logo

XV December AD

A téralakítás

A római építészet korai, görög befolyású ideje örökölte a külső, természeti térrel való kapcsolat fenntartásának igényét. A peristylumban, a porticusokban, a külső exedrákban és a lakóház-építészet egy-két vonásában a hellén sajátságok térművészeti értelemben is elevenen maradtak. A súlypont azonban hamarosan a belsőre helyeződött át, és ezzel az egyterűség elve sem volt többé megvalósítható, a római újra a keleti építészet sokterű rendszerében gondolkozott.
A változatos egyedi térformák közül a központos jellegűek voltak túlsúlyban, a centrális térformákban teremtette meg e kor sajátos kifejezőformáját. A görög kőr-peripteros átvétele után a kör formájú teret mint belsőt fejlesztették és érlelték ki, sokszor úgy, hogy önálló tömege nem is volt a teret befogadó építménynek, mert más fajták közé sorolva a külsőben nem is érvényesülhetett. A centrális terek legjellemzőbb római formái azonban a poligonális terek voltak. A négyzet alaprajzú teret központos tér módjára értelmezték, mert önmagukban is, és szimmetrikus kompozíciók középpontjául is alkalmazták.
Nyolcszögű tereket a legkülönbözőbb méretekben építettek, a hat és a tízszögű térformák egészítették ki a sokszögű alakzatok sorát. Az ornamentál is elv érvényesüléseként, a sokszög oldalait több alkalommal homorú, homorú-egyenes, sőt homorú-domború felületűre és vonalvezetésűre képezték ki, és a különböző exedra-kombinációk mértani vázát is a sokszög képezte. A cella trichora, a görögkereszt alaprajzú tér kísérletei zárták le a központos jellegű térformák változatos sorozatát.

A hosszházas terek kifejlődését két alapforma határozta meg: a görög oecus-tér és az etruszk atrium-tér. Az oecus lett kiindulása a rómaira kevésbé jellemző osztott térnek, az oszlopos bazilikaformáknak. Az átriumban rejlő adottságok kifejlesztésében kelt életre a jellegzetes római forma: a bővített longitudinális tér, a fülkékkel vagy akár illuzionisztikus eszközökkel megnagyobbított térforma, a benyílókkal bővített terek, az „álbazilikák”, a boltozott, pilléres bazilikák, a cella médiák stb. példáiban.

romaikor_kep



Az egyedi térformák sajátságai meghatározták a térkapcsolás jellegzetes római módszereit is: a belső tér egységét célzó bővítéseket, a kereszttengely és a szimmetria alkalmazását. A térbővítés, a térkapcsolás mennyiségi határait vonta és határozta meg, még a legbonyolultabb térrendszerek is valójában csak hármas téregységekre hullottak szét. A kereszttengely - ősi hagyományokat őrző motívuma - nemcsak az egyszerűbb térkapcsolások minőségére gyakorolt hatást, de rendező elve lett a nagyvonalúaknak is. Hatására rajzolódott ki a római térképzés alapvető jellemvonása: a hosszházas jellegű terekben érvényesülő központos jelleg és a központosakban érvényre jutó vízszintes axialitás, az ellenkező irányba ható tendencia, mely a minőségileg egymástól eltérő két térformába a másik jellegzetességét is bevetítette.
A kereszttengely elve húzódott meg a szimmetria gyakorisága mögött is. A nagy téregyüttesek grafikailag mindig egységet alkottak, de nem voltak mentesek bizonyos összeadogató jellegtől, ha az illuzionisztikus hatások, a vizuális tengelyek, az enfilade-ok enyhítették is a térrészek elszigeteltségét.

A téralap beépítettségének és a hasznos felületeknek az aránya már a görög építészetben is igen kedvező volt, mert pl. a templom alapterületének csak az Vg-ét foglalták el a szer-kezetek, a falak és az oszlopok. A rómaiaknál ezt az arányt az javította, hogy úgyszólván csak a belső terekre vonatkozott, nem pedig „fél-terekre” is, mint a helléneknél.
A téralap és a térvolumen, között pedig sajátságos harmonikus viszony alakult ki a római építészetben, mert a boltozatos lefedés különböző formái az íves vonalú alaprajzokkal és alaprajzi részletekkel szoros összefüggésben voltak: az „architettura curvilinea rontana” fogalma magába foglalta a tér teljes egészét. Kompozicionálisan pedig a középtag kiemelése volt a jellemző, lehatárolt térvolumen — s nem nyitott udvartér — formájában.


Forrás: Hajnóczi Gyula Az építészet története (ókor)