logo

XV Quintilis AD

Urbanisztika.

A városok tervszerű és minden szempontra ügyelő építését, rendezését és szépítését modern kifejezéssel urbanisztikának hívjuk, s nem véletlen, hogy ez a kifejezés Róma városának, az Urbsnak elnevezéséből származik. A rómaiak urbanisztikai tevékenysége nemcsak az ókori világban volt egyedülálló, hanem az is maradt egészen a legújabb korig.
Bár az építészet minden ágában elválaszthatatlan egymástól az esztétikum és a praktikum, leginkább mégis az urbanisztikában érvényesül a gazdasági és történelmi szükségletek közvetlen beavatkozása a művészet alakulásába. A gyakorlatiasság közmondásosan római erény, s az urbanisztika igazi római „művészet" volt, csak éppen nem valamilyen eleve létező faji adottság, hanem a történelmi viszonyok alakulásának törvényszerű eredménye.

Messze vezetne, ha az ókori és a római urbanisztika kialakulását részleteiben is a gazdasági és társadalmi élet fejlődésébe ágyazva kívánnánk bemutatni. Nem szorul azonban bővebb magyarázatra az a tény, hogy ez a kulturális vívmány olyan társadalmakban bontakozott ki elsősorban, amelyekben az ipar és az árutermelés a városi életformát nemcsak kivételképpen, hanem szükségszerűen és széleskörűen kifejlesztette. Egyetlen nagy város - bármilyen népes lakossággal is rendelkező főváros legyen az - még nem teremt fejlett urbanisztikát. Különösen jól példázza ezt az ókori urbanisztika fejlődése.
A görögöknél és a rómaiaknál mindig az újabb alapítású városok tűntek ki tervszerűségükkel, praktikus és higiénikus rendszerükkel, míg az ősi eredetű nagyvárosok az ókor végéig sem tudtak megszabadulni a régi idők ösztönösségéből és a burjánzó növekedés szabálytalanságából eredő rendetlenségüktől.
A köztársasági Róma minden tekintetben ellenpéldái a volt annak az ideális városképnek, amelyet a rabszolgatartó társadalom ipari és kereskedelmi fejlődésének első virágkorában a görög racionalizmus alakított ki, amely a hellenizmus görög és itáliai városalapításaiban valósult meg, és amit Vitruvius mérnöki pontossággal és természettudományos okfejtéssel írt le.

Az Urbs primitív falvak csoportjából jött létre a Tiberis menti dombokon, majd néhány évszázad alatt rohamosan növekedve magába szívta nemcsak Itália lakosságának nagy tömegeit, hanem az egész ókori világból összecsődült bevándorlókat is. Ez a nagyszámú lakosság a város viszonylag szűk határai között összezsúfolódva, a közterek, középületek és az előkelő házak által szabadon hagyott városrészekben többnyire nyerstéglából épült, faszerkezetű emeletes házakban élt, meglehetősen egészségtelen körülmények között, állandó tűzveszélytől fenyegetve, szűk utcákon tolongva és uzsora-lakbérektől nyomorgatva.
Róma tehát igazán rászorult a rendezésre, annál is inkább, mert a plebs életviszonyai befolyásolták a politikai légkört, és mert az újabb alapítású, lényegesen kisebb városok már régóta sokkal szabályosabb, rendezettebb és egészségesebb képet mutattak. Az állam vezető egyéniségei egyre kiáltóbbnak érezték az ellentétet Róma politikai hatalmának fénye és urbanisztikai állapotának árnyoldalai között.

A vidéki tömegek városba zsúfolódásának gazdasági és társadalmi problémáját egyetlen-mégoly merész - kísérlet sem tudta megoldani; a gazdagok visszahúzódása a vidéki villákba még nagyobbá tette az ellentétet. A drágán felvásárolt telkeken épített egy-egy újabb középület csak szépségtapaszt jelentett, s nyilvánvaló volt, hogy a visszás állapoton csak átfogó és radikális intézkedések segíthetnek.

A Köztársaság ilyen intézkedések kidolgozására és végrehajtására nem volt képes, az urbanisztika problémája egyike volt tehát azoknak a szükségleteknek, amelyeket az abszolutisztikus uralomnak kellett kielégítenie. Caesar tervei ebből a szempontból nézve nagyon is érthetőek, és a feladathoz mérten nagyvonalúak voltak, de végrehajtásukhoz túlságosan sok tömeglakásos házat kellett volna lebontani, s a városrendezés egyébként is erősen megbolygatta volna a lakosság megszokott életét.
Augustus óvakodott minden olyan intézkedéstől, amely a város lakosságának ellenszenvét kihívta. volna. Feljegyezték például, hogy új forumát is a tervezettnél szűkebbre építtette, s fallal választotta el a sűrűn lakott negyedtől, annak érdekében, hogy csak az elkerülhetetlenül szükséges telkeket és házakat kényszerüljenek kisajátítani. Caesar alapgondolatát mégsem vetette el, csak nagyobb megfontoltsággal és lassúbb ütemben fogott megvalósításához.

Urbanisztikai tevékenységének eredményét Suetonius így foglalta össze:
„Rómát, mely akkoriban még nem volt birodalmi méltóságához illően ékes, s árvíztől, tűzvésztől is sokat szenvedett, úgy megszépítette, hogy jogosan büszkélkedhetett : márványvárost hagy örökül az utókorra, pedig csak téglavárost kapott. A város biztonságáról - amennyire emberi bölcsességgel tehette - még a távoli jövőre nézve is gondoskodott."

A fényesnek látszó eredmény reális értékeléséhez tudnunk kell, hogy Róma lakónegyedeinek alapvető urbanisztikai problémáját sem Augustusnak, sem utódainak nem sikerült véglegesen megoldaniuk. A helyzet a császárkor folyamán sokat javult, főként azáltal, hogy fokozatosan áttértek az égetett téglából való bérházak építésére, s így csökkentették a tűz- és a beomlási veszélyt, szabályozták a házak magasságát, építési módját, fokozták a higiéniát.
Ez azonban csak lassan történhetett, az égetett téglából épült bérházak csak a Nero uralkodása alatt kitört hatalmas tűzvész utáni újjáépítés során váltak általánossá, a panaszok pedig később sem szűntek meg teljesen. A márványépítkezéssel kapcsolatban pedig az az igazság, hogy az Itáliában kitermelt márvány felhasználása az építészetben nem sokkal korábban kezdődött, és csak Augustus alatt vált nagyarányúvá, de nem abban az értelemben, mint ahogy a görög középületeknél, hanem főként az öntött falak és a rosszabb minőségű kövek burkolására, oszlopok, párkányzatok, faragott díszítő elemek céljára.
A márványváros alatt azokat a reprezentatív épületeket és városrészeket kell értenünk, amelyek Augustus építkezéseinek fő pontjain: a forumokon, a Palatinuson, a Capitoliumon és a Mars-mezőn létesültek. Mielőtt azonban ezeket a műalkotásokat szemügyre vennénk, tekintsük át Augustus korának közvetlenül gyakorlati célú városrendezési vívmányait.

A közigazgatás, a rend és a biztonság céljait szolgálta az az intézkedés, amellyel Augustus a várost 17. kerületre (regio), a kerületeket pedig kisebb egységekre (vicus) osztotta. A vicusokon belül a legkisebb városi egység a háztömb (insula) volt. A regiók felügyeletét sorsolással kijelölt tisztviselőkre bízták, a vicusok élén viszont a lakosság által választott elöljárók (vicomagistri) álltak. Ezt a szervezetet a császár egyszersmind az új életre keltett ősi lar-kultusz alapjává tette.
Megfelelő intézkedések egész sorozata volt hivatva a város nagyobb közbiztonságát és főként fokozottabb tűzvédelmét megteremteni. A császár megállapította az újonnan épülő bérházak maximális magasságát is, hogy ezzel csökkentse az omlási veszélyt. A Tiberis medrének megtisztításával a korábban igen gyakori és néha igen súlyos árvizeket kívánta megelőzni, s a jórészt mocsaras területre épült város egészségügyi viszonyait megjavítani. Fontos közegészségügyi feladatot oldott meg M. Agrippa a város csatornahálózatának rendbe hozatalával.

Augustus kormányzata fontos feladatának tekintette, hogy a városban szabad köztereket és nyilvános parkokat létesítsen. A közvetlen cél itt is az egészségügy javítása és a túlzsúfoltság csökkentése volt, de közrejátszott benne a rómaiak jellegzetes törekvése a mesterséges kertek és parkok művészi kialakítására. Az előkelők köztulajdonba adott telkein létesített parkok nemcsak zöldövezetet képeztek, hanem a közhasznú épületek és emlékművek reprezentatív keretéül is szolgáltak.
Legfőbb céljuk azonban az volt, hogy a városépítészet és a magánkert elemeit egyesítve - oszlopcsarnokok, teraszok, pavilonok révén - a séta, a pihenés és az üdülés lehetőségét nyújtsák annak a városi lakosságnak, amelynek nem állt módjában az egészségtelen, zajos és szennyes háztömbökből saját vidéki kertes házba menekülni. Augustus a Mars-mezőn épült új családi mauzóleuma körül, Maecenas az Esquilinuson létesített hatalmas kertet, de a Mars-mező új épületeinek együttese is egyetlen nagy nyilvános parkot alkotott, nem beszélve a város különböző pontjain újjáépített vagy újonnan emelt oszlopcsarnokokról.

Az Augustus és kortársai által hátrahagyott „márványvárosról", helyesebben a középületeknek azokról a csoportjairól, amelyek új és reprezentatív képet adtak Róma több kerületének, a legfontosabbra szorítkozó felsorolás is fogalmat adhat. A Forum Romanum Augustus építkezései során valósággal újjászületett.
Újjáépült a Curia és a hozzá csatlakozó Chalcidicum (a chalkisi Minerva szentélye), a Basilica Aemilia és a Basilica Juha, Concordia és Castor templomai, a Velián a Lares és a Penates szentélyei. A renováltak mellett új épületek emelkedtek: Divus Julius temploma, Augustus diadalíve, valamint a Forum közelében Agrippa gabonaraktára (Horrea Agrippiana).

A Forum Romanumhoz csatlakozott Caesar foruma, ehhez pedig Augustus új foruma. A Capitoliumon a helyreállított ősi szentélyen kívül felépült Juppiter Tonans (a mennydörgő Juppiter) temploma. A Palatinuson újjáépült Magna Mater temploma, felépült a pompás Apollo templom, a hozzá csatlakozó porticusokkal és könyvtárakkal, valamint Augustus házánál egy kis Vesta-szentély.
A Palatinus tövében új Létesítményekkel és díszekkel bővült a Circus Maximus. A Capitolium lábánál a Tiberis partján épült fel a Marcellus színház, mellette az Apollo Sosianus templom, ezután a nagyszabású Porticus Octavia, s tovább szinte megszakítatlan sorban a Campus Martius felé és annak közepén a fényes épületek egész sora: Balbus színháza, a Circus Flaminius, a megújított Pompeius színház és a vele kapcsolatos oszlopcsarnok, Agrippa thermái, a Pantheon, Statilius Taurus am-phitheatruma, majd távolabb Augustus mauzóleuma és kertjei. Nem volt a hét domb között egy sem, amelyet ne díszített volna új épület. Az Esquilinuson Li-via Porticusa és Maecenas kertjei, a Quirinalison az újjáépített Quirinus templom, az Aventinuson Minerva, Juno Regina és Juppiter Liber templomai és így tovább.

Augustus kormányzatának városfejlesztő munkája azonban nem korlátozódott Rómára, bár ő maga a Res Gestaeben csak a római városi építkezéseket sorolta fel. Ezt nemcsak azzal magyarázhatjuk, hogy valóban az ottaniak voltak a legjelentősebbek, hanem annak a hagyományos felfogásnak tiszteletben tartásával is, amely szerint az állam szűkebb értelemben Róma városát jelentette. Nem érthetjük meg azonban az Augustus-kori urbanisztika igazi történelmi szerepét, ha figyelmen kívül hagyjuk a Rómán kívüli városépítészet alkotásait. Mindenekelőtt arra a 28 új coloniára kell gondolnunk, amelyeket az uralkodó Itáliában alapított, és bőven ellátott középületekkel. Az új coloniák mellett a tartományok városépítkezései és a szövetséges uralkodók által Caesarea néven Augustus tiszteletére alapított városok az egész ókori világban elterjesztették a korszerű urbanisztika vívmányait.

Az újonnan alapított vagy polgárjoggal felruházott városok természetesen nem mérkőzhettek a főváros nagyságával és épületeinek pompájával, de attól eltekintve, hogy igyekeztek Róma másává válni, sok szempontból új vonásokkal is gazdagították az építészetet. Elsősorban azzal, hogy új alapítások lévén, minden öröklött kötöttségtől mentes városszerkezet kialakítását tették lehetővé.
Tó példa erre Augusta Praetoria (Aosta) alaprajza, amely a katonai táborokéval teljesen megegyező formát mutat. A városfalak szabályszerű négyszöget képeznek, melynek minden oldalán kapu nyílik a derékszögben metsződő főútvonalak végénél. Az utcarendszer négyzetes hálóhoz hasonlít. A városkapuk hangsúlyos művészi kiképzést és változatos formát kaptak. Egy részüknél, mint az aostai kapunál, a Rómában Augustus korában kialakult monumentálisdiadalív-típust utánozták.
Más városkapuknál inkább az erődítmény-jelleget állították előtérbe. Ezeknél a kapu a fal vonulatában nyitott boltíves átjáró volt, amelyet bástyaszerű tornyok szegélyeztek, és a védelmi célokat, valamint a díszítő hatást egyaránt szolgáló ívelt ablaknyílások sora koronázott. A nagyobb kapuknál rendszerint három nyílást találunk, a középső a járművek, a két szélső a gyalogosok forgalmát szolgálta. Háromnyílású megoldást alkalmaztak a díszkapuknál is, amelyek a boltíves építkezés szerkezeti és dekoratív hatását kihasználva, rendszerint kétsoros, kellemes arányban váltakozó méretű és ritmusú nyílások kompozícióját nyújtják.

Az évezredeket kiálló híres római utak építése régi köztársasági hagyományokra nyúlt vissza. Az Itáliát átszelő, majd a tartományokat is behálózó hadiutak, amelyek nélkül elképzelhetetlen lett volna a hadsereg, a kereskedelem és a közigazgatás mozgása, önmagukban nem tartoznak az építőművészet körébe. Mégsem hagyhatjuk említés nélkül őket, minthogy ezek az utak összekapcsoló érrendszert képeztek a városok között, áthaladtak a díszes kapukon, és a városokat átszelve, részévé váltak a városképnek. Augustus maga gondoskodott a Via Flaminia helyreállításáról és kiépítéséről egészen Ariminiumig (Rimini), ahol ezt a jótéteményét diadalkapuval örökítették meg. A többi út gondozását és az úthálózat fejlesztését a princeps az előkelőkre bízta, elsősorban azokra, akik imperatorokként a hadizsákmányból részesedtek.
A hidakat Rómában ugyancsak a császár, a tartományokban pedig a kormányzók állították helyre. Az egyik legszebb Augustus-kori híd az umbriai Narniban, a Via Flaminiához tartozott, és így nyilvánvalóan az út helyreállításával egyidőben, i. e. 27 körül építették az uralkodó közvetlen megbízásából. Merész íve nemcsak a kőboltozat római technikájának, hanem az áthidalás legszükségesebbre korlátozódó, és mégis monumentális arányú megoldásának köszönheti hatását. Ezt az alkotást, mint a korszak más építményeit is a terep és a kivitelezés munkájának legközvetlenebb ismeretében, a római mérnökök egyszerű, de igen pontosan alkalmazott eszközeivel tervezték.

A római építészeknek a praktikumot az esztétikummal egyesítő művészetét a vízvezetékek szemléltetik a legjobban. A vízellátás megszervezése és megoldása a mérnöki tudomány fontos ágát képezte. Vitruvius ennek a kérdésnek külön könyvet szentelt, amelyben nemcsak a vízvezetékek építésének szabályait, hanem a víz megtalálásának, feltárásának és kiválasztásának fogásait is részletesen ismertette.
Az építészet többi ágához hasonlóan erre a szaktudásra is nagy szükség volt Augustus korában, midőn az elhanyagolt vízvezetékek helyreállítása és újak építése egyaránt égetővé vált. A császár ebben is jó példával járt elöl: az összes Róma városi aquaeductust rendbe hozatta, és a vízszolgáltatást az Aqua Marcia vizének megkettőzésével kibővítette.

A víz változatos és esztétikus felhasználása a kertekben, parkokban, a kutak, vízesések és vízi játékok levegőt frissítő és szemet gyönyörködtető formáiban a rómaiaknak valósággal szenvedélye volt. A városok közelében levő, rendszerint hegyeken, magaslatokon talált vagy feltárt források vizét minden gépi erő nélkül, pontosan kiszámított lejtéssel vezették a város falai közé, hogy ott nyilvános kutakat, víztárolókat, elosztó berendezéseket, fürdőket, medencéket, és díszkutakat tápláljanak vele. Az egyenletes lejtés követelménye a legtöbb vízvezetéknél hosszú szakaszon át tartó vagy a terep egyenetlenségeit áthidaló alépítményt tett szükségessé. Az aquaeductusok méltóságteljes árkádjai az egymáshoz csatlakozó pillérek és boltívek ritmusával, gyakran többemeletes sorával, jellegzetes elemei a római városok környezetének.

Az Augustus-kori vízvezetékek között találjuk a római építészet legszebb ilynemű alkotását, a híres „Pont du Gard"-t, a Nemausus (Nfines) vízellátását szolgáló vezetéknek a Gard folyón átívelő szakaszát. Valószínűleg Augustus legközvetlenebb munkatársa, Agrippa építtette, talán ugyanazzal az építésszel, aki a Narni hídját is tervezte.
A faragott kőből emelt építmény tökéletes példája a szép és a hasznos egységének, az egyszerű gyakorlatiasság és a méltóságra törő ízlés szerencsés találkozásának. Három egymásra helyezett árkádsora lábazatot, törzset és koronázószegélyt alkot. A két alsó sor nyílásai egyformák, a folyó feletti szélesebb ív adja meg a központi nyomatékot, a legfelső sor tökéletes arányban elosztott kisebb ívei pedig feloldják az alsók súlyos ritmusát. Nem találunk szebb szavakat a mű jellemzésére J. Charbonneaux-nak, a finom szellemű francia archeológusnak sorainál:

„Nincs díszítés a meztelen íveken; minden szépségük azokban az óriás léptekben rejlik, amelyek hangsúlyozzák a tájat, abban a heroikus ritmusban, ami az eget fényesebbé, a vizet csillogóbbá, s a földet szilárdabbá teszi."

Forrrás: Maróti Egon - Horváth István K. - Castiglione László: A régi Róma aranykora Gondolat Kiadó 1967.