logo

XI Sextilis AD

A plebs villái - Avagy a római császárfürdők

Szemináriumi dolgozat
Készítette: Zahornitzky Tamás
ELTE BTK, Régészettudományi Tanszék
2002. tavaszi félév
Fényes Gabriella: Római régészeti proszeminárium


A római császárkor kétségkívül legimpozánsabb, leghatalmasabb épületegyüttesei a császárfürdők voltak, melyeknek igen töredékes és egykori pompájukhoz képest szegényes romjai még ma is lenyűgözőek. Ez hatalmas méreteikből és felépítésükből fakad, amely a császárság hosszú századai alatt alakult ki az egész Birodalomban egységes és követendő rendszerré.
A fürdőzés, és persze maga a fürdő is, természetesen nem római találmány, de a rómaiak adtak a helynek és a hozzá fűződő időtöltésnek jellegzetesen új tartalmat. Általuk lett a fürdő- és szabadidő-komplexumokban eltöltött idő a társadalmi élet egyik ha nem a leglényegesebb alapeleme, az épület pedig a romanizáció talán legmarkánsabb ismertetőjegye. Dolgozatomban a leghíresebb császári fürdő együttesekkel foglalkozom, röviden utalva előzményeikre, kialakulásukra, majd részletesen, teremről-teremre megvizsgálva azokat, így feltárva a bennük zajló tevékenységeket is.

A fürdőzésnek már a görögök is nagy jelentőséget tulajdonítottak, Olympiában és Eretriában már a Kr. e. 5. századból ismerünk ülő kádakkal és kerek izzadó termekkel ellátott fürdőépületeket, később pedig már a levegő- és vízmelegítés hypocaustumos megoldásával is találkozunk, mint például Gortys városában Kr. e. 300 körül.
A rómaiak Kr. e 100 körül vezették be maguknál is ezt a hasznos technikát, majd ennek segítségével alakították ki különböző hőfokú és célú termeiket, amelyeket Vitruvius (5, 10.) is felsorol: a forró vizes caldariumot, a langyos levegőjű tepidariumot, a forró levegőjű, izzasztó laconicumot vagy más néven sudatoriumot, illetve a hideg vizes frigidariumot, és természetesen az öltözőt, apodyteriumot.

romaikor_kep



Ezek a görögöktől átvett technikák azonban Rómában más rétegek szórakoztatását szolgálták, mint korábban Keleten. Itt ugyanis kizárólag az előkelőségek magánvilláiban jöttek létre fürdők, amelyeket ha azt a tulajdonos megengedte belépőjegy fizetésével vehettek igénybe mások is.
A görögöknél alapvetően más funkciót töltött be egy fürdő, amely általában a sportpályák, palaistrák közelében feküdt. Náluk a sportolók testedzés utáni tisztálkodására és ellazulására voltak rendelve.

A korai császárkorban kialakult, új fürdőtípus, amellyel dolgozatomban foglalkozom, a thermae sok mindent megőrzött ebből a rendeletetésből. Az elnevezés közfürdőt jelent, amely a fent említett fürdőtermek mellett palaestrával, sportpályákkal, a testi és szellemi kikapcsolódás különböző lehetőségeivel is el van látva. Ezeket kezdetben magánemberek működtették, akik megszabták, hogy a létesítményt mely társadalmi csoportok és milyen belépődíjjal használhatják. Ezen a helyzeten nem változtatott gyökeresen az, amikor Róma városában elsőként megjelentek a császárok által adományozott és az egész nép előtt ingyenes ún. császárfürdők, hiszen azok a tehetősebbek, akik nyugalomra vágytak fürdés közben, továbbra is a fizetős magánfürdőket látogatták.

Pierre Grimal arra az érdekes hasonlatra hívja fel a figyelmet, hogy a thermae, ugyanúgy, mint az amphitheatrum szintén Campaniában jelenik meg elsőként (gondoljunk csak a pompeii Stabiae-i thermákra a Kr. e. 80 körüli időből), s a császárkor előtt Rómában nincs rá példa, később pedig minden valamire való város alapvető ismérve lesz. A Birodalomban a 2. századtól kezdve hamar el is terjednek, s míg a nyugati provinciákban egy addig ismeretlen épülettípus honosodik meg ez által, addig keleten csupán a már meglévő hellénisztikus fürdőket kell átalakítani, rómaivá tenni.

Róma városának első ingyenes fürdői a Mars mezőn Kr. e. 33-ban létesült Agrippa-thermák, amelyeket még nem császár alapított, mégis megszületését jelentik a későbbi császárfürdő fogalmának. Igen nagy fontosságát az is hangsúlyozza, hogy a városban ekkoriban már nem kevesebb mint 177 fizetős fürdő működött! Bár az épületeknek nagyon kevés látható nyoma maradt, szerkezete az ásatások eredményeként, a reneszánszkori Palladio Antichit? di Roma leírása, valamint a Forma Urbis Romae egy töredéke alapján részben rekonstruálható.
Méretei az addigi fürdőket jóval felülmúlták, K-Ny irányban mintegy 80-100 méter, míg É-D-i irányban 120 méter lehetett, s egy kezdetleges szimmetriatengely kialakulását is megfigyelhetjük, amelynek közepén egy 25 méter átmérőjű kupola foglalt helyet. Mindez már a későbbi thermák irányába mutat, ugyanúgy, mint belső termeinek gazdag díszítése: szobordíszítményei között olyan híres alkotásokat találunk, mint Lysippos Apoxyomenosát!

romaikor_kep



Az első császár, aki Agrippáéhoz hasonló pompás thermákat építtetett Rómában, Nero volt. Az ő fürdőiben már markánsan megjelenik a reprezentatív középtengely, amely köré az egyes termek szimmetrikusan sorakoznak. Miután a fürdőket Severus Alexander átépítette és kibővítette, hosszú ideig ezek számítottak Róma leghatalmasabb és legpompásabb fürdőinek. Nem úgy, mint a jóval kisebb és rövidebb életű Thermae Titi, a Domus Aureától nyugatra, a Mons Celius lejtőjén. Ez ugyanis Traianus fürdőinek a közvetlen közelben való megépülése után elvesztette jelentőségét, talán női fürdővé alakult.
Jelentősége inkább alaprajzában rejlik, ez ugyanis a szigorúan szimmetrikus fürdőépületek első példája, amelyeket a későbbi hatalmas komplexumok kialakításánál is követtek. Titus fürdőiben bontakozott ki elsőként egyértelműen a fürdőút rendje (az apodyteriumtól a medencéken át a palaestráig), valamint az épületegyüttes jellegzetes oldalirányú tagoltsága is.

A fent említett Palladio 1545-47 közötti római látogatása alatt még számos olyan fürdőépületet láthatott, amelynek ma már romját sem ismerjük. Művében Aurelianus, Domitianus, Decius, Helena, Gordianus és Severus fürdőit is megemlíti. A császárfürdők nagy számára enged utalni Róma városának 4. századi összeírása, amely az akkor működő 926 magánfürdő (balnea) mellett (!) 11 nagy közfürdőt (thermae) is említ. A mintegy 20 ezer kút mellett ezeket is a városba vezető 14 vízvezeték, aquaeductus táplálta. De foglalkozzunk közülük a legjelentősebbekkel, elsőként a 109. június 22-én felszentelt Thermae Traiani-val!

Traianus 104-ben kezdett a fürdők építtetésébe a Oppius dombon, Nero palotája fölött. Építésze Cassius Dio (69,4) szerint a jól ismert és kitűnő szakember, Damaszkuszi Apollodoros volt, akinek jelentős újításokat tulajdoníthatunk a császárfürdők kialakítása terén. Az épületegyüttes immár nem É-D-i irányú, mint a korábbi Nero- vagy Titus-thermák, hanem DNy-ra néz, így maximálisan kihasználja a meleg délutáni napsütést, ami tetemes fűtési költségektől szabadítja meg a fürdő üzemeltetőjét. Ezt már Vitruvius is elsőrendű szempontnak találta több mint egy évszázaddal korábban:

Először a helyet kell kiválasztani, éspedig mennél melegebbet, tehát olyant, amely nem észak, illetve északkelet felé néz. A meleg és langyos vizű medence télen nyugat, vagy, ha ezt a helyi adottságok nem tennék lehetővé, legalábbis dél felől kapja a fényt, mert a fürdés szokásos ideje déltől napestig terjed.
Hasonlóképpen ügyelni kell arra, hogy a női és a férfi caldarium ugyanazon a részen feküdjék és szomszédos legyen: így érhető el, hogy mindkettő meleg vizes medencéjét közös fűtőberendezés lássa el. (De architectura 5,10,1.).

Traianus fürdőinél a császár forumához és piacához hasonlóan fontos szerepet kapott a félkör alakú oszlopsor, az exedra formája, amely a monumentális méretek és gazdag díszítés mellett szintén hozzájárult a reprezentatív, impozáns kép kialakulásához, amely egyértelműen a császári propaganda eszköze volt a nép felé. S a mindössze öt évig tartó építkezés alatt megjelent a császárfürdők egy újabb elengedhetetlen eleme, a fürdőépület körüli, sétányokkal, oszlopsorokkal, exedrákkal övezett park.
Mindez az önmagában is hatalmas, 190×212 méteres épületet még tovább növelte, amely így összesen 330×315 méteres területet foglalt el. A gymnasiumok és palaestrák Brödner szerint együttesen voltak kialakítva, ahol a basilica méretei túl nagyok voltak ahhoz, hogy kőtető fedje őket. Ilyenkor a körbefutó galériát valószínűleg fatetőzet fedte, amelynek a tetején napozóteraszokat alakítottak ki, mint később Caracalla fürdőinek a kőtetőzetén. Erre azért is szükség volt, hogy télen a meleg ne szálljon ki az épületből.

romaikor_kep


Traianus Fürdője



Traianus fürdőinél figyelhetők meg egy császárfürdő legkorábbi kiszolgáló helyiségei is, a föld alatt, a délnyugati front környékén. Ezek a terem- és folyosórendszerek a fürdő üzemeltetése és karbantartása szempontjából voltak fontosak és bennük nagyszámú személyzet dolgozott. A helyiségek egyik része az épület és a medencék fűtését és vízzel való ellátását szolgálta. A meleg levegő kazánházakból, gyújtóhelyiségekből indult a termek pillérekkel alátámasztott vastag padlója (suspensura) alatti hypocaustum-rendszeren át, majd a falakba függőlegesen beépített agyagcsöveken keresztül távozott a tető kéményeiből.
Ugyanígy rejtve voltak a vízvezetékek is, amelyek általában egy nagy, a palaestrába beépített ciszternából vezették szét a vizet az épületen belül. A Traianus fürdő vezetékhálózatának agyagcsöveiből több is előkerült, amelyre rápecsételték a fürdő nevét, így azok könnyen azonosíthatók.

A jórészt földalatti hálózat másik nagy csoportját a kiszolgáló helyiségek, személyzeti folyosók, lépcsőházak, fűtők és faraktárak alkották. Ezekben mozgott a főként állami rabszolgákból álló személyzet, akik egy kevés napi fizetésért (peculium) végezték a nehéz és egészségtelen munkát.
A munkaidő szinte az egész napot felölelte, csak éjszaka volt néhány óra szünet, bár a kazánokat alapjáraton akkor is fűteni kellett. Sokkal jobb dolguk volt azoknak a közösségi rabszolgáknak (servi publici), akik magában a fürdőben dolgoztak mint úszómester, takarító vagy egyéb munkás. Fölöttük álltak az akadálytalan működésért felelős szabad felügyelők (a víz- és faellátás, a fűtésrendszer, a tisztaság felügyelői, stb.), valamint a karbantartást végző kézművesek és mérnökök.

Természetesen a legpompásabb fürdőkben is szükség volt a kevésbé előkelő, mégis nélkülözhetetlen mellékhelyiségekre, amelyekből a Birodalom rengeteg fürdőjében, köztük a legnagyobbakban is sok részlet megmaradt. A császárfürdőknél ezeket általában a palaestra körüli oszlopcsarnokokban, illetve az apodyteriumok mellett, egy kisebb szag-elvezető terem közvetítésével helyezték el, s az épület egészéhez méltón szépen kiépítették őket.
A mellékhelyiséget márványülőkék összefüggő sora alkotta, egymáshoz meglehetősen közeli nyílásokkal ellátva, alattuk gyakran folyamatos vízfolyással öblített elvezető csatornával. Jobb esetben az ülőkék előtt vízvezető bemélyedés haladt, amely papír híján tisztálkodási célokat szolgált.

A császárfürdők látogatói által használt termek általában egymáshoz szorosan illeszkedve, és a fent említett fűtési okokból kifolyólag az épületegyüttes déli vagy nyugati részén helyezkedtek el. Ezeket a termeket leggyakrabban donga- vagy keresztboltozat fedte, a hatalmas, reprezentatív caldarium kivételével, amelyet szinte kivétel nélkül mindig egy kupolaterem alkotott.
Falaik egyenesek és simák voltak csupán a medencék mellett alakítottak ki nichéket és apszisokat , s többnyire márvánnyal vagy mozaikkal borították őket, mert ezek a stukkóborítással ellentétben ellenálltak az állandóan párás és meleg levegőnek. A fürdők a nagy hőingás és nedvesség miatt egyedülálló falszerkezetet is megkívántak, ezért igen gyakori volt, hogy a malterba állatszőröket kevertek bele, s így az opus caementitium sokkal kevésbé töredezett.

A Thermae Traiani építésze arra törekedett, hogy a termek rendjét teljes mértékben a látogató igényei szerint alakítsa ki, ezért az egyes helyiségek sorrendje egy egyértelműen meghatározott útvonalat alkot, amelyet azonban bárhol meg lehet változtatni az átjárók révén. A látogató az északi főbejáraton lépett be a fürdőbe, ahol elsőként egy nagy fedetlen medence, a natatio tárult elé.
Ezt mindkét oldalon szimmetrikusan egy-egy rotunda határolta, amiket két nagy exedrával ellátott palaestra követett. Ezután kellett kisebb termeken, öltözőkön áthaladni a középtengely felé az apszisos, négyszögletes alaprajzú caldariumig, amely után a kicsiny tepidariumon áthaladva a hatalmas központi basilicába lehetett belépni, s innen tetszés szerint újra kezdeni a natatiónál a kört, amely két irányból visszafordulva a középtengelyben vezetett vissza kezdőpontjához.

romaikor_kep



Láthattuk tehát, hogy már Traianus korában kialakult a fürdőzés és a császárfürdők tipikus rendje, bár a később oly jellemző kupolatermes caldarium még nem jelent meg. Ellenben igen jellemző az exedrás téralakítás, amely sokféle funkciót betölthet egy épületen belül is. A legújabb ásatások eredményei szerint például a fürdő kertjeit körülvevő csarnok nyugati exedrájában könyvtár működött.

A 2. századi Rómából Traianus után csupán Commodus fürdőépítéséről tudunk 185-ből, a máig legimpozánsabb fürdőépületet azonban 212-ben kezdték építeni a Circus Maximustól délkeletre, a Via Appia mentén.
A 3. század eleji Róma legnagyobb fürdő együttesét már négy év építés után felavatta névadója, az akkori császár, aki mellesleg első vendége is volt a létesítménynek. Caracalla fürdői ma is az ókori Róma leghíresebb látványosságai közé tartoznak, mintegy 109 ezer (mások szerint 130 ezer) négyzetméteres alapterületükkel Diocletianus fürdői után a város második legnagyobb thermái, amelyek egyszerre akár 1600 látogató befogadására is alkalmasak voltak!

Óriási méreteiről tanúskodnak a légi fotók mellett a számadatok is: egyedül a főépület 220×114 méteres, benne a 35 m átmérőjű, 7 forró vizes medencét és egy szaunát tartalmazó caldarium kupolájával, körülötte a 337×328 m széles parkkal. Építése az utóbbi években vált világosabbá a kutatók számára, hiszen kiderült: nem Septimius Severus kezdett bele 206-ban, ahogy korábban hitték, s felavatásuk idején nem is fejezték be véglegesen, hiszen még Heliogabalus (218-222) és Severus Alexander (222-235) idején is akadt bőven építeni való.

Viszonylag hosszú fennállása alatt Aurelianus, Diocletianus, s legvégül a 6. században Nagy Theoderich is felújíttatta, míg végül 847-ben egy földrengés nagy részben romba döntötte, a későbbi századokban pedig kőbányaként elhordták használható részeit. III. (Farnese) Pál pápa például rengeteg kövét beépíttette a vatikáni Szent Péter székesegyházba, még meglévő díszeit pedig saját palotájába szállíttatta, ahonnan többek közt Glykón híres Héraklés-szobra vagy a Farnesei bika is a világ számos múzeumába került.

A császárfürdők pompás belső kialakításáról a bennük előkerült vagy az ismerten belőlük származó rengeteg csodálatos szobor, dombormű, mozaik és egyéb díszítőelem alapján lehetnek elképzeléseink. Caracalla fürdőiben például 1600 márvány szék és több 100 szobor is lehetett, amint az a leletekből, és írásos forrásokból kiderül.
A szobrászati elemek leggyakrabban mitológiai témákat, isteneket ábrázoltak, de ugyanilyen gyakori volt a császár és családjának a megjelenítése, esetleg összekapcsolása bizonyos mitológiai témákkal, ami egyértelműen a császári propaganda megnyilvánulása volt.
A nichék és porticusok a görög és hellén szobrászat, valamint a római portréművészet valóságos kincsestárát rejtették. Traianus fürdőiben állt például a Laokoón-csoport, a milétosi Faustina-fürdők Múzsák termében pedig 9 nichében a 9 múzsa szobra. A császárfürdőkben Traianustól kezdve mindig volt egy külön exedra a császári család szobraival.

Ezek természetesen csupán a maradandó díszítések, amelyeket bár igen töredékesen, de mégiscsak ismerünk. A berendezéshez azonban számos olyan tárgy is tartozott, amelyről a régészetben nem nagyon esik szó, hiszen ezek nem maradhattak fenn.
Az öltözőkben például rengeteg függöny lógott, a társalgók padlóját szőnyegek borították, a márvány székeket prémek, állatbőrök fedték. Ezeket csupán olyan ábrázolásokról ismerjük, mint például a párját ritkítóan gazdag Piazza Armerina-i villa mozaikjairól, amelyek a fürdőkben zajló mindennapi életet is pompásan felelevenítik. Elég csak a fürdőruhában labdázó nőalakokra gondolnunk, amelyek a villa egyik szobájának padlóját díszítik.

De térjünk vissza Caracalla fürdőihez, amelyek nemcsak belső díszítésükkel, hanem külső felépítésükkel és különböző funkciójú épületeikkel is valósággal elkápráztatták a korabeli polgárokat.

romaikor_kep


Caracalla fürdője



Látogatóból pedig sosem volt hiány, hiszen már az első naptól kezdve ingyen használhatta mindenki a pihenő és szórakoztató létesítményt. Nem hiába nevezi Pierre Grimal ezeket a nagyszerű thermákat a római plebs villáinak, amelyeknek sétányait, kertjeit, napozóteraszait, sportpályáit, könyvtárait, boltjait és minden egyéb szolgáltatását igénybe lehetett venni az úszás mellett.
A Caracalla-thermák délnyugati frontján helyezkedett el a fürdő maga, a parkot övező falhoz kapcsolódott egy stadion és egyéb sportpályák, a parkok túloldalán pedig egy kétemeletes, 64 cellából álló ciszterna, amelyet az Aqua Marcia vízvezeték táplált, s összesen 80 000 köbméter víz tárolására volt alkalmas. Ebből látták el a komlexumot vízzel.

A vízellátás volt természetesen a fürdő egyik legfontosabb alapfeltétele, így nem csoda, hogy szinte valamennyi fürdő külön ciszternával és vízvezetékkel rendelkezett. Ez már korábban, Traianus fürdőinél is megfigyelhető volt, hiszen azokat az építményen kívül álló hatalmas Hét terem nevű, több mint 8 millió liter vizet tároló, és az Aqua Iulián keresztül feltöltődő ciszterna látta el. A városi vízellátásra egyébként Traianus különösen nagy gondot fordított, amit Sextus Iulius Frontinus révén tudunk meg, aki magas rangú senator, egyben víz-curator volt.

Caracalla fürdőépületének újítása Traianuséhoz képest elsősorban a hatalmas, basilica formájú frigidariumban, a kupolateremben helyet kapó caldariumban, valamint a tetőterasz igényes és technikailag tökéletes kialakításában rejlik. A fürdőtermek kőboltozata 13,5 valamint 19 méteres magasságban különböző napozóteraszokat tart, amelyekhez külön látogatói, valamint személyzeti lépcsőházak, valamint saját apodyteriumok is tartoznak.
Ugyanakkor a föld alatt is igen érdekes termeket rejteget az építmény, hatalmas kiszolgálóterem-rendszerében bukkantak rá például Róma városának legnagyobb Mithras-szentélyére! A fürdőzők által látogatható helyiségekben rengeteg speciális terem is helyet kapott, mint például a masszázs- és olajozótermek mellett az ún. destrictarium, azaz a testszőrzet eltávolítására szolgáló terem.

Róma egykor leggazdagabb és leghatalmasabb, még a Caracalla-thermákat is felülmúló fürdőpalotáját 298-ban Maximianus kezdte el építeni a hatodik augustusi kerületben, az egyszerű emberek tömegeinek lakóhelyén, a Viminalis dombon. Diocletianus thermái 305/306-ra készültek el, így már az új császárról kapták a nevüket.

A fürdő nem csak elhelyezésében, hanem kialakításában is világosan mutatja a császári propagandát: császárportrék egész sorozata emlékeztette a fürdőbe járó népet, hogy kitől is kapták mindezt. Ezt tükrözi felszentelési felirata is (CIL 6, 1130.), amely ma a fürdő múzeumában van.
Középkori krónikások szerint az építkezésekhez 40 ezer keresztény rabszolgát dolgoztattak, míg felépült a 130 ezer négyzetméteres (367×361 m), Traianus thermáinak felépítését követő együttes. A caldarium itt is négyszögletű volt, de akkora, hogy ma egyetlen exedrája alkotja a S. Maria degli Angeli templomának egész főhomlokzatát! A templomot Michelangelo tervezte 1566-ban, s főhajóját Diocletianus fürdőinek még álló, 91×27 méter alapterületű tepidariuma, azaz langyos vizű terme alkotja.

A mai templom mögött az egykori hatalmas basilica stílusú natatio még ma is áll, teljes egészében égetett téglából, amiből az egész fürdő is épült, a templom előtti tér szemközti oldalának kialakítása pedig az egykori együttes palaestrájának egy másik hatalmas exedráját követi.

Mint már említettem, a provinciákban főleg Kis-Ázsiában és Afrikában, ahol a fürdőzésnek nagy múltja volt a császárfürdők jelentették a nagyobb városok számára a rómaiságot, a civilizációt. Ugyanúgy, ahogy Rómában, itt is a thermák voltak a társadalmi élet központjai.

Az észak-afrikai római városok a 2. és 3. század folyamán az onnan származó Severusoknak köszönhetően igen nagy támogatottságot élveztek, s különlegesen gazdag épületegyüttesekkel gazdagodtak, többek között a thermákkal, amelyek a nyugati provinciák Rómában kialakult fürdőtípusát követték. A 205-ben municipium, majd 261-ben colonia rangot kapó Thugga fürdői legnagyobb részben szimmetrikus egységet alkotnak, ezt csupán a régi, nem római város szabálytalan utcahálózata módosítja, ami a keleti palaestra megnövelését eredményezte.

A helyszűke miatt egyébként is csak viszonylag kisméretű építményt lehetett kialakítani, melynek szélessége nem haladta meg az 50 métert. A tunéziai Thuburbo Maius városában szintén a belvárosban, a forumhoz közel két fürdő is épült. A téli és a nyári thermákat mindössze 60 méter választotta el egymástól, közéjük pedig egy méretes sportpálya, palaestra került.

Septimius Severus szülővárosa, Leptis Magna belvárosa ugyancsak szűk helyet szabott a 126-ban megépült Hadrianus-fürdőknek, amelyeknek déli pereméhez, a főtengelytől kissé eltolva, hatalmas palaestra csatlakozott. Ezek a fürdők már sokkal inkább követték a szigorú szimmetriát, és méreteikben is megközelítették korabeli római párjaikat. Maga Septimius Severus egy nagy nymphaeummal és egy, a kikötőkhöz vezető széles felvonulási úttal gazdagította a fürdőt.

Az afrikai városok közül Marciana Traiana Thamugadi, a mai Timgad esetében nyerték el a thermák a legrómaibb formát és szerepet, hiszen a várost Kr. u. 100-ban Traianus alapította, s az alapított coloniáknak megfelelően teljesen szabályos városképe volt, amelyhez a legideálisabb módon, mindenféle alkalmazkodás nélkül építhettek fürdőket.

A minden insulában és a falakon kívül is számos helyen létesített kisebb fürdők, valamint a déli és keleti thermák mellett így egy tipikusan római fürdőkomplexum is épülhetett északon. Timgad északi fürdői Antoninus Pius vagy Septimius Severus idején épülhettek, teljesen szimmetrikus kiképzésűek, és leginkább Caracalla fürdőire emlékeztetnek. Az épülettömb területe 65×80,5 méter, ami a déli provinciák esetében kimagasló, az északi oldalából kiinduló két falkezdet pedig arra enged következtetni, hogy építésekor még egy palaestrát vagy natatiót is terveztek hozzá, amely azonban már nem készült el.

romaikor_kep



A Római Birodalom egyik legnagyobb fürdő együttese Augusta Treverorum városában épült 293, Trier császári székhellyé válása után. Constantinus thermái ma Németország legnagyszerűbb római kori emlékeit alkotják.
Eredetileg a császári palota körzetének déli részét határolta a 250×145 méteres épületegyüttes, amelynek ma már csak keleti oldala, a caldarium nagy apszisa áll teljes nagyságában. Öntött magvú falain kívülről mészkő kváderek és vízszintes téglasorok váltakoztak (opus mixtum), nyugati főhomlokzatán a palaestrát határoló árkádokat pedig középen óriási kapubejáró törte meg, amely a római Constantinus-ívre emlékeztetett leginkább.

Caracalla és Diocletianus, valamint Timgad északi fürdőihez hasonlóan a trieri császárfürdőnek is teljesen szimmetrikus a felépítése sőt a városban elfoglalt helyét is reprezentatív szándékkal tűzték ki: éppen a Mosel hídjától a forumon át nyílegyenesen futó decumanus maximus végén feküdt. Ennek a funkciónak még a Vitruvius által nagyon kihangsúlyozott elveket is alárendelték, így például a caldarium a megszokottal éppen ellentétesen keleten feküdt.

A termeket itt már végképp úgy alakították ki, hogy az a fürdőzők útvonalát szigorúan megszabta: az árkádokból kétoldalt az öltözőkbe és ruhatárakba lehetett belépni (R+P), ezek mellett voltak a mellékhelyiségek (Q), majd számos kisebb terem (I,II,III) vezetett tovább, amelyeket a fürdéshez való felkészüléshez használtak: tisztálkodó, izzadó, olajozó és masszázstermek. Ezután következett a fürdőzés megszokott rendje, a hatalmas caldariumból (C) egy kisebben (c) és a kerek tepidariumon (T) keresztül egy nagy basilicába, a frigidariumba (F) vonulva, amelyet egy félkör alakú, hideg vizes medence (N) nyitott meg.

Figyelemreméltó a fürdő alatti kiszolgálóhelyiség-rendszer, amely bizonyos részein ma is látogatható. Ez a 3 méter mélyen a padló alatt található szint egykor minden fölötte lévő terem és folyosó alatt megtalálható volt sőt helyenként még egy szinttel ez alatt a Mosel folyóba vezető csatornarendszer is kiépült.
Mindezt azonban már nem fejezték be, mert I. Valentinianus alatt, a 360-as években a fürdőket új terv szerint átépítették, s ezután valószínűleg már nem is fürdőként működtek tovább. Ezt támasztja alá egyebek mellett az, hogy valamivel északkeletre innen egy kisebb fürdő épült ekkor.

Augusta Treverorum előkelő gazdasági és politikai helyzetét bizonyítja, hogy az ún. Császárfürdőket rövid használatuk során kizárólag a palota lakói látogathatták, hiszen csupán pár száz méterrel odébb már a 150 körüli évektől kezdve ott álltak a széles tömegek előtt nyitott Barbara-thermák is, amelyeket ráadásul több évszázadon át fürdőpalotának használtak.

Láthatjuk tehát, micsoda jelentőségük volt a Római Birodalom minden részén, de legfőképp a szegények tömegei által lakott Rómában a hatalmas fürdő és szórakoztató centrumoknak, a császárfürdőknek.
Ezekben a többnyire ingyenesen látogatható épületekben töltötte szabad óráit a társadalom minden rétege, itt volt a városi lakosság társadalmi és kulturális központja, és ezáltal ezek az épületek váltak a proletariusok felé irányuló császári propaganda legfőbb eszközeivé. Bennük a fürdőzés, a sport és a művelődés egy egészen sajátos, eredetien római időtöltéssé ötvöződött, amely az évezredekkel ezelőtti mindennapok életének meghatározó elemét alkotta.

Dolgozatomat éppen ezért egy szintén a mindennapokat tükröző dokumentummal, Seneca panaszkodó levelével zárom, amely hűen de a legkevésbé sem boldogan tükrözi a thermákban zajló élénk tevékenységet, a folyamatos nyüzsgést és sokszínű zűrzavart. Minden egyéni kommentár nélkül

Üdvözöllek, Luciliusom! Pusztuljak el, ha a tanulmányaiba mélyedő ember számára valóban olyan nélkülözhetetlen a csend, mint általában hiszik. Tessék: mindenfelől hangzavar harsog körülöttem közvetlenül a fürdő mellett lakom! És most képzelj el magadnak mindenféle zajt, ami csak a fülnek gyűlöletes lehet. Mikor például az edzettebbek tornásznak, és kinyomják a kezükben tartott vaskos súlyzót, amikor erőlködnek vagy megjátsszák az erőlködőt, én hallom a nyögést, valahányszor meg kieresztik a visszatartott levegőt, a sziszegő és sipító kilélegzést.

Mikor egy petyhüdt és olcsó bedörzsölésre fanyalodó vendéget küld a sors, hallom a tagjait paskoló kezek csattogását, amelyek hangszíne aszerint változik, hogy feszes-e vagy öblös a lecsapó tenyér. Ha még befut egy labdázó is, és elkezdi hangosan számlálni az ütéseit az mindennek a teteje! Vedd aztán a kötekedőt, a tetten ért tolvajt, s azt, aki a fürdőben énekesnek képzeli magát. Vedd aztán azokat, akik hatalmas csobbanással ugranak a medence vizébe. De ezek legalább természetes hangok! Csakhogy gondold még hozzájuk a szőrtelenítőt, aki hogy felhívja magára a figyelmet szüntelenül éles, rikácsoló hangot hallat, s legfeljebb addig marad csendben, míg a szőrszálakat tépdesi, vagy ha valaki éppen magához szólítja. Ott van még a lepényárusok tarka zsivaja, a lacikonyhás, a cukrász, s a sok szatócs, kocsmai árus, aki mind a maga egészen jellegzetes hanghordozásával kínálja portékáját.


Felhasznált irodalom

BOURBON, Fabio LIBERATI, Anna Maria: Az ókori Róma. Birodalom, mely egykor a világ ura volt. (Ford.: Varga Edith) Budapest, 1996.
BRÖDNER, Erika: Die römischen Thermen und das antike Badewesen. 1983.
CATULLO, Luciano: Die antike Römische Villa des Weilers von Piazza Armerina in der Vergangenheit und der Gegenwart. (Übers.: Seeger, Ursula) Messina, 2000.
COARELLI, Filippo: Roma /Guide Archeologiche Mondadori/. Milano, 1994.
DAL MASO, Leonardo B.: Rome of the Caesars. Firenze, 1989.
EINFÜHRUNGSKURS KLASSISCHE ARCHÄOLOGIE. Hrsg. vom Archäologischen Institut der Universität Heidelberg, 1996.
GRIMAL, Pierre: Römische Kulturgeschichte. (Übers.: Petzet, Michael) München � Zürich, 1961.
HAJNÓCZI Gyula: Az építészet története. Ókor. Bp., 1967.
NIELSEN, Inge: Bäder. In: DNP 2. 397-400.
SZENTKIRÁLYI Zoltán � DÉTSHY Mihály: Az építészet rövid története. Képgyűjtemény. Bp., 1994.
SZEPESSY Tibor (szerk.): A régi Róma napjai. Bp., 21998.
WICKMANN, Jürgen (Hrsg.): Gebrauchsanweisung für eine junge alte Stadt Trier. Ein Stadtführer. Trier, 1980.