logo

IX December AD

A mozaik eredete

Az ókorban a mozaik eleinte csupán padlóburkolat volt. Néhány példa ismeretes csak fali alkalmazására, mint például Pompei egy patrícius házának fiúszobája falát díszítő pajzán jelenetet ábrázoló kicsiny mozaikbetétek. A mozaik, vízállóságának, és moshatóságának köszönhetően alkalmas volt medencék, szökőkutak burkolására is. Ez is elősegítette, hogy a mozaik a padlósíkból felkússzon a falra, egyszersmind akár a mai kortárs mozaik burkolatú plasztikáknak is előképe. (Miro barcelónai oszlopa).
A kereszténység idején kezdtek jelentősebb fali mozaikok is készülni, összefüggésben azzal a jelenséggel, miszerint az új szellemiség ábrázolásának igénye új művészi formát hívott életre. Egyáltalán: templombelsőkben, amelyek egyébként is a barlang újraépítéseként is felfoghatók.
A mozaik a barlangfalra, akár a múzsabarlangoknál felkívánkozott a falra. Az iszlámban a fali mozaik murális alkalmazása kézenfekvő volt, mert mivel nem figuratív ábrázolásról volt szó, könnyebben idomult az építészet térfelosztó, konstruktív formavilágához. Egyszersmind különösen alkalmas volt a díszes arab ízlésvilág megjelenítésére.

Az első mozaikok folyosók, vizes helyiségek padlóburkolatai voltak, tehát alkalmazásuk nem volt különösebben a luxus kifejezője. Inkább a praktikum hívta őket életre. Délosban például a „kataklyston” (mosható) szóval jelölték a mozaikot. Az apró lemezekből készült kemény kőburkolat időtálló, jól bírja a nedvességet, s ezért könnyen tisztán tartható. A higiéniának különösen az ókori Rómában tulajdonítottak nagy jelentőséget.
A vízellátás és a csatornázás elsődleges városépítészeti feladatnak tekintették. Képesek voltak több tíz kilométerről vezetni tiszta vizet a településekre. A vizet a lakosság anyagi helyzetétől függetlenül osztották el, az állandóan érkező vízből a patríciusházakba csak akkor folyhatott, ha a közellátáson felüli mennyiség állt rendelkezésre. Aszály esetén elsőként a patricius villákban apadt el a víz, de a közkutak és latrinák ellátása folyamatos volt. Feljegyezték, hogy Pannóniában a római közművek kiépítését követően a lakosság átlag élettartama harmincról negyven évre ugrott!

A kőburkolat volt az egyetlen kopás- és vízálló burkolat. A mozaik szemek egymást támasztják, így mechanikai behatásoknak is ellenállnak. Megfigyelhetjük néhány, a 19. sz. végén emelt bérház lépcsőházaiban, (Dohány utcai zsinagóga, Esztergomi püspöki palota, Bródy Sándor. u. 9.) hogy az 1800-as évek második felében vegyes mozaik-terazzo technikával készült padlóburkolatokon a mozaik sorok viszonylag épen maradtak. Koptak ugyan, de a helyükön vannak, míg a terazzo felületek jelentős mértékben kipusztultak. A mozaik szemek ugyanis úgy tartják egymást kötésben, akár a rakott fal téglái.

Tehát a mozaik alkalmazását eleinte kizárólag praktikus szempontok hívták életre. Csak akkor vált luxussá, amikor művészi hatások is kezdtek megjelenni benne. A nyersanyagok változatlanok maradtak, és a kivitelező csapat továbbra is ugyan azoknak a szakembereknek a közreműködését igényelte. De amint szerkesztett, tervezett motívumok, különösen, ha figurális ábrázolás is megjelent, az eddig burkolói, ipari jellegű munka alapvetően művészi jellegűvé vált.
Ebben a tervezőművész, a pictor imaginarius mellett a musivariusnak volt kulcsszerepe, aki egyszerre volt művész és kézműves. Ő irányította a terv anyagba ültetését. Természetesen a pictor imaginariusnak is ismernie kellett a mozaik technika által nyújtott lehetőségeket, és tisztában kellett lennie annak korlátaival is. Ebben az értelemben már ő is szakember. Az összes ipari, kézműves jellegű folyamatot már a művészi kifejezésnek kellett alárendelni.

A megoldandó összefüggések bonyolódása folytán a befektetett szellemi energia megnőtt, miközben a munka lelassult. Elsősorban a kifejezésre kellett koncentrálni, a technika annak hordozójává vált, alárendelődött. Hányszor láttam már ügyes hidegburkolót tanácstalanul elbizonytalanodni, amikor hirtelen egyszerű, de alapjában művészi problémával szembesült! Hiszen ilyenkor gyakran nem egy egyszerű eldöntendő kérdés vetődik fel, hanem az összefüggések rendszerében kell megfelelően súlyozva rendet rakni. Művészi kérdésekben erre csak művész képes.
A mozaik luxussá válásának, és megdrágulásának ez az oka. A világ legnagyobb antik mozaikgyűjteménye Tuniszban, a Bardo múzeumban található. Feltűnő, hogy a múzeum falain és padlóján dekoratív, kézműves-művészi értelemben igen igényes mozaikok, és képzőművészeti értelemben is remek mozaikok váltogatják egymást. Miközben a kivitelező csapat akár azonos is lehetett, e művek közti különbséget kizárólag az őket életre hívó alkotói szándék különbözősége okozta. Ebből az alkotóművész számára az a tanulság vonható le, hogy igenis a szellem, a költészet a fontosabb, amit persze a kifejezéshez alkalmas, akár attól el sem választható technikával kell előadni.

Ez óriási váltás. A kívülálló nem is érzékel ebből esetleg semmit, vagy zavarba esik. Én magam is, miközben habarcsfoltos munkásruhában, bakancsban, esetleg védősisakban művészi mozaikot rakok, az értetlen, zavarban lévő kívülállóktól a „művészkémtől” a „mester úrig” terjedő megszólításokat szoktam bekasszírozni.
Szakmánk szépsége éppen abban a kettősségben áll, hogy otthon kell lennünk a művészi alkotómunka szellemi koncentrációjában, s eközben egy különleges anyag és technika konkrét biztonságában is. Egyszerre festőművésznek és kőművesnek is lennünk kell. Mégis úgy vélem, hogy mivel a lényeg elsősorban szellemi, egy zongoraművész. (aki amúgy is egyenként leütött, elhelyezett hangok sorát hozza létre), hamarabb belejönne még a fizikai munkának tűnő mozaiktörésbe is, mint egy egyébként ügyes munkásember. Mert már a mozaikszemeket is agyunk és gesztusaink együttműködésével törjük! Összeszokott mozaikos kollégák egy marék mozaikkockából meg tudják állapítani, hogy melyikük törte.

A 20. század végén olasz és francia festőművészek körében alakult ki az szemlélet, miszerint az az ideális mű létrehozásához vezető legkövetkezetesebb út, ha a tervező már a megfelelő technikába álmodja meg a művet, saját maga szabja fel a mozaikszemeket, majd saját maga is rakja ki a mozaikot. Ezek a festőművészek mozaikművészként kezdték meghatározni magukat. Én magam nem értek velük egyet. Szerintem a mozaik műfaja nem nyújt elég széles utat. Kizárólagos gyakorlása ostoba önkorlátozás.
Az egyébként bármilyen magas szinten elsajátított technika fényében sütkérező művész ellustulhat, s előfordulhat, hogy többé nem méri meg munkásságát a legalapvetőbb kérdések kereszttüzében. A technika így idollá válik, a művész benne látja létjogosultságának megkérdőjelezhetetlenségét.

Vannak olyanok is, akik - mint jómagam is - mozaikművésznek tartják magukat, de csak technikai értelemben. Szerintünk a mozaik minden sajátos kifejező eszköze mellett is elsősorban csupán technika, mely a legkülönfélébb műfajokban alkalmazható speciális hatások, vagy gondolatok hordozójává. Azt szeretnénk, hogy munkáink elsősorban mint képek, vagy mint plasztikák hassanak. Elsősorban „De jó kép!”, és ne „De jó mozaik!” legyenek. Ez a felfogás az előbbi fokozaton túljutott kevesebb számú kollégára jellemző.



Balázs Miklós Ernő