logo

X December AD

A homlokzatépítés

A homlokzatkialakítás római módszerei közé a hellenisztikus megoldások mindegyike átszármazott, és a keleti területeken a római történelem végéig uralkodó is maradt. Jelentós változást jelentett azonban, hogy a római belső téralakítás bonyolultsága a hellenizmus végén elért eredményeket - a belsőnek a külsőben való kifejezését - csak az egyterű épületek esetében tudta érvényre juttatni.
A pseudoperipteros rendszerű templom homlokzata kielégítette ezt az igényt, mert míg a peripteros oszlopfolyosója elkendőzte a mögötte elhelyezkedő cellát, a pseudoperipterosnál a belső tér szinte belepréselte, kitolta a határait az oszlopsorig, a tér fala és az oszloprendi tagolás így egy síkba került. Az oszloprendet azonban öncélúan is felhasználták, mert a római építészetben felmerült sok olyan építészeti feladat, amely nem tárták mázott belső teret. A scaenae-fronsok, a diadalívek, a síremlékek, a trófeák, stb. felületeit a kulisszahomlokzatok fedték, ezekben tehát szó sem lehetett a facade reális formájáról, csupán jelképszerűségről és illuzionizmusról.

A hellén és a római homlokzatok között az alapvető különbség abban rejlett, hogy a görögnél az azonos elemekből képzett ritmikus tagolás volt az általános, míg a római e mellé a különböző értékű és nagyságú elemekből összetett ún. kompozicionális homlokzatot is megteremtette. A ritmikusan tagoló elemek közül a Colosseum-motívum, a Pompeii építészetében felvetődött oszlopos tiszta ívezet, és az aquaeductus íveihez hasonló pilléres ívezet volt a legjellegzetesebb. A ritmikus tagolás több szinten egymás felett meg-ismétlődhetett, a stoa-homlokzatok hatásaként, sokszor az emeletenként végig futó vízszintes ütemezést azonban függő-leges elemek - pl. erősen plasztikus oszlopok feletti golyvázatok - keresztezhették, ami a teljes homlokzati felület egységes megjelenését eredményezte. Ez a törekvés teremtette meg az emeleteket összefogó oszloprendet is, amely a stoa-homlokzatok és az aediculás homlokzatok felaprózottságát megszüntette, és az emeletekre és szintekre való osztás kifejezése helyett a teljes homlokzati magasságot fogta rendszerbe. Ugyanakkor az aediculás homlokzatoknak az a fajtája, amelynél az egyes szintek nyílásrendje ütemeltolódást szenvedett egymáshoz viszonyítva, a homlokzat egységes - itt nem tektonikus, hanem ornamentális - egészként való értelmezését tükrözte.

romaikor_kep



A kompozicionális homlokzatok példáit a scaenae-fronsok, a diadalívek, városkapuk és az épületek bütühomlokzatai szolgáltatták. A térés tömegképzés szellemének megfelelően ezeket is a középvonalban hangsúlyozott szimmetria jellemezte, ebben a törekvésben a római építészetnek a frontalitás iránti érzéke jutott kifejezésre.

A terek belső homlokzataiban a faltagolás sokkal szervesebben illeszkedett az adott keretek közé, mint a külső sokszor öncélú homlokzati feladatokban. Az interieurök falainak erősen plasztikus tagolása sokak véleménye szerint a külső homlokzatok puszta átmásolása volt a belsőkbe, de az ily módon kialakított felületek, tudatos művészi törekvés eredményeképpen születtek, mert a térbővítés céljait szolgálták, és a felületükön is súlyos hatást keltő falazatok a boltozati teher viselésének is kifejezőivé váltak. A Pantheon belső térhatását az azonos ritmusban tagolt és kiképzett, könnyed falmotiváció bizonyára tönkretette volna, a térfalak változatos kiképzése, önálló egységekből való összerakottsága sokkal semlegesebbé tette a falfelületeket - így nem a térfalak uralkodtak a térben, hanem az azok által körülzárt belső építészeti tér.


Forrás: Hajnóczi Gyula Az építészet története (ókor)