logo

XXVIII Novembris AD

A provinciák .

A nyugat-európai provinciák

Spanyolország, Franciaország, Belgium, Hollandia, Nyugat-Németország, Anglia és Svájc - Hispania, Gallia, Germania, Britannia és Raetia - területe jelentette Róma nyugati provinciáit, az emberi művelődés jellegzetes nyugat felé terjeszkedésének kései ókori színterét. Bekebelezését, romanizálását - a földszerzés vágyán túl - a területek gazdagsága, fejlett állattenyésztése, természeti kincsekben - elsősorban fában és vasban - való bővelkedése serkentette, ezen túlmenően pedig az új piacok telepítésének és létesítésének és kereskedelmi kapcsolatok kiépítésének az igénye.

A romanizálódás előtt a hatalmas terület egymástól eltérő viszonyok között élt. Hispania és Dél-Gallia a Mediterraneumhoz tartozott, ezért részesedett - ha sokszor csak érintőlegesen is - az itt kialakult gazdasági és művelődési eredményekből, a pre-hellén időket megelőző koroktól kezdve a föníciaiak és a görögök megjelenéséig. A Földközi-tenger világának hagyományaihoz másik jelentős tényező társult, a kései vaskorban művelődése tetőfokát elérő kelta (gall) népek szerepe.
A kelták Hispániáig, Dél-Itáliáig, sőt szórványosan kelétre húzódva egészen Pannóniáig szinte az alapját adták a romanizálódásnak Európa-szerte. Az északibb területek bárdolatlan törzsei ezzel szemben szívósan ragaszkodtak eredeti szokásaikhoz, elszigeteltségükhöz, szabadságukhoz, ma sem bizonyos, hogy Germaniának észak-kelet felé hol is volt a határa.
Hispania már az i. e. 2. sz. elején római provinciává lett, közvetlenül ez után került sor Gallia és a többi tartomány meghódítására. A későbbiekben a súlypont fokozatosan északra tolódott, a kései császárkorban a vezető szerepet a Rajna-vidék vitte, a tetrarchia korának nyugati székhelye is itt létesült.

A római építészettörténet utolsó szakaszát sajátos ellentmondás jellemezte, az archaizáló jellegű felelevenítések párosultak olyan építészeti gondolatokkal, amelyek csak a rómaiak utáni korszakokban érlelődtek ki teljesen. A véget jelezte a vallásos tárgyú - elsősorban a halottkultuszt célzó - épületek megsokasodása, a városerődítési módszerek tökéletesedése, a régi épületek anyagának újból való felhasználása. A keresztboltozatos bazilika, a kilencosztású tér kísérlete, a cella trichora, a vállköves tiszta ívezet, a törpegaléria stb. azonban - ezek a protobizantinikus és proto-román kompozíciók és formák - a római építészet még eleven teremtőerejéről tanúskodtak:

Róma, Forum Romanum: a Curia.
Róma: Diocletianus, Constantinus thermája.
Róma: Basilica Nova.
Róma: Constantinus diadalíve.
Ianus quadrifrons.
Róma: Romulus heroonja és sírtemploma.
Róma: ún. Minerva Medica.
Róma: Santa Costanza.
Tivoli: Tempio della Tosse.
Piazza Armerina: császárvilla.
Salona: Diocletianus palotája.
Ostia: Domus della Fortuna Annonaria, Domus dei Pesci.

Mivel a helyi építészeti hagyományok nem voltak jelentősek, ezeken a területeken alakult ki - Itálián kívül - a legtisztább római formanyelv. Az építészeti feladatkör is megegyezett az itáliaival, a középületek sorából kiemelkedtek a nagyszabású mérnöki alkotások, a színházak, az amphitheatrumok és megváltozott formában, a fürdők. Jelentős eredmények születtek az urbanisztikában is, mind a katonai rendeltetésű telepekben, mind a polgárias jellegű városokban, mind a mezőgazdasági villatelepülésekben.

Az i. e. 1. sz.-i. sz. 1. sz. első fele.
Arles, Fréyus: várak.
Autun: Porte S. André.
Nimes: Pont du Gard.
Segovia: vízvezeték.
Nimes: Maison carrée.
Orange: színház.
La Turbie: Augustus trófeája.
Orange: diadalív.
St. Rémy de Provence: Iuliusok emlékműve.

Az i. sz. 1. sz. második fele.
Xanten: castrum.

A 2. sz.
Basel: praetorium.
Britannia: Vallum Hadriani.
Silchester: város.
Sanxay, Nimes, Arles: amphitheatrum.
Nimes: Diana szentélye.
Trier: St. Barbara-therma.
Chassenon: gallo-római szentély.

A 3. sz.
Trier: Porta Nigra. Ncnning: villa.

A 4. sz.
Köln: castellum.
Pfalzel: palatiolum.


A közép-európai provinciák

Svájc keleti része, Ausztria és Magyarország nyugati területei - Raetia, Noricum és Pannonia - Italia közvetlen északi védelmét szolgálták. Ez a terület elsősorban nem gazdasági okokból, hanem hadászatiakból volt fontos, különösen az Alpok keleti végénél, ahol közvetlen és rövid út adódott dél felé, Illyricumba és Dalmáciába, ami szinte már maga Itália volt. így szükségessé vált, hogy a Rajna-vidéken kiépülő védelmi vonalat a Duna mentén végig meghosszabbítsák.
Raetia a legkorábban, Noricum Augustus idején, Pannonia pedig az i. sz. 1. sz. folyamán lett rómaivá. A bomlás folyamata fordított sorrendben történt: az i. sz. 4. sz. utolsó negyedében Pannóniában a római közigazgatás már megszűnt, a népvándorlás korai hullámai ezen a területen kezdték ki először a birodalom határait.
A területet a rómaiak egységnek tekintették, mert azonos vámfeltételeket szabtak ki mind a három tartományra. Műveltsége is alapjában egységes volt, mert a romanizációt a katonaság hozta. Ezen belül a nyugati területeket inkább jellemezte a polgárias, városias életforma, mint a keletiekét - itt viszont az adott jellegzetességet a művelődésnek, hogy sajátos keveredés jött létre az itáliai, a nyugati és a keleti hatásokból.


A délkelet-európai provinciák

A mai Románia területének meghódítását elsősorban védelmi okok tették szükségessé. Traianus két hadjáratban igázta le a dákokat, és Dacia néven tartományt alapított Erdély területén, ami a hadászati szempontok mellett aranya miatt gazdaságilag is jelentős volt Róma számára. Hadrianus fel akarta adni a nehezen megvédhető országrészt, mégis a birodalom része maradt a 3. sz.-ig, az ide települt sok itáliai kereskedőcsalád védelmére.

Moesia - az Al-Duna környéke és a Földközi-tenger partvidéke - hellenizált terület volt, így Macedóniával és Hellasszal kötődött össze sorsa. A Balkán félsziget még a császárság kialakulása előtt provinciává lett, a belső vidékek csak az 1. sz. végétől. A görögség anyaországa, amelynek jelentősége már a hellenizmusban megszűnőben volt, a római uralom elején sem hadászati vagy gazdasági okok miatt vált a birodalom jelentős részévé, hanem művelődésének kimeríthetetlensége következtében. Az Imperium történetének a végén, a birodalom kettészakadása idején azonban Délkelet-Európa újból súlyponti területté vált. Bizánc, a közel-keleti műveltség közel ezer esztendőn át eleven hatóereje, a római és a közvetlen hellén hagyományok ötvözetéből táplálkozott.

A közép-európai építészet feladatköre megegyezett az itáliaival, de szerényebb formában került kivitelezésre. A katonai védművek és telepek szinte minden lehetséges formája megépült, emellett polgárias jellegű építészet is virágzott. Sajátos színt kölcsönzött az építészet arculatának az ide kerülő vallásos kultuszok célját betöltő templomok, szentélyek sokfélesége.

Az 1. sz.
Emona: város.
Savaria: város.
Vetus Salina: tábor.
Balácapuszta: villa.

A 2. sz.
Aquincum: castrum, katonai fürdő, helytartói palota, katonai amphitheatrum.

A 3. sz.
Aquincum: polgárváros, lakóházak, fürdők, macellum, kelta szentély, mithraeumok, ókeresztény bazilika, Savaria: Iseum.

A 4. sz.
Contra-Aquincum: castellum.
Horány, Nógrádveröce: hídfőállások.
Keszthely-Környe-Ságvár- Heténypuszta,
Scarbantia: kései római városok.

A délkelet-európai provinciák építészete a jellegben egymástól elütő két területen különbözőképpen alakult. Az északi vidékeken a katonai jellegű romanizáció következtében az építészet is azzá lett, és lényegét tekintve alig különbözött a többi Duna-völgyi provincia építészetétől. Délen azonban, a görög területeken szinte bénítólag hatott a helyi hagyomány, római épületek csak szórványosan emelkedtek, azok is klasszicizálóak voltak. Az építőtevékenység a tetrarchia korától kezdve gyorsult csak meg, s lényegült át az építészet bizáncivá.

Az i. e. 1. sz. második fele-i. sz. 1. sz.
Korinthos: Az ún. Déli és az Északi bazilika.
Athén: Róma és Augustus heroonja.

A 2. sz.
Adamklissi: Traianus emlékműve.
Athén: Hadrianus könyvtára, város-kapuja.
Athén: Herodes Atticus odeonja.

A 4. sz.
Szaloniki: Galerius mauzóleuma, diadalíve.

Egyiptomban a rómaiak építészete a számukra idegen hagyományanyaggal fonódott össze, a hellenizálódás ellenére, így a kevert jellegű építészet inkább egyiptomi színezetű volt. A pun területeken azonban az etruszkhoz hasonló formavilággal egyesült, s ezért itt az itáliaihoz közelebb álló provinciális építészeti műveltség sarjadt ki.

I. sz. 2. sz.
Thamugadi: város.
Sbeitla: Capitoliumi Trias temploma.
Leptis Magna: therma.

I. sz. 3. sz.
Leptis Magna: Forum.
Thugga: Tanít temploma.
Thebessa: templom.


Az észak-afrikai provinciák

A Karthágó vezette észak-afrikai föníciaiak - a punok - Róma legveszélyesebb vetélytársai voltak a kezdettől fogva. Róma sorsa dőlt el azon, hogy sikerült megsemmisítenie az egész Földközi-tengert behálózó pun kereskedelmi rendszert és elpusztítani magát a fővárost is. Az Augustus korában végleg kolonizált pun tartományok új életét a katonai civilizáció határozta meg, amely kevésbé vette figyelembe a helyi hagyományokat, mint az Egyiptomban történt, ahol a császárok a hellenisztikus despoták politikáját - a türelmességet - folytatták, ill. gyakorolták. Mindkét terület - elsősorban azonban Egyiptom - Itália éléskamrája lett, s maradt a birodalom bukásáig.


Az ázsiai provinciák

Makedonia és Hellas meghódítása után Kelet egyik vezető hatalma, a pergamoni királyság, az i. sz. 2. sz. eleje körül, önként Rómához csatlakozott, és ezáltal a hellenizált Kis-ázsia minden nagyobb pusztítás nélkül került a fokozatosan megerősödő új birodalom érdekkörébe. Hasonló lett volna a sorsa a szíriai-palesztiniai területeknek, ha Nero idején ki nem tör a zsidó háború, amelynek során maga Jeruzsálem is porig égett. Elő-Ázsia mezopotámiai területein a parthus királyság akadályozta Róma terjeszkedését, ez az Eufrátesz vonalán meg is rekedt.
Az ázsiai tartományok őrizték meg leginkább önálló életüket a romanizáció után is. A terület magas fokú kultúrája, közvetítő szerepe a kelet és a nyugat között bonyolódó kereskedelemben biztosították kiváltságos helyzetét. A keleti művelődési elemek hatása változatlan maradt nyugatra - ezek közül a misztériumvallások elterjedése lett a legjelentősebb.

A hellenisztikus művelődés kialakulásának eredeti színterén az építészet élete szervesen folytatódott tovább a kései görög hagyományokon, a városépítészet és az építészeti feladatkör szinte mit sem változott. A hellenizmusnak ez a zavartalan kiteljesedése a római és a keleti hatások keresztezésében, alakította ki az ázsiai területek sajátos kora keresztény építészetét.

Az i. sz. 1. sz.
Ephesos: színház.

A 2. sz.
Ephesos: könyvtár.
Pergamon: Asklepios-szentélykerület.
Palmyra, Gerasa: város,
Baalbek: szentélykerület.
Milétos: Faustina thermája.
Milétos: nymphaeum.
Aspendos: színház.
Petra: sziklasírok.

A 3. sz.
Baalbek: Propylaion.

A római birodalom történeti pályafutásának jellege az építészet formálódását a következőkkel határozta meg: városias jellegű építészet alakult ki, az épületek elárulták az államrend bürokratikus szerkezetét, és az alkotások a történetien értelmezett „monumentalitás" - az emléket állítás - jegyében fogantak, és kerültek kivitelezésre.

A városias építészet az etruszk és a hellenisztikus hagyományok ötvözetéből jött létre, az urbanizálódási folyamatot a nyugati területeken a helyi - keltagall - városépítészeti kezdeményezések is elősegítették. Azokon a területeken, ahol városok azelőtt nem épültek, a rómaiak telepítették az elsőket, katonai jellegűeket. Jellemző volt azonban a katonai építkezések fokozatos elpolgáriasodása. Európa nem egy városa őrizte meg hajdani castrum formáját településszerkezetében.

A város az épületek elhelyezését is befolyásolta, és új feladatköröket érlelt ki: a római hosszházas templom pl. kifejezetten városi jellegű lett frontalitásával, a nagyvárosias légkör hozta létre Róma és Ostia bérkaszárnyáit stb. Az állam és a hadseregszervezet bürokratikus felépítése - ugyanúgy, mint Keleten - visszavetült az építészetbe is, azokban a tervezői módszerekben, amelyekkel az épületek bonyolult, sokterű alaprajzait megszerkesztették.

A rómaiak érzéke a történeti iránt több tényezőből alakult ki: az ősi latin hagyományokból, a császárság korában a keleti despotizmus szokásainak átvételéből és a civilizáció terjesztésének elhivatástudatából. Így nemcsak a triumphalis építészetet, a sírépítészetet, hanem a köznapiakat is megmaradónak szánták: Róma az örökkévalóság számára épített.


Forrás: Hajnóczi Gyula Az építészet története (ókor)