logo

XXI Januarius AD

Vitruvius és id. Plinius által említett színezőanyagok

Az ókori szerzők a falfestészetben alkalmazott színezőanyagok széles skáláját vonultatják fel. A szervetlen pigmentek közül a cinóber, az azurit, a chrysocolla, a szerves eredetűek közül az indigó, a bíbor és az „indiai cinóber” - más néven sárkányvérgyanta - beszerzése általában a megrendelő feladata, és „ ...mivel drágák, (ezért) anyagköltségét kiveszik az előírás alól, s így szerződés szerint a megbízó és nem a vállalkozó szolgáltatja.”

Az azurit, „ ...amelynek színe a chrysocolláéhoz hasonló, és (...) sötétkékben játszik a színe” volt a legdrágább pigment a Kr.u. első század harmadik negyedében, Rómában fontját 300 sestertiusra (1200 as) értékelték. A pigment borsos árát jól érzékelteti, hogy id. Plinius korában egy legionarius fizetése évente 1200, azaz havonta 100 sestertius (400 as) volt. Ez azt jelenti, hogy pusztán a leggazdagabbak engedhették meg maguknak, hogy ezzel a méregdrága pigmenttel festessenek, a római átlagpolgár erről még csak nem is álmodhatott.
Bár Vitruvius szerint - aki jóval szűkszavúbb, és konkrét árakról nem is tesz említést - a bíborcsigából származó vörös színezék volt „...valamennyi szín közül a legdrágább...” , id. Plinius korában mégis még a legjobb minőségűnek az ára is alulmaradt az azuritéhoz képest.

A Rómában fontjáért fizetendő 30 denarius (480 as) ugyan akkor sem számított kevésnek, amin nem is lehet csodálkozni, hiszen előállítása sok pepecseléssel, rengeteg munkával járt. A tengerből összegyűjtött csigákat ki kellett szedni a házukból, hogy hozzájussanak a festéktermelő mirigyeikhez, amelyeket aztán besózva három napig szabad levegőn tartottak, napfénynek kitéve, majd lefedve még napokon át meleg tengervízben áztattak.

A színezőanyag egy grammjának előállításához legalább ezer csiga kellett, ezért aztán a megfelelő mennyiség elérésére, az id. Plinius által legértékesebbnek említett Puteoliból származót például karmazsin-tetvek váladékából vagy festőbuzér gyökeréből előállított színezékkel elegyítették. Szerinte a bíbor is a „falakra kerül".

Az Indiából beszerezhető indigó fontjának ára id. Plinius idejében, a Birodalom Fővárosában 20 denarius (320 as) volt. Azok számára azonban, akiknek ezt a tetemes összeget nem állt módjában megfizetni, előállítottak egy galambtrágyára kicsapatott változatot, de hozzá lehetett jutni egy hamisítványhoz, a festőcsüllenggel átitatott krétához is, aminek ugyan a színe nagyon hasonlított az indigóhoz, de valójában már semmi köze nem volt hozzá.
Az így készített szerves pigmentek ára természetesen jóval kedvezőbb volt, mint a tiszta indigóé. Egy fontnyi legjobb minőségű cinóberhez, ha esetleg id. Pliniusnak szándékában állt volna, akkor Rómában 70 sestertiusért (280 as), ugyanennyi hamisítatlan „indiai cinóber”-hez már 50 sestertiusért (200 as) hozzá is juthatott.
Minden bizonnyal neki nem okozott fejtörést, hogy a két igen drága színezőanyag között különbséget tegyen, és otthona falára vajon az ásványi eredetű cinóberrel (minium) vagy a szerves eredetű indiai cinóberrel (cinnabris) festessen-e. Alighanem az előbbi mellett döntött volna, annak ellenére, hogy ez nagyobb kiadást jelentett. Az is nagyon valószínű, hogy a kecskevérrel, vagy őrölt berkenyebogyóval hamisított cinnabris használatának végleg nem örült volna.

A chrysocollát, ami nem azonos a ma krizokollának nevezett színezőanyaggal, hanem feltehetően valamilyen réz zöld, valószínűleg malachit volt, Vitruvius szerint „Macedóniából szállítják, és olyan helyekről bányásszák, amelyeknek a közelében rézbányák vannak." id. Plinius szerint azonban ennél jobb az Armeniából származó „a legbőségesebb (azonban) Hispaniában fordul elő. Annál jobb a minősége, minél hasonlóbb a színe a zöldellő vetéshez.”

Kereskedelmi forgalomba három fajtája került, Rómában a darabos ára 7 denarius (112 as), a közepesé 5 denarius (80 as), a törmelékesé 3 denarius (48 as) volt. Helyettesíteni lehetett rezedával színezett ólomfehérrel.

A felsorolt drága színezőanyagokat, amelyeket - mivel gyakran hamisították - a megrendelő bocsátott a festő rendelkezésére, id. Plinius „élénk” színeknek nevezte, a többit, amit a festők maguk is beszerezhettek, „sötét"-nek. Ilyen a mesterségesen előállított egyiptomi kék, a zöldek közül a természetes eredetű zöldföld, és a „réz zöld”. Közéjük tartoztak, a vörösek közül a különböző tónusú, természetes eredetű vörös-okker földfestékek, a sárga-okker hevítésével előállított égetett-okker, az ásványi hematit, a realgár és a mínuim, valamint az összes sárga színezőanyag (auripigment sárga-okkerek , ólomsárga ), a barnák (természetes és égetett sziéna ) és fehérek (mész, természetes eredetű „fehér földek” és kőzetek zúzaléka - mészkő, dolomit, márvány, kréta, agyag, kovaföld stb. - kagyló- vagy tojáshéjőrlemény, ólomfehér, stb.) és a feketék (korom és szénfeketék, ásványi feketék, „fekete földek”).



Forrás: Részletek: Harsányi Eszter - Római kori falfestmények készítés-technikája, feltárása, rendszerezése, kutatása (DLA értekezés) 2016