logo

XXI Januarius AD

Fehérek

A római korban falfestmények készítésére használt fehér pigmentek fő alkotóeleme leggyakrabban a kalcium¬karbonát valamilyen formája volt. A neolitikum óta ismert égetett mész mellett a természetben előforduló valamilyen fehér színű kőzet zúzalékát - mészkő, dolomit, márvány, kréta, agyag, kovaföld stb. - esetleg kagyló,4 vagy tojáshéj őrleményét is használták. Ismerték már a mesterséges ólomfehér készítésének módját is, de a vizsgálatok viszonylag kevés helyen mutatták ki a használatát.
Vitruvius és id. Plinius is említ különböző helyekről származó fehér „földeket”, azaz kőzeteket, amelyeknek pontos lelőhelyét, így összetételüket ma már gyakran nehéz azonosítani, annak ellenére, hogy nevüket a származási helyükről kapták.
Vitruvius írja például, hogy „a paraetoniumi fehér pedig arról a helyről kapta a nevét, ahol bányásszák.” Id. Plinius szerint azt állítják róla, „hogy a tenger tajtéka megköt az iszappal, ezért találhatók benne kis kagylók".

A pontos összetétele bizonytalan, és bár id. Plinius ehhez hasonlóként említi a Kréta szigetén és Cyrene környékén előforduló fehér földeket is, amelyek közül az utóbbi kovaföld, mégis akad olyan, ma már kissé vitatott feltételezés is, amely szerint inkább egy természetes ólom-karbonát lelőhelyről származó anyagról van szó.
Vitruvius és id. Plinius által is külön említett másik fehér a „meloszi fehér (... aminek) bányája a Kükládok Melosz nevű szigetén van." Összetétele valószínűleg kaolinit, szilikát és alunit. Falak fehérre festésére id. Plinius szerint kiválóan alkalmas a tejfehér selinusi föld, ami „vízben igen gyorsan oldódik.

A kőzúzalékok pigmentként való alkalmazása igen elterjedt volt az egész Birodalomban. Az összetört követ átmosták, szitálták és méret alapján osztályozták. A kisebb szemcseméretűeket egyrészt az intonaco töltőanyagaként, másrészt pigmentként használták. Az ily módon előállított fehér pigmentek között, a kiinduló anyagtól függően jelentős, az árukban is tükröződő minőségbeli különbségek voltak.
A legjobb fajtájú paraetoniumi fehér fontja például id. Plinius korában, Rómában igen sokba, 8,3 denariusba, azaz kb. 133 asba került. Az igaz ugyan, hogy nagyjából feleannyiba, mint a cinóber, és körülbelül annyiba, mint a közepes minőségű egyiptomi kék, de mégiscsak egy fehér pigmentről van szó, amit könnyen ki lehetett váltani egyéb, ennél jelentősen olcsóbb anyagokkal. Ezért aztán hamisították is Rómában a „cimolusi föld főzésével és sűrítésével.”

Bár a mészkövek összetételét, a dolomit és a mészkő közti különbséget a római korban még pontosan nem ismerték, de tapasztalat alapján feltehetően el tudták különíteni őket. Jelenlegi ismereteink szerint a dolomitos mészkő, vagy dolomit zúzalékából, készített fehér pigmentet jellemzően inkább a provinciákban használtak.

Az ólomfehér hydrocerussite néven nagyon ritkán a természetben is előforduló ásvány, de az egyik legrégebbi, mesterségesen előállított pigment is „Természetes állapotban földként is előfordult Smirnában Theodotus birtokán (…de) most kizárólag ólomból és ecetből állítják elő…” írja id. Plinius.
Vitruvius szerint készítéséhez ”hordókba gallyakat tesznek, s rájuk ecetet öntve, a gallyakra ólomdarabokat raknak. Aztán a hordókat fedelükkel lezárják, hogy a bezárt ecetpára ki ne szökjön. Bizonyos idő után kinyitva látjuk, hogy az ólomdarabokból ólomfehér lett,” azaz az ólom ecetsav és a szén–dioxid hatására ólom–karbonáttá alakult.

Id. Plinius kétféle előállítási módról is beszámol, az egyik esetben „egészen finom” ólomdarabokat helyeznek „igen erős ecettel megtöltött edény fölé (…) és így csepegtetik le,” de úgy is készíthetik, hogy az ólomdarabokat napokig ecetben áztatják, majd a lezárt edényben keletkező „penészt” levakarják. Az összegyűjtött anyagot „megszárítják, megőrlik és átszitálják, majd újra hozzákeverve az ecethez, labdacsokra osztják, és a nyári napon megszárítják.”

Id. Plinius említést tesz egy új keletű, igen olcsó fehér pigmentről, amit „gyűrűszín”-nek neveznek, és krétából készítik, amihez a köznép gyűrűit díszítő üvegbetétek zúzalékát keverik.”. Nagy valószínűséggel azonban nem a szegény emberek gyűrűiből kiszedett, a drágaköveket és féldrágaköveket helyettesítő „műkőről” van szó, hanem arról, hogy azt az üveget, amit erre a célra használtak, összezúzva, krétával keverve pigmentként is alkalmazták.


Használatuk

A nagyobb fehér felületeknél gyakran csak a vakolat világos színét használták háttérként, ha azonban festették, általában „mésztejet alkalmaznak, mert igen dús és simaságával igen jó kötőanyag.” Id. Plinius említi még a selinusi föld használatát is e célra. Kisebb motívumok festésénél a mész használata mellett gyakrabban megfigyelhető az egyéb fehér pigmentek, például kőzúzalékok, kagylóőrlemény használata.

A fehér pigmentekkel önmagukban és más pigmentekkel keverve is festettek. A meszet is és az egyéb fehér pigmenteket is használták színezékek hordozójaként.


Stabilitásuk

A mész és a felsorolt természetes fehér pigmentek rendkívül ellenállóak. Fényre nem érzékenyek. A kalcium-karbonát tartalmúak savra érzékenyek. A kaolinit sósavban nem, kénsavban és hidrogén-fluoridban oldódik.
Az ólomfehér fényálló, de hőre érzékeny, melegítésre először élénk, sárga színű ólom monoxiddá, magasabb hőmérsékleten élénkvörös míniummá alakul. Savakra érzékeny, hidrogén-szulfid jelenlétében elfeketedhet, azaz fekete ólom-szulfid keletkezik.


Forrás: Részletek: Harsányi Eszter - Római kori falfestmények készítés-technikája, feltárása, rendszerezése, kutatása (DLA értekezés) 2016.