logo

XXI Januarius AD

Cinóber (Higany-szulfid HgS trigonális formája)

Az őskor óta használt, természetes, ásványi eredetű pigment színárnyalata az erős vöröstől az élénk narancsosig terjedhet. A vörös-okkernél élénkebb, bár a tiszta hematit színe közel jár a cinóberéhez. Egyiptomban, és Mezopotámiában, eddigi ismereteink szerint nem használták pigmentként, de az ókori perzsák és görögök már igen.
A jó színező- és fedőképességű cinóbert Vitruvius és id. Plinius is miniumnak nevezte, ami nem keverendő össze a ma míniumnak nevezett ólom tartalmú vörös pigmenttel, sem pedig az id. Plinius által cinnabrisnak hívott sárkányvérgyantával.

„A cinóber ...nagy megbecsülésnek örvend(ett) a festékek között, és egykor a rómaiak körében nemcsak a legtöbbre becsülték, hanem még vallásos tisztelet is övezte Régen olyan takarékosan használták, akár az orvosságot, de „manapság - írja felháborodva Vitruvius - lassanként egész falakat mindenestül befestenek vele." Ez azonban csak a gazdag megrendelők kiváltsága volt.
Bár a Római Birodalom minden szegletében találhatunk olyan falfestményeket, amelyeken ez a legdrágább vörös pigment is megjelenik, de az biztos, hogy nagy felületek festésére csak a tehetősebbek engedhették meg maguknak. Egy fontnyi legjobb minőségű cinóber ugyanis id. Plinius korában, Rómában 70 sestertiusba (280 as) került. Ennél már csak az indigó, a bíbor és az azurit volt drágább, de ezeket a színezőanyagokat - Vitruvius állításának dacára - vagy egyáltalán nem, vagy jóval ritkábban, használták falfestményeknél, mint a cinóbert.

Annak ellenére, hogy Rómához közelebb, például Monte Amiata-ban is volt, feltehetően már a római korban is működő cinóberbánya, Vitruvius mégis a Hispániáit és az Ephesusit említi. Szerinte az utóbbi bányáknál működő műhelyek települtek át Rómába, a Quirinális dombra, hogy a Hispania-ból szállított ércrögöket feldolgozzák.
Bár id. Plinius úgy tudja, hogy a legjobb fajta cinóber „Ephesus fölött a cilbiani területek vörhenyes homokjában (volt) található”, és csak őrölni, mosni és ülepíteni kellett, Augustus császár korától szerinte mégis már pusztán Hispania-ból szállítottak nyers cinóber ásványt Rómába. Nem zárható ki azonban az sem, hogy tévedett, hiszen a már említett másik két bánya mellett még jónéhány kisebb is üzemelt a római korban.

Hogy milyen komoly értéknek tekintették a cinóbert, bizonyítja, hogy a Hispaniai Baetica provinciában, Sisapo vidékén lévő híres cinóberbánya - ami majdnem biztos, hogy a mai spanyolországi Almadénnal azonos - a római nép állami tulajdonában volt. A helyszínen való feldolgozást törvény tiltotta, „nem (volt) szabad helyben finomítani és kifőzni”.

A bányászott ásványt becsomagolták és lepecsételték, nehogy útközben illetéktelen kezekbe kerüljön, és - évente mintegy kétezer fontnyit - Rómába szállították. Kizárólag az ottani műhelyekben dolgozó, állami felügyelet alatt álló vállalkozók készíthették elő eladásra. Válogatták, porították, mosták, ülepítették, esetleg hevítették, végül megszabott áron bocsáthatták piacra.

A szigorú állami felügyelet sem tudta azonban megakadályozni a hamisítást, amiből a „bérlő társaság”- ok - a vállalkozók - busás nyereséghez jutottak. Ilyen volt az - egy ezüst és ólombányákból származó kőzet vörösre égetésével, majd porrá őrlésével készített – úgynevezett másodrangú cinóber, és a még olcsóbban előállítható szíriai vörös is. Előfordult, hogy nagyon jó minőségű vörös-okkerrel, például a Zemnusból szállítottal helyettesítették.
Vitruvius szerint mész hozzákeverésével hamisították, bár az eléggé valószínűtlen, hiszen a csalók a színváltozás miatt rögtön lebuktak volna. Vagy ha mégis, akkor a vevők valószínűleg tisztában voltak azzal, hogy gyengébb minőségű pigmentet vásárolnak, és ez feltehetően az árban is megmutatkozott. Az is elképzelhető, hogy egy mészre kicsapatott vörös színezékkel keverték, amit Vitruvius röviden mésznek nevezett.


A cinóber használata

A cinóbert, amennyiben önmagában alkalmazták, világosabb vörös színhatást, jó minőségű vörös-okkerrel - azaz majdnem tiszta hematittal - keverve sötétebb tónust értek el. A keverésnek azonban nemcsak színmódosító, hanem költségkímélő hatása is volt, és a pigment tapadását a felülethez is erősítette. Lilás tónus elérésére többnyire fekete pigmenttel keverték, de van példa egyéb pigmentekkel kevert alkalmazására is.
A cinóber festése előtt gyakran alapoztak egyéb vörös pigmentekkel, hasonló okokból, mint amiért keverték egyéb vörösekkel, nem utolsósorban azért, mert vörös-okkerrel - például a lemnusival - és „szíriai vörössel alapozni a cinóber előtt gazdaságos megoldás” volt.
Nagy felületek cinóberrel való festését tényleg csak a nagyon gazdag megrendelők engedhették meg maguknak, ezért ezzel ritkábban találkozhatunk, de kisebb motívumok festésére gyakrabban használták.


A cinóber stabilitása

A cinóber stabilitását nagymértékben befolyásolja a származási helytől függő pontos összetétele és a környezeti hatások. Általánosan elmondható, hogy savra, lúgra nem érzékeny. Viszont fényre elváltozhat a színe - megfeketedhet, elszürkülhet - és ezt már az ókorban is tapasztalták. Vitruvius elmeséli Faberius jegyző szomorú esetét, aki „a peristyliumokban minden falat míniummal (cinóber) festetett be, (és) azok harminc nap múltával csúnya és foltos színűek lettek.”

Vitruvius és id. Plinius is azt tanácsolják, hogy festés után, mikor a fal már száraz, kevés olajjal kevert, olvasztott pun viasszal védjék le a falat, mert „így a pun viaszréteg ellenáll és nem engedi, hogy akár a Hold fénye, akár pedig a Nap sugarai nyaldosva kivegyék a faldíszítések színétA viaszt bonyolult eljárással, a fal melegítésével egyengessék el, majd „gyertyaviasszal és tiszta lenvászonnal" dörzsöljék át, „míg csak márványként nem ragyog”.

Hogy pontosan mi okozza a cinóber színváltozását, annak ellenére, hogy sokan kutatták, még mindig nyitott kérdés. Az azonban bizonyos, hogy az összetett fizikokémiai folyamatban szerepet játszanak a fény és a környezeti hatások (nedvesség, szennyeződések, levegő). Fontos katalizátor szerepe van a klórnak, ami származhat akár pigmentből, a falból, vagy a levegőből, esetleg emberi tevékenységből, nem utolsósorban az említett Pun viaszból, ami tengervízzel (nátrium-klorid tartalmú) és szódával összefőzött fehérített méhviasz.

A legutóbbi vizsgálatok a feketedést a fény indukálta mechanizmus melléktermékeként keletkező, szürkés-fekete színű elemi higany, a sárgás színt a korderoit (Hg3S2Cl2), a fehéret a Higany (I)-klorid (Hg2Cl2) jelenlétével magyarázzák. A fény káros hatásának elkerülése érdekében Vitruvius nem javasolja nyitott termekben, peristylium okban, exhedrákban a használatát.

A sárga-okker, „amit görögül okhrának neveznek” olyan, a természetben is megtalálható földfestékek összefoglaló elnevezése, ami általában vastartalmú kőzetek mállásából alakul ki. Az őskortól kezdve használták.
A legelterjedtebb sárga pigment volt az ókorban, mert sok helyen meg lehetett találni „csak le kellett hajolni érte”. Általában külszíni fejtéssel bányászható, de Vitruviustól is megtudhatjuk, hogy nehéz munkával, „föld alatti tárnák” ásásával is hozzá lehet jutni, hiszen az „ezüstbányákban (...) ha ott véletlenül okker eret találtak, éppúgy követték, mint az ezüstöt.” Id. Plinius is megemlíti, hogy „az ezüst- és aranybányákban ma is keletkeznek festékanyagok, mint az okker...”.

Az okker nagyon változatos összetételű pigment, a benne lévő anyagok, és arányuk lelőhelyenként más és más. A sárga színű goethit és egyéb vasásványok mellett többnyire szilikátokat (agyagot és kvarcot) és nyomokban még cink-, magnézium- és réz-sókat tartalmaz, de előfordulhatnak még ezeken kívül egyéb ásványok is benne. Ezért aztán a színárnyalata is különböző lehet, sárgás, narancssárgás, barnás, vagy akár zöldes, fakóbb vagy élénkebb, egyrészt attól függően, hogy a sárga színű goethitnek mekkora a szemcsemérete, valamint attól, hogy a kísérőanyagoknak milyen a színe és szemcsemérete.
A barnás árnyalatúakat a későbbiekben külön névvel illették (sziéna, umbra), de az ókorban inkább a származási helyre, illetve a tónusra utaló jelzővel látták el az okkert. Id. Plinius például világító és sötét okkerről tesz említést.

A különböző színű, id. Plinius szerint „képlékeny” földekből iszapolással, őrléssel, ülepítéssel, szárítással olcsó pigmentet lehetett készíteni, de az árban a minőségbeli különbségek azért tükröződtek. A legjobbnak tartott, atticai fajtának fontja, a Kr. u. első század harmadik harmadában 2 denarius (32 as), de a gyengébb minőségű úgynevezett „márványos okker (...) az atticainakfelébe kerül, azaz már csak 16 asba, a sötét árnyalatú, amit egyesek scyrusinak hívnak, és az achaiai (...) ára fontonként két sestertius (8 as).”Ennél „két assal olcsóbb (6 as) az, amelyiket világító okkernek neveznek és Galliából származik.”

Vitruvius megemlíti, hogy Itáliában is lehetett okkert bányászni, de az nem volt olyan jó minőségű, mint a kitűnő, atticai fajta. Id. Plinius is említi, hogy az okkert „bányásszák a fővárostól 20 mérföldnyire is a hegyekben.” Mélyen elítéli, hogy ennek égetésével sötét okkert állítanak elő, és kárörvendően megjegyzi, hogy „de a hamisítás és a kiégetés kiderül fanyarságából és porlékonyságából.”
Vitruvius, ezzel szemben pozitívan nyilatkozik az égetett okkerről, szerinte „meglehetősen hasznos a festő munkájában ” Nyilvánvalóan az alapanyag összetételétől függően az égetés eredménye sem lehetett azonos, valószínűleg a két szerző nem ugyanolyan fajtával találkozott, hiszen míg id. Plinius szerint az eredmény sötét okker, addig Vitruvius szerint bíborszínű. Ez utóbbi esetben jóval tisztább anyagot, magasabb goethit tartalmút használhattak, ami a hő hatására vörös színű hematittá alakult.

Írásában id. Plinius az árak és a származási helyek feltüntetése mellett arról is említést tesz, hogy melyiket, mire használták. Az attikait, amely Virtuvius szerint ugyan már nem volt beszerezhető, és a Galliai világító okkert, ahogy az az elnevezéséből is következtethető, a fény megfestésére használták, a scyrusit és a lydiait az árnyékoláshoz.
Míg tehát ezeket a motívumok plasztikussá tételénél alkalmazták, addig a nagyobb, egyszínű falfelületeknél „csak a márványosat” használták, „minthogy a benne lévő márvány ellenáll a mész maró hatásának.”


A sárga-okker használata

A sárga-okkert gyakran használták falfestmények készítésénél önmagában, egyéb színezőanyagokkal nem keverve, egy vagy több rétegben felhordva. Kis szemcsemérete miatt a vakolat felső, intonaco rétegébe beivódva, a pórusokat eltömve jól besimítható felületet eredményezett. Ezért és kedvező ára miatt, a vörös-okkerhez hasonlóan, gyakran használták nagyméretű, egyszínű, besimított felületek, például oldalfali panelek alapszínének kialakítására.

Alapozásként is gyakran alkalmazták, vagy önmagában, vagy egyéb pigmenttel - esetleg vörös-okkerrel és/vagy szénfeketével - keverve, például zöldföld festése előtt. A sárga-okkert gyakorlatilag minden pigmenttel keverték, zöldfölddel azonban ritkán, cinóberrel még ritkábban. Gyakori, hogy barnás szín elérésére fekete színű pigmenttel, narancsos színhatás érdekében pedig vörös-okkerrel keverték.
Az egyiptomi kék zöldesebbé tételére is használták. De több, akár négy-öt különböző pigment keverékéből kialakított szín egyik alkotóelemeként is gyakran előfordul. A testszínek festéséhez is szinte mindig használták.


A sárga-okker stabilitása

A sárga-okker stabil pigment, híg savakban és lúgokban nem, csak koncentráltakban oldható. Fény és időjárásálló, de magas hő hatására vörösre ég. Gyakran látni leégett épületeknél, illetve Pompeii-ben és környékén a Vesuv kitörésekor elvörösödött, eredetileg sárga felületeket.



Forrás: Részletek: Harsányi Eszter - Római kori falfestmények készítés-technikája, feltárása, rendszerezése, kutatása (DLA értekezés) 2016.