadalmi törekvés a földbirtok szerzésére. Ezt mutatják azok a törvények (pl. Licinius, Gracchusok), amelyek nem mindig sikeresen éppen gátat akartak vetni a túlzott méretű nagybirtokok kialakulásának. A római államban, akárcsak más ókori társadalmakban, a földbirtoklás nélkülözhetetlen volt a társadalmi életben. A földbirtok a gazdasági mellett, járulékos társadalmi előnyöket hordozott.

A telekhatárok biztosításának kérdése igen korán foglalkoztatni kezdte a rómaiakat. Megjelenik ez már a XII táblás törvények töredékeiben és Róma szakrális terének kialakításakor is. A XII táblás törvények egyes töredékei arra utalnak, hogy a birtokhatárok kérdése az állam számára már a korai időkben rendkívül fontos volt. Rendezték a törvények a telek, sőt a telkek közti mezsgyék elbirtoklását, a szolgalmi út szélességét (ami visszatérő témája a római földmérésnek), és a felmerülő jogvitákat.
Közismert az a hagyomány, miszerint Iuppiter capitoliumi szentélyének alapozási munkálataikor a király elrendelte a területen lévő szentélyek és oltárok eltávolítását. Ehhez meg kellett szüntetni ezek szent jellegét. A művelet lefolytatásához a rómaiak madárjóslatot kértek, s az istenek Terminus berkének kivételével hozzá is járultak a kezdeményezéshez. A jósjeleket úgy fogták fel, hogy Terminus, aki a határokat védi, nem hajlandó elmozdulni a helyéről, ezzel mintegy kijelentve, hogy az állam határai sérthetetlenek, biztonságban vannak. Terminus nem csupán az államhatárt védő istenség volt, hanem a parcellák, földbirtokok határát is védte. Ünnepén, a február 23-án tartott Terminalián a telekszomszédok összegyűltek, s közös áldozatot mutattak be tiszteletére. Neve köznévi alakban a határkövet magát is jelentette.

A földmérők inkább ez utóbbi használatát részesítik előnyben, de ők is tudnak a fizikai határok rituális megerősítésének szokásáról. Siculus Flaccus tudósít arról, hogy a határköveket, azok elhelyezésekor, koszorúkkal díszítették. Szokásosan árkokba vagy gödrökbe állították bele őket. Az elhelyezés előtt áldozatot mutattak be, s a leölt állat vérét belecsöpögtették a gödörbe. Ezen kívül bort, gyümölcsöket, más áldozati szereket is elhelyeztek ott, majd az egészet meggyújtották.
A határköveket a még forró hamura helyezték el. Különösen akkor éltek ezzel a szokással, ha három telek határa találkozott (trifinium). Nemcsak a rituálé hasonlósága kapcsolja mindezt Terminus kultuszához, hanem maga Siculus Flaccus is név szerint említi az istenséget. Dolabella pedig arról tudósít, hogy négy határvonal találkozásánál kisebb szentélyeket is szoktak építeni, amelyeknek négy bejárata volt. Így mindegyik gazda a saját földjén át juthatott a szentélybe, hogy ott mutasson be áldozatot.
Azzal, hogy a telekhatáron közösen mutattak be áldozatot a telekszomszédok, nyilvánossá tették, egyszersmind elismerték, hogy hol húzódik a telekhatár. Megkérdőjelezése egyúttal az isteni rend sérelmét is jelentette. Mindazonáltal a rituálénak megvolt a maga praktikus előnye is. Az imént idézett Siculus Flaccus néhány sorral korábban azt írja, hogy a határkövek alá érdemes tört üveget, meszet, hamut vagy bármi hasonlót helyezni. Ezzel ugyanis a határkő elmozdítása esetén is bizonyítható a határ eredeti vonala. A római szakíró a vallási gyakorlatból eredezteti a földmérési jelek föld alatti, fizikai megerősítésének szokását. Hozzátehetjük, hogy az írásbeliség elterjedése és a telkek nyilvántartása előtti időkben az áldozati hamvak is hordozhattak ilyen funkciót a rituálison túl.

A római földmérési gyakorlat számon tartotta, hogy a városok, települések, közösségek határait is jelölhették vallási jellegű tárgyak. A Liber Coloniarumból konkrét példák hozhatók arra, hogy a határjelölésre sírokat, emlékműveket és szent területeket használtak. Így jártak el Alba Fucens vagy Cures Sabini területén, de Apulia és Calabria városaira is alkalmazták ezt a gyakorlatot. Szintén a Liber Coloniarum említi Dalmatia leírásánál azt a lehetőséget, hogy áldozati oltárok (sacrificales aras) mutathatják a határvonalat. Megerősíti ezt Hyginus Gromaticus, aki szerint a feliratos kövek helyett olykor kőoltárok is elhelyezhetők a városok territoriumának határán. Ezek egyik, tulajdonképpen befelé néző oldalán a földosztásban érintett colonia nevét, másik oldalán a szomszédos város nevét kellett feltüntetni, természetesen az elmaradhatatlan császárnév mellett.
Települések határának vallásos tárgyakkal történő jelzését nemcsak a római földmérés, hanem történetesen a magyar néprajz is adatolja. Falvak megközelítési útvonalain gyakran láthatók keresztek. Ezek többféle funkciót betölthettek, de egyik ezek közül a falu bejáratának, a település határának jelzése volt. Más esetben a babona és a népi hiedelemvilág, szintén ember-feletti, jelenségei kapcsolódtak a településhatárhoz. A faluhatárt jelző dombokat, köveket gyakran tartották számon boszorkányok vagy nyugtalan lelkek találkozó helyeként.

A telekhatárok szakrális védelme már a földmérési szakírók korát jóval megelőzően elégtelenné vált. Más eszközökre és szabályokra volt szükség. Ennek volt egy a vallásban, a rituáléban önmagában gyökerező oka is. A vallásnak a telekhatárokhoz kapcsolódó előírásai, eljárásai is alá voltak vetve a vallás mint rendszert alkotó egész szabályainak. A szakrális szféra nem mindig úgy működött, ahogyan azt a telekhatárok biztosításának igénye megkívánta volna.
Agennius Urbicus hívja fel a figyelmet arra, hogy az ún. termini sacrificales esetében a földmérőnek nemcsak szakmai szempontokat kell tekintetbe venni. Ezeket a jelzőköveket ugyanis sok esetben nem a telekhatár tulajdonképpeni vonalán állították fel, hanem ott, ahol az áldozat bemutatása az előírásoknak megfelelően megtörténhetett. A késő ókori szakíró ezt az opportunitas és a loci commoditas kifejezésekkel írja körül.

Hasonló jelenségre nyújtanak kézenfekvő példát az árkok. Az ún. ager arcifinius estében más tereptárgyakkal együtt az árok is alkothatott parcellahatárt. Jellegénél fogva hatékony eszköznek tekintették a birtokos jogvédelme szempontjából. Az árok azonban más funkciót is betölthetett, például a vízelvezetését. Ebben az esetben természetesen nem a telekhatárokhoz, hanem a földterület vízháztartásának kívánalmaihoz (locorum necessitas) igazodva alakítottak ki árkokat.
A földmérőnek ezen az alapvető különbségtételen túl is figyelemmel kellett lennie néhány körülményre. Ilyenek voltak például, hogy kinek a tulajdonában áll az árok, magánszemélyé-e egyáltalán, szokásban van-e az adott vidéken árkokkal jelölni a telekhatárt stb. Nem véletlen, hogy gyakori határviták kiváltója volt, ha éppen egy árok képezte a vitatott határvonalat.

A fizikai, gazdasági igények kielégítésére hivatott tereptárgy ebben az esetben ugyanúgy működött, mint a szakrális szférába tartozó. Az adott szükségletből fakadó törvényszerűségek, vagyis, pl., hogy az áldozatot egy a vallás szempontjából is megfelelő helyen kell bemutatni, erősebbek lehettek a birtok vagy tulajdonvédelmi szempontoknál. Ez az erejük hosszú távon gyengeséget rejtett magában. Egyes kutatók úgy vélik, a telekhatárok szakrális biztosítása azért veszített erejéből, mert nem rituális, hanem jogi eszközökkel biztosították a határt, s ehhez képest másodlagossá vált a vallás szerepe. A folyamat iránya kétségtelen. A vallási szabályozórendszert a telekhatárok vonatkozásában a jogi váltja fel.
A fas helyébe a ius lép. A római földmérők írásai is erről tanúskodnak. De controversiis címen összefoglalható munkáikban a vallásos tiszteletben álló helyek (de locis sacris et religiosis) határával kapcsolatos vitákat a civiljog területére utalják, holott éppen ebben az esetkörben lenne várható a vallási előírások valamilyen tovább élése. A fentebb vázoltak fényében azonban talán megkérdőjelezhető a sorrendiség. Nem egyértelmű, hogy a jog fellépése szorítja háttérbe a vallást. Akár az is elképzelhető, hogy a vallás, a rituálé immanens jellemzői biztosítottak szabad helyet a jog beszüremkedésének.



Takács Levente