logo

XV Quintilis AD

Az ál-architektúra szerepe és jelentősége

Több építészeti alkotással és típussal találkoztunk már, amelynek homlokzati megoldásában a fal felületére illesztett oszloprendek fontos szerepet játszottak. A római építészet egyik legjellemzőbb vonásáról van szó, amelynek rövid elemzése az Augustus-kor művészetének leírásánál nem nélkülözhető. Kiindulásul a görög építészet alapvető vonását idézzük, amely a hordozó oszlopok és a rajtuk nyugvó gerendázat függőleges és vízszintes elemeinek tektonikájából állt. A görög épületeknél a fagerenda-építkezés márványba áttett egyszerű, és mindenki által látható szerkezete a tökéletes arányokban és a formák kifelé forduló szobrászi hatásában jutott kifejezésre. Ehhez képest a belső tér formálása háttérbe szorult.

A római építészet lényeges feladata a tér, az egyes épület vonatkozásában pedig a belső tér alakítása volt. A falak a tér elhatárolását, burkának kialakítását szolgálták. A nagy és változatos alakú belső tereket dongaboltozattal, keresztboltozattal vagy kupolával fedték. Az építkezés módja és szerkezete tehát a görög építészetétől gyökeresen különbözött. A hordozó oszlop és a ránehezedő gerenda egyszerű és nyilvánvaló tektonikája helyébe megszakítatlan falburok lépett, a tetőzet nem vált el élesen a tartóelemtől, az erők nem az egymásra merőleges tagokban ütköztek össze, hanem eloszlottak a fal tömegében, levezetődtek a boltívek görbéiben, a kupolák héjában.
A belső tér középponti szerepének és az új szerkezeti megoldásnak megfelelően az épületek külseje másodrendű tényezővé vált. A selejtesebb kőből, cementből vagy téglából készült falak elvesztették önmagukban szép és szobrászilag formált megjelenésüket. Ezt a hiányt a vakolat, a festés, a falburkolat vagy a kövek és téglák dekoratív rakási módja enyhíthette, de nem pótolhatta teljesen.

Egyes épületeknél a falak külsejének szépségét a boltíves árkádok kielégítően. biztosíthatták, a legtöbb esetben azonban megmaradtak a nagy és csupasz felületek, amelyek még vakolt vagy burkolt állapotban sem kelthették azt a gazdag szobrászi hatást, amit a görög építészet fénykora óta az ókori világban megszoktak és az építészet elengedhetetlen alkotóelemének tekintettek.
Az épület arányait a görögök óta a tektonikus elemek - az oszlopok és a gerendázat - részeinek egymáshoz viszonyításával alakították és fejezték ki. A római építészet által bevezetett forradalmi változás ezért nem szüntethette meg egyik pillanatról a. másikra a görög építészet oszloprendeiben kifejeződő művészeti hagyományt.. A görög építészeti elemek, szerkezeti jelentőségüket elveszítve, még mindig megtartották az arányrendszert kifejező, valamint díszítő szerepüket. Különösen az átmeneti korszakban, amely a késői köztársaságban kezdődött és Augustus alatt érte el csúcspontját, érezték szükségét annak, hogy a tektonikai erőket, a hordozó és az alátámasztott elemek ütközőpontjait a korábbi szerkezeti rend értelmében feltüntessék azokon a falakon is, amelyekben ezek az erők valójában már egészen más törvények szerint működtek.

A látszat-architektúra tehát nemcsak faldíszítő elem, hanem két gyökeresen különböző szerkezeti és formai elv egyeztetése, látszólagos összebékítése volt. Nem véletlen, hogy az újfajta falak felszínén kiképzett görög látszat-architektúra következetes alkalmazása Augustus korában vált uralkodóvá. Ez a megoldás mélyen jellemző volt az új államrend kompromisszumos eszméire.

Forrás: Maróti Egon - Horváth István K. - Castiglione László: A régi Róma aranykora Gondolat Kiadó 1967