logo

XXI Martius AD

Vörös-okker (színt adó fő komponense a hematit, vas-oxid Fe2O3)

A vörös-okker olyan, a természetben is megtalálható földfestékek összefoglaló elnevezése, ami általában vas tartalmú kőzetek mállásából alakult ki, és a színét adó fő komponens a hematit. Az őskortól kezdve használták. Az ókorban már a sárga okker égetésével mesterségesen előállított változatot is ismerték, „amely meglehetősen hasznos a falfestő munkában”.
Vitruviustól megtudhatjuk, hogy a tűzben izzított jó (sárga) okkerrögöt ahhoz, hogy bíborszínűvé váljon, ecettel kell leönteni. Id. Plinius szerint az agyaggal letapasztott edényekben pörkölt sárga-okker színe annál jobb lesz, minél erősebb a kemence tüze.

A vörösre égő sárga-okkert, ahhoz, hogy tisztább színt kapjanak, valóban célszerű volt valamilyen savval, például ecettel kezelni, mert így a savban oldódó, a színt is módosító karbonátok elpezsegtek. A savazás után a pigmentet még mosni kellett, hogy a savmaradékot eltávolítsák, hiszen jelenléte igen hátrányos volt, különösen, ha lúgos környezetben, például falfestéshez kívánták használni. A jó színező- és fedőképességű pigmentnek sokféle színárnyalata létezik, a narancssárgától a vérvörösön, barnán át egészen a lilás tónusúig.

Az árnyalatot több tényező befolyásolja. Már a pigment fő színezőanyaga, a hematit is különböző árnyalatú lehet, a vérvöröstől a sötétbarnán át egészen a liláig, a keletkezés körülményeitől és a szemcsemérettől függően. A 0,1-0,2 μm körüli szemcsék színe élénkvörös, az 1-5 μm közöttieké kékes-lilás.
Id. Plinius is érzékelte, hogy a szemcseméret hatással van a színtónusra, szerinte, ha a vérvörös színű hematitot „szétmorzsolják, vérszínű, de sáfrányszínű port is ad”. A tiszta hematitot is használták pigmentként, de nagyon drága volt, id. Plinius korában a legjobb minőségűért - például az etiópiaiért - súlyának megfelelő súlyú ezüsttel fizettek.

A vörös-okker színárnyalatát, a hematit színe mellett, a pigment összetétele, a hematitot kísérő színező és színtelen ásványok (pl.: magnetit, maghemit, goethit, lepidokrokit, akageneit, kvarc, agyagásványok, földpátok, csillámok, karbonátok, stb.) is befolyásolják.
Égetett okker esetében az égetéshez használt alapanyagtól és az égetési körülményektől függően is sokféle lehet az árnyalat, a narancsos-vöröstől egészen a barnáig. A minőséget és a színt mindezek mellett befolyásolja még a pigment készítési módja, az, hogy milyen finomra őrölik, szitálják, hogyan tisztítják, válogatják, ülepítik.

A vörös-okkert id. Plinius - a lilás árnyalatot kivéve - a Fekete tenger partján fekvő Sinope nevű városból származó pigment után, általánosan sinopéi földnek nevezi. Ennek három fajtáját említi, egy vöröset, egy kevésbé vöröset és egy közép vöröset. Feltehetően a köztük lévő különbségre az egyik magyarázat a hematit kristályossági fokában keresendő.
Több mint 100 hematit tartalmú ókori pigment vizsgálatával kutatók ugyanis három kristályossági fokot tudtak elkülöníteni. A jól kristályosodott változat majdnem tiszta hematit, aminek azonban többféle árnyalata létezik, ez lehet id. Pliniusnál a sinopis. A gyengén kristályosodott változat, aminek gyakori kísérőelemei a kvarc, plagioklász, káliföldpát, illit és a kaolinit, lehet az id. Plinius által rubrica-nak nevezett.

A harmadik változat a rendezetlen struktúrájú hematit, ami talán megfeleltethető a Vitruviusnál és id. Pliniusnál is usta-nak nevezettel. Ez a goethit hevítésével nyerhető, amennyiben 850-900°C alatt égetik, de az is elképzelhető, hogy természetes módon, a goethit dehidratációjával is létrejöhet. Színe a narancssárgától a mély barnáig változhat, az égetési hőmérséklettől függően. Vitruvius általában a vörös-okkert nevezi rubricának.
Bár a pigment szín és minőségbeli különbségei nemcsak elnevezésükben, de árukban is megmutatkoztak, a vörös-okker id. Plinius korában sem tartozott a drága színezőanyagok közé. Ezért is használták előszeretettel, sokkal gyakrabban, mint a jóval drágább cinóbert, amiért legalább kilencszeres, de gyakran ennél jóval magasabb árat is elkértek a kereskedők.
Míg 1 font vörös-okker körülbelül 2 denarius-ba (32 as), addig ugyanennyi legjobb minőségű cinóber 70 sestertius-ba (280 as) került. Az árat befolyásolták még a szállítási költségek is, nem volt mindegy, hogy milyen távolságról kellett beszerezni a pigment alapanyagát.

Az ókori szerzők a Sinopei mellett felsorolnak még néhány lelőhelyet, Vitruvius az Egyiptomból, a Baleárokról és Lemnus szigetéről származó pigmenteket tarja a legjobb minőségűeknek. Id. Plinius is említi ezeket. Állítása szerint az afrikait használják a leggyakrabban, mert ezek szívódnak be legkönnyebben a vakolatba. Tudomása szerint, míg a többinél erősebb színe miatt falmezők kifestésére alkalmasabb az afrikai cicerculum nevű, addig a lábazatok festésére jobb a sötétbarna, „tömöttebb fajta”. Mindkettő nyolc asba került, tehát csak színben voltak eltérőek, a minőségbeli különbség nem tükröződött az árukban.

A vörös-okker és ugyanannyi realgár keverékének hevítésével állították elő a sandyx nevű pigmentet, aminek ára 2.5 as volt. Ennek a sinopei vörös-okkerrel való keveréke volt a szíriai vörös. A vörös-okker, és általában az okkerek az ókori szerzők által említett lelőhelyek mellett még számos helyen fellelhető földfestékek, így a hódítást követően, a római uralom megszilárdulásával, a helyben bányászott alapanyagból előállított pigmentek szerepe megnőtt.


A vörös-okker használata

A vörös-okkert gyakran használták falfestmények készítésénél önmagában, egyéb színezőanyagokkal nem keverve, egy vagy több rétegben felhordva. Kis szemcsemérete miatt a vakolat felső, intonaco rétegébe beivódva, a pórusokat eltömve jól besimítható felületet eredményezett. Ezért, és kedvező ára miatt gyakran használták nagy felületek festésére.

Cinóber festése előtt általában vörös-okkerrel, és id. Plinius szerint szíriai vörössel is alapoztak, elsősorban gazdasági megfontolásból, ily módon élénkítve a jóval drágább cinóber színintenzitását. Az okkerben előforduló agyagásványok a nagyobb szemcseméretű cinóber felülethez kötését is erősítették. Alapozásként még zöldfölddel festett réteg alá is alkalmazták.

A vörös-okker számtalan, a festők által kevert színben is megtalálható. Cinóberrel keverve például egyrészt a színtónust módosítja, de a festék tapadását is erősíti, és nem utolsósorban a költségeket is csökkenti. A barna színt gyakran vörös és sárga okker, valamint növényi szénfekete elegyéből állították elő. Fehér színezőanyaggal elegyítve a rózsaszínek különböző árnyalatait hozták létre, ha ehhez még sárga-okkert adtak, a festék alkalmas volt a testszínek festésére.


A vörös-okker stabilitása

A vörös-okker nagyon stabil pigment, fény és időjárásálló. Lúgtűrő és csak forró, koncentrált savakban oldható. Hevítésre a világosabb, goethites változatok elsötétednek, de a hematit hőálló. Elfeketedése, ami egyes Pompeii-ben lévő falképeken is megfigyelhető, a légköri szennyezéssel hozható összefüggésbe. A vörös hematit (Fe2O3) kén-dioxid (SO2) jelenlétében fekete magnetitté (Fe3O4) redukálódik.



Forrás: Részletek: Harsányi Eszter - Római kori falfestmények készítés-technikája, feltárása, rendszerezése, kutatása (DLA értekezés) 2016