logo

VIII Sextilis AD

Katonai utak.

Az utak minden időben jelentékeny szerepet játszanak az emberiség történetében; eleinte a természetes völgyekben, patakmedrekben jártak az emelkedéseken keresztül s e vonalak a folytonos járás következtében megszélesedtek, utóbb e kitaposott nyomokat mesterségesen alakították kényelmesebbé; még később mesterséges utakat építettek ott, hol természetes völgyek nem tették lehetővé a közlekedést, s az átjárás kívánatos volt. így keletkeztek a műutak, melyeknek fontosságát Európában legelőbb a rómaiak látták be. Az utakra fordított gond nem is veszett kárba, mert az a hatalmas úthálózat, mely Rómának Itáliában és azonkívül fekvő birtokait borította, megmérhetetlen szolgálatot tett neki.
Róma évszázadokon keresztül tervszerűen kötötte a tartományokat a fővárossal össze s ez utak mentén hadi működései támogatására gyarmatokat szervezett s erősített meg. Ezek a katonai utak nem csak az elfoglalt tartományok biztosítására szolgáltak, hanem működési vonalak is voltak, melyek új hódításokhoz vezettek. Nem üres szójáték az, hogy „minden út Rómába vezet", mert csakugyan oda vezetett az úthálózat valamennyi szála.
A város közepén volt egy aranyos útmutató: innen ment sugárszerűen a tengerpartok felé, a végvárakba stb. az a számtalan útvonal, mely ennek az óriás birodalomnak minden pontját aránylag könnyen elérhetővé tette. Az útvonalak kitűzésében pont volt irányadó. A kereskedelmi és más tekintetekből szükséges útvonalakat a lakosság építette. A vicinalis utak nem voltak oly tökéletesek, mint a hadiak, de abban az esetben, mikor két hadi utat kötöttek össze, minden tekintetben ezekhez hasonlóknak kellett lenniük.

A római utakat viae publicae"" és „viae privatae""-ba lehet csoportosítani. A szőkébb értelemben vett „via publica" állami út volt, de a „via vicinális", mely tágabb értelemben szintén közútnak tekintetett, az építőközség stb. tulajdona volt s rendesen „iter publicum” -nak nevezték. A „viae privatae" rendesen két községet összekötő mezei utak „via duum communis” voltak. A „viae privatae“ csoportjába tartoztak még a „via privata alterius”-nak nevezett kötelezettségi utak is.

A legszélesebb hadi utakat Itáliában „via regia” vagy „consularis”-nak, a tartományokban „via praetoria”-nak nevezték. „ Siraiá“-nak mondták a kikövezett hadi utakat. Iter alatt 06-25 méter széles gyalogutakat értettek. Különben e szó útmértéket, sőt utazást is jelentett. Semita (semi-ita) volt az olyan nagyon keskeny gyalogút, melyen két ember nem mehetett egymás mellett, „callis”-nak az öszvér-utat, „actus”-nak az olyan keskeny kocsiutat, melynek szélességét egy szekér egészen elfoglalta s melyen kitérő helyek voltak készítve; „trames" voltak a marhacsapások.

romaikor_kep



A római hadi utakat nagyon szilárdan építették, rendesen gát, töltés alakjában. Ezért nevezik a római írók az utat gyakran „agger”nek, mint nálunk is több vidéken „töltésnek”. Az utak két oldalán a víz levezetésére szolgáló árkok voltak. A töltésalakban épített utaknak az az előnye volt, hogy szabad kilátást nyújtottak a szomszéd térszínre is, hogy szárazak voltak még esős időben is; ezenkívül még mellvéd gyanánt is szolgáltak. Az utak szélessége rendesen 560 méternyi volt. E szélességen a haladó oszlopok kényelmesen elfértek és az esetleg oldal felől támadó ellenség ellen harcállást foglalhattak.
Mikor a legrövidebb vonaltól való csekély eltéréssel valamely akadályt ki lehetett kerülni, azt a római útépítők megtették és szívesen követték a vízválasztó irányát; lenn a völgyben azonban ritkán építették az utakat s ha a vízválasztót el kellett hagyni, akkor is a völgy oldalaiban maradtak, hogy szabad kilátásuk legyen. Hegyről lefelé, kígyózva (serpentina) vezették azt.

Az utak mentén útmutatók „milliaria“ voltak fölállítva. A római milliaria - (14805 m) 1000 római lépés „passus“; egy passus - 148 m. Megjegyzendő, hogy Galliában nem millia, hanem „leuga” szerint mérték az utat. (Egy leuga = 1500 passus = 2220 m.) a tengerpart mentén pedig a stadium volt az útmérték (egy stadium = 125 passus).

Bizonyos távolságra épületek voltak, hol lovak, öszvérek, kocsik, szekerek stb. álltak az utazó rendelkezésére. Ezek a „mansiones”-nek nevezett épületek a karaván utak mentén találhatóikhoz voltak hasonlóak és mutatják, hogy a postaügy, ha nem is kereskedelmi szempontból, de katonaiból szervezve volt.

romaikor_kep



A mansiók szakasz-állomások. Ha a mansiók városban vagy annak közelében voltak, akkor nagy szakasz-raktárt, fegyver-, ruházati és pénztárakat foglaltak magukban, úgy, hogy a katonáknak, míg római területen mozogtak, nem kellett élelmi cikkeket magukkal vinni. Alexander Severus azt rendelte volt el, hogy nagyobb csapatrészek menetét két hónappal előbb kell tudtul adni, hogy a tartományi hatóságok a mansiókat a szükségesekkel elláthassák.

Ha Vegetius szavainak hitelt lehet adni, a rómaiak hihetetlen gyorsasággal mentek; például 5 óra alatt 29,610 kilométert, s ezt nem tekintették teljes menetnek; mikor öt óra alatt 32,532 km-nyi utat tettek meg, az sem volt még gyorsmenet. Caesar meneteinek leírásából is láthatjuk ezt a rendkívüli gyorsaságot, pedig Galliában igen rossz utak voltak. Minden negyedik menetnap pihenőnap volt.

Utakat föltüntető térképek (picta itineraria) s jegyzékek már a legrégibb időben voltak, de ezeket különösen a császárság idejében nagy titokban tartották. Az úti térképek rendkívüli gonddal voltak készítve; látni lehetett belőlük a városok, táborhelyek, mansiók, pihenőhelyek (diverticula) egymástól való távolságát, az utat rövidítő vonalakat (compendia), az útba eső hegyeket és folyókat s e menetakadályokon keresztül vezető átjárókat. Csak az volt a baj, hogy a helyek valódi földrajzi fekvésének és a világtájaknak föltüntetésére nem fordítottak kellő gondot. Ilyen itinerariumot másolt egy szerzetes a XIII. században, e másolat „Tabula geographica Peutingeriana” név alatt ismeretes s legújabban 1869-ben Desjardins adta ki Párisban; a másolatot magát, melyről hosszú ideig nem tudták hol van, 1714-ben találták meg s azóta a bécsi udvari könyvtárban őrzik.

A térképeken kívül voltak még jegyzékek is (itineraria adnotata, scripta); ilyen három maradt fenn korunkig: egy a IV. századból, melyet tévesen neveznek „Itinerarium Antonini”-nek-, egy, mely a Bordeaux és Jeruzsálem közötti utakat tüntette fel, „Itinerarium Hierosolytanum" vagy „Burdigalense” és végre az „Itinerarium Alexandri”, a melyet Constantinus császár idejében készítettek. Ez nevét onnan vette, hogy a Nagy Sándor járta utakra vonatkozik.


Forrás: részletek Bárczai Oszkár: Hadügy fejlődésének története c. munkájából