logo

XXVIII Novembris AD

A római világ gazdasági és társadalmi viszonyai

A római történelem folyamán a társadalmi fejlődés befutotta az egész utat, amelyet az elődök már megtettek, és kiegészült azokkal az új formákkal, amelyek kialakulására az előzményekben a feltételek még nem értek meg: a társadalom eljutott a rabszolgatartás patriarkális formájától klasszikus alakjáig, a rabszolgák háborúján való zsákmányolásáig, a velük való üzletszerű kereskedésig, a hatalmas ipari műhelyekben" való tömeges kizsákmányolásig, sőt a pre-feudalizmust jelentő colonusi intézmény megszületéséig. Ez a sajátos fejlődés azonban nem akadályozta meg a római életet abban, hogy ne engedjen a rabszolgáknak szerepet mint jól foglalkoztatott művészek, pedagógusok és orvosok, mint tanácsadók és filozófusok, mint bálványozott kocsihajtók, gladiátorok és színészek vagy akár mint teljhatalmú jószágkormányzók, vagy császári kegyencek, olyan „magasrangú” rabszolgák, akiknek maguknak is voltak saját rabszolgáik.

A római gazdasági életben - története folyamán - kialakultak mind-azok a termelési módok és gazdasági ágak, amelyeket az ókorban ismertek. Az ország területén pompás kertészeti kultúra – szőlő és olajtermelés - virágzott, Itália fejlett állattenyésztéssel is dicsekedhetett. Iparának termékei messze földre eljutottak, kereskedelem tevőlegesen kapcsolódott bele az ősi keleti kereskedelmi érrendszerbe, nyugaton pedig új utakat teremtett Britanniáig és az Északi-tengerig.
Róma társadalmi, politikai, történeti és művelődési sorsára azonban a kezdet kezdetétől fogva a vég bekövetkeztéig - tehát kereken ezer esztendeig - a földművelés volt a legdöntőbb hatással: a római ember világuralmi helyzete delelőjén sem volt más, mint földéhes paraszt. A félsziget fokozatos meghódítása, az újabb és újabb területek leigázása és provinciává tevése mindig együtt járt a mezőgazdasági civilizáció terjesztésével: a karddal való hódítást az ekével való hódítás követte.
A katonáskodás joga és kötelessége csak a parasztot illette, benne rejlett az a terjeszkedő erő, amely az ország hatarai mind messzebbre tolta kifelé. A húszegynéhány évüket betöltött, kiszolgált katonáknak, a veteránoknak a telepei, a coloniák, fokozatosan mind távolabb és távolabb települtek Itáliától, biztosítva a birodalom gazdasági, társadalmi és politikai egyensúlyát.

Ez a „külterjes” gazdálkodás természetesen kényszerűségből született meg, mert magában Itáliában már nem maradt föld a szétosztásra: a hajdani kisbirtokok rabszolgák ezrei által műveit, árutermelő, nagyüzemi latifundiumokká lettek, amelyek földönfutóvá, majd városi lumpen-proletariátussá tették a társadalom jelentős részét. Ennek a rétegnek a politikai szerepe - éppen nagy tömegénél, felelőtlenségénél fogva - súlyosan esett a latba, a hódítások zsákmányainak morzsáiból kellett őket elcsendesíteni, elégedetlenségüket leszerelni, hangulatukat irányítani. Velük azonban megszűnt az expanzivitás, mert a katonaság javarészét ekkor már nem Itáliából, hanem a távoli provinciákból toborozták.
A katonák szolgálatuk befejeztével - és a római polgárjog elnyerésével már saját otthonukban telepedtek le, ott, ahonnan származtak; a latifundiumok belső gazdasági rendje pedig megingott a rabszolgalázadások és a tömeges szökések miatt. Valami módon vissza kellett tehát adni valamit a földből a régi birtokosainak és megművelőinek, ha nem akarták tulajdonosaik, hogy az parlagon heverjen: kialakult a colonus-rendszer, amely az ókor halálát és egyben a középkor megszületését eredményezte.

Mindenfajta társadalmi változás ennek a gazdasági fejlődésnek volt a következménye: a nemzetségi rend - a királyság - felbomlása, a patríciusok és plebejusok küzdelme, a plebejusok teljes jogú polgárrá levése, és az is, hogy Róma kivívta a maga sajátos „demokráciáját”, a köztársaságot. A földért való küzdelem húzódott meg az Itália lakosságának felét kiirtó önemésztő polgárháborúban és a római „tyrannos” megszületésében, a katonai teljhatalmat a nép kezébe vissza nem adó katonai diktátorban, a diktatúrában, amely Caesaron keresztül Augustusihoz, a császársághoz vezetett.

Róma gazdasági és társadalmi élete tehát bonyolult és többirányú igényeket támasztott az építészettel szemben. A magánépítkezéseknek tág lehetőségei adódtak, kezdve a mezőgazdasági jellegű villaépületektől a városi palotákig és a spekulációkra alapított nagyvárosi tömegszállások ig. A közösségi épületek a legkülönfélébb célzattal létesültek. Voltak, amelyek a társadalom szükségleteit anyagi értelemben elégítették ki, elsősorban a mérnöki létesítmények: az utak, a hidak, a vízvezetékek és a csatornák. Épültek olyan középületek, amelyek közigazgatási és kereskedelmi célt töltöttek be: a curiák, a porticusok, az emnorinmok. a horreumok és a bazilikák.
A legmonumentálisabbak elsősorban propagandisztikus célzattal készültek el, és csak másodjára volt hivatásuk a civilizáció terjesztése: az amphitheatrumok, a színházak, a cirkuszok és az ókor „clubjai”, az összetett rendeltetésű fürdőházak, a thermák. A császári hatalom - s egyben Róma - nagyságát volt hivatva kifejezni a triumfális építészet, a győztes hadjáratok emlékére épült forumok, diadalívek és diadaloszlopok sora. A monumentális sírépítészet az előbbiekkel megegyező hivatást töltött be. A vallásos építészet ebben a hatalmas építészeti feladatkörben aránylag kisebb helyet kapott, mint az előző korok építészetében.

A társadalmi igények bonyolultságával és sokrétűségével együtt járt az is, hogy megváltoztak az épületek kivitelezésének a társadalmi feltételei is az előzményekhez képest. A nagyvonalú építkezési programot csak a görög kisipari módszerekkel nem lehetett már kielégíteni. Róma építészetére a tömegtermelés volt a jellemző, ezt két tényező is lehetővé tette: a hatalmas rabszolgahad és a műszakilag igen képzett katonaság is. A provinciális római építészet javát a légiók utász és árkászalakulatai teremtették meg, és a katonailag szervezett, gyorsan végrehajtott építkezési módszerek befolyásolták a polgári jellegű épületek kivitelezését is.
A társadalmi viszonyok közvetett - áttételeken érvényesülő - hatását, jeleit felfedezni a kor építészetében nehezebb feladatot jelent, mert Róma a görögöket túl is haladta, meg el sem érte: sokban visszanyúlt a görögökhöz, sőt a görögöket megelőző korokhoz is. Róma teremtette meg az ókor legtöbb egyedi épületfajtáját - mintegy a görög kétszeresét -, amelyek mindegyike ésszerű elrendezéssel, szellemes és célszerű szerkezetekkel dicsekedett, s ez a józan, gyakorlatias iparos és kereskedőmentalitás vetületeként jól is értelmezhető. Sok esetben azonban a gyakorlatiasság eredményét díszes formaegyüttes kendőzte el, aminek célját a propagandisztikus törekvések magyarázhatják, de módszereit nem.
A dekoratív iránti fogékonyság, a minden áron való feldíszítés igénye mögött valamiféle atavizmus húzódott meg, a parasztkultúra képzeletvilága, ha nem is olyan mértékben, mint az egyiptomiaknál. Ezt igazolja az is, hogy a képzőművészetben az ábrázolások közlési módszere letért a görög útról, és kissé visszakanyarodott a Kelethez: a lényeget kiemelő, leszűkítő bemutatásmód helyére ui. újból az elbeszélő jellegű, az alakokat és a jeleneteket ismétlő közlésmód lépett.


Forrás: Hajnóczi Gyula Az építészet története (ókor)