logo

XI Sextilis AD

Diocletianus thermája, Róma

A VI. század megpróbáltatásokkal terhes, viharos időszak volt a Római Birodalom életében. A belharcok és a keleti népek betörései ellenére mégis jelentős alkotások jöttek létre ebben az időben is: olyan nagyszabású épületek, melyek újszerűségükkel a rómaiak utáni idők építészetét is döntően befolyásolták. Diocletianus császár 298–306 között építtette fel thermáját (nyilvános meleg fürdő), mely – igaz, átalakított formában – de a mai napig is létezik. Az épületre a római Termini pályaudvar modern fogadóépületétől néhány száz lépésnyire, pálmafákkal körbeültetett, barátságos parkban találunk rá.
Diocletianus thermájának központi terét – cella mediáját – hármas keresztboltozattal fedték le. A nagyvonalú lefedés középső szakaszát szélesebbre építették, ezzel a tér központos jellege megerősödött. A középső térhez hosszoldalán alacsonyabb belmagasságú, keskeny, boltozott térszakaszokat építettek. Az így létrejött, kilenc térszakaszból álló térforma sokban hasonlít a bizánci templomépítészet „kilenc osztású terének” felépítéséhez. Feltételezhető, hogy annak létrejöttére is hatással lehetett.

A belső tér felépítése a római középületek bazilika típusát követi, megvilágítását hosszoldalán és rövidebb végfalain elhelyezett felülvilágítókon keresztül kapja. Az épület további nagy terei – így a caldarium (forró légfürdővel és melegvíz medencével berendezett helyiség) – a kiemelt központi térhez hasonlóan keresztboltozatos lefedést kaptak. Az egykori császári therma külső megjelenése feltűnően egyszerű.

romaikor_kep



A therma központi tere – cella mediája – azért maradhatott fel, mert a romokat a reneszánsz időkben, 1563 és 1566 között a kor nagy építésze, Michelangelo helyreállította, és keresztény templommá alakította át. Ma a templom neve: Sta Maria degli Angeli. A templom belsejébe lépve fogalmat alkothatunk az egykori ókori római középületek belső téralakításáról, monumentális tereinek lenyűgöző hatásáról.

Ami itt újdonság, az az alátámasztó szerkezet és a lefedő szerkezetek közötti összefüggés hangsúlyozása. A boltozati összemetsződések vállai ugyanis a falsík elé szabadon elhelyezett hatalmas, korinthoszi fejezetű oszlopokon nyugszanak. A főpárkány az oszlopok felett erősen előrelép (a tört vonalú párkány plasztikusan követi a falsíkból kiálló oszlopok formáját, ezt a megoldást megjelenése alapján „golyvázott párkánynak” nevezzük), ami tovább növeli az alátámasztás egyértelmű logikáját.
A térben járva megfigyelhetjük, hogy a határoló falfelületeket az oszlopok milyen erőteljesen tagolják, ugyanakkor a mennyezet lefedése egységes és tagolatlan. Ez sajátos kettősséget kölcsönöz a belső térnek. A monumentális belső tér ilyen jellegű megfogalmazása az ókori Róma térformáló módszereinek egyik legfontosabb jellegzetessége. Hasonló módon borítja be a római Pantheon hatalmas, egységes kazettákkal gazdagított félgömbje a köralaprajzú építmény oszlopokkal és falfülkékkel erőteljesen tagol, hengeres palástját.


Forrás: Winkler Gábor: Építészettörténet II.