logo

XXX Novembris AD

Az épületszerkezetek

Az alapozás.

A rómaiak az épületeiket gondosan alapozták, a nagyméretű boltozatok megkövetelték a szilárd bázisokat. Az alapfalakat a föld szintvonalában kiszélesítették, néha 2-3 m-re is lemélyítették, az épület méreteinek arányában. Ingoványos, mocsaras területen a kő vagy téglaalapokat földbe vert cölöpsorra falazták.


A támasztó szerkezetek.

A támasztó szerkezetek közül - a göröggel ellentétben - a falazatok jelentősebb szerepet vittek az oszlopos és a pilléres rendszereknél. A római a falazatok nyílásokkal való áttörését könnyűszerrel meg tudta oldani, ezáltal nem a tömör fal és a teljesen feloldott oszlop vagy pillérsor szélsőséges lehetőségei álltak csak rendelkezésre, hanem a különböző átmenetek gazdag változatai.
A folyamatosan futó és a tagolt - pontszerű - támaszrendszerek összefonódása tette a római építészetet-a boltozat mellett - alkalmassá arra, hogy a szerteágazó szerkezeti igényeket ki-elégíthesse. A felmenő falazatok kiképzésében a legváltozatosabb szerkezeti megoldások érlelődtek ki. A falazatok egynemű anyagból, vegyes építőanyagból és vázszerkezetes módszerrel is kivitelezésre kerülhettek.

Az egynemű falazatok közül a nagy vastagságú, tömbszerű falakat megdolgozatlan kövekből, szabálytalan formában falazták, opus incertumnak nevezték. A faragott kövekből, vízszintesen futó, azonos méretű sorokból készült falazat, az opus isodomum vagy kváderfal, szolgált az épületpódiumok és az igényesebb falfelületek előállítására. Az opus rusticum nevű falazat fugáit nem tüntették el - a római általában az építőelemek megmutatására törekedett -, és kitüremlő, csiszolt vagy durván, rusztikusán hagyott tükröket képeztek ki a kvádereken.
Az átlós sorokból álló opus reticulatum és a kalász formájára rakott opus spicatum fal felülete dekoratív hatást keltett, ezért ezekkel a módszerekkel falburkolatokat is készítettek. Az építőelemek megmutatása mellett a római sokszor el is kendőzte a falmagot, külső és belső felületét egyaránt. Az egyszerű vakolt fal volt nyilván a legközönségesebb - legalábbis a provinciákban -: a vakolat elfedte a silány építőanyagot s festeni is lehetett rá.

A kizárólag égetett téglából épített falazatok mellett az opus incertum szabálytalanságait vízszintes téglasorokkal - néha cserepekkel - egyenlítették ki, ez a falazat képezte a legegyszerűbb vegyes falazatot (opus mixtum). Lényege szerint vegyes falazat volt a császárkori épületek nemes kőanyaggal burkolt téglafala is. Az opus caementicium jelentette az előzményekhez képest a legnagyobb újítást: a falmagot a természetes cementtel kötött kő-és téglatörmelékes konglomerátum képezte. Az öntött jellegű fal külső oldalait vagy utólag burkolták faragott kővel, vagy pedig az előre felfalazott borítórétegek között - mint zsaluzat között - készítették azt el.

A vázas falak legősibb formájában a fagerenda szolgált merevítőként. Széltében-hosszában használták, az egyszerűbb épületek szerkezeteként, mégis északi eredetűnek tartották, mert opus galetim néven emlegették. A vázas fal kő és téglapillérekből is készülhetett, a kitöltő anyag egyaránt lehetett kő és tégla is. Vázas jellege volt a boltozattal megerősített falaknak is: elsősorban a téglafalak szilárdságát fokozták a sorozatosan vagy egymás feletti sorokban befalazott merevítő boltívekkel.

Jelentős szerkezeti és formai változásokon esett át a görögöktől átvett térbeli támaszrendszer, az oszlopos-gerendás szerkezet. Az oszloprend jellegzetes római változata a hellenizmus korában általánossá lett pseudo-forma volt, amely fallal vagy pillérrel egybeépítve jelképszerűvé általánosodott. E mellett természetesen eredeti, tektonikus szerepében is felhasználták: legtöbbször a kanonikus formáját elnyerő korinthosi oszloprendet, ívnégyszöges abacusú fejezettel és konzolos fő-párkánnyal. A görög dór oszloprend helyére az etruszk hagyományokat is magába olvasztó toszkán lépett, és új is társult az régiekhez, a iónból és a korinthosiból „komponált” kompozit rendszer.
Az arányok függőleges irányú megváltozását idézte elő az oszlop postamensre - oszlopszékre - való felállítása, és a párkányzat súlyosabbá tétele a geison fölött felmagasodó attika révén. A párkányok tagozatainak formai kiképzése, értelme is változásokat szenvedett. A profilvonalak hellén könnyedsége, természetessége helyét a mértanias jelleg, a körzővel való megszerkeszthetőség váltotta fel.
A díszíthető tagozatok - általában a tartótagozatok - aránytalanul megnagyobbodtak, így a görög párkányokban megtestesült értelem és szervesség a rómaiban némiképp felbomlott, ami abban is kifejezésre jutott, hogy azokat a tagozatokat is ékítményekkel zsúfolták tele, amelyeknek szerkezeti szerepük volt stb.


A tartó és a lefedő szerkezetek.

Van, aki az építészet előre-haladását a térlefedő szerkezetek fejlődésének a szemszögéből ítéli meg. Ez az értékelésmód az építészet alapvető feladatát, a téralakítást a szerkezeti gondolat oldaláról tekinti. Ilyen értelemben ez volt az építészetnek az a területe, ahol Róma minden kétséget kizáróan föléje kerekedett elődeinek.
A tereket kezdetben síkmennyezetekkel fedték le, ezek ki-képzésében nem történt jelentős szerkezeti újítás a görögökhöz képest. Nem így a boltozat fejlődésének a területén, ahol a hellenisztikus és az etruszk eredményeket távol maga mögött hagyva a rómaiak a legfejlettebb szerkezeti megoldásokat érlelték ki.

A boltozat pályafutása az ívezetek építésével indult meg, ezeket faragott kőből, téglából, vegyesen kőből és téglából és téglával erősített emplektonból is készíthették. A kőből épített ívezetekben érlelődtek ki - helyesebben: állapodtak meg - a boltív különböző részeinek szerkezeti csuklópontjai, ezek formai megoldásai: a vállpárkányok, az ívezetek külső és belső felületének - az extradosnak és az intradosnak - tagolásmódjai, a zárókövek alakjai stb.

A falsíkban alkalmazott boltívek lettek elemei a térbelivé bővülő boltozatoknak és kupoláknak, amelyeket - a falakhoz hasonlóan - egynemű és vegyes építőanyagból is készíthettek, sőt vázas-bordás rendszerben is kiviteleztek: kőből, téglából és öntött anyagból. A nagy fesztávolságú boltozatokat cementes konglomerátumból emelték, mert belőle szilárd és kis szerkezeti vastagságú - tehát könnyű - szerkezetet állíthattak elő.
Az effajta boltozatokat téglából falazott bordák és gyűrűk közé öntötték és csömöszölték, a fejlődés végén a boltozat önsúlyának további csökkentésére üreges edényeket építettek be a kupola köpenyébe. Néhány esetben csak öntött anyagból készítettek kupolákat, a héjszerű boltozat úgyszólván semmi oldalnyomást nem gyakorolt a falakra.

romaikor_kep



A római építészet szinte az összes lehetséges boltozati formát megteremtette. A legegyszerűbb alakot, a félköríves - vagy emelt záradékú - dongát, az egyik legzseniálisabb szerkezet, a két félhenger áthatásából származó ún. római keresztboltozat követte. A keresztboltozatoknál a donga oldalnyomását ellensúlyozó vastag falazatokra nem volt szükség, így a boltozat alátámasztása szinte pontszerű lehetett. Másik előnye abban rejlett, hogy a tér jó megvilágítására lehetőség nyílt.
A keresztboltozatot általában sorozatban alkalmazták hosszházas terek felett, a négyzet alaprajzú tereknél egyetlenegy szakasz szolgált lefedésül, ugyanúgy, mint a téglalap alakú helyiségeknél, ahol a keresztboltozat két oldala az áthatás utáni szakaszon dongában folytatódott. A vaknegyedekből álló kolostorboltozattal ritkábban fedték a tereket, ez a szerkezet, nagyobb méretek esetében - a dongához hasonlóan tekintélyes falvastagságot igényelt.

A központos tereket kupolákkal fedték le. Félgömbkupola magasodott a kör, a sokszögű és a négyzet alaprajzú terek felett, az utóbbiaknál álcsegelyt alkalmaztak közvetítő szer-kezetként, sőt a római kikísérletezte - és néhány szerény példában alkalmazta is - a későbbi idők nagy jelentőségű megoldását, a pendentif-ot, a valódi csegelyt. Kör és sokszög alaprajzú terek fölé cikkelyes és vitorla-boltozatokat is terveztek, ezek voltak a római építéstechnika legmerészebb megoldásai.

A kupolákkal fedett terek megvilágításának összes módozatait kikísérletezték. A kupola záradékában nyíltak a kör vagy poligonális alakú, zenitfényt adó opaionok, a kupola süvegében vágott kör vagy szegletes nyílásokon át is beáradhatott a fény, végül a római építész megoldotta a kupolás tér legésszerűbb megvilágításmódját is a tambur függőleges falába vágott ablakok segítségével.
A takarékos anyagfelhasználás igénye arra indította a rómaiakat, hogy a boltozati oldalnyomást felvevő falazatok méreteit a lehetőség szerint csökkentsék, ezt úgy érték el, hogy csak helyenként - általában a bor-dák vonalában, a boltozati cikkelyek, vitorlák találkozásának irányában - hagyták vastagon a falat: támpilléreket alakítottak ki, vagy konzolokat és támíveket alkalmaztak. Ezek a kisegítőszerkezetek - a csegellyel együtt - a boltozat fejlődésének a további lehetőségét teremtették meg az utókor számára.

A római szerkesztőmódszerekre nagyon jellemző volt a boltozatos és az oszlopos-gerendás szerkezet egyesítése - bár-mennyire összeegyeztethetetlennek, sőt abszurditásnak is látszott ez a kísérlet. Az áloszloprend és az ívezet egymásra vetítése révén jött létre az ún. Colosseum-motívum, amelyben a szerkezeti szerepet a nyíláskiváltó ívsor töltötte be, a tektonika esztétikai kifejezését az oszloprend.
A római építészet kialakította az ún. „tiszta ívezet” szerkezetét is, a pillérekre vagy oszlopokra közvetlenül ránehezedő boltívrendszert. A pilléres (vezetnél a boltív közvetlenül felfeküdhetett a pillér vállára, az oszlopos (vezetnél közbe-iktatott teherátadó részre volt szükség a támasz és az ív között, a vállkőre, amely a golyvázatos párkány elcsökevényesedéséből alakult ki. Érdekes, rejtettebb egymásra hatás is megindult a kétfajta szerkezet között.
A boltozat hatására ék alakú kövekből gerenda formájú „egyenes boltozatot” raktak, ezzel a megoldással nemcsak a pseudo-oszloprend architrávjait tudták megépíteni, de teljesen térbeli gerendákat is. Az ellenirányú hatás egyik legjellegzetesebb tünete az volt, hogy a gerendázatos szerkezetből, ill. a síklefedésből eredő kazettázás átszármazott az ívesre, a boltozatokra, s azok jellegzetes tagolóeszközévé vált.
A kezdetben csak díszítőelemként használt felületosztás a későbbiekben befolyásolta a boltozat belső szerkezeti kialakítását, mert a kupolák köpenyét bordák és gyűrűkből font raszter módjára képezték ki, tehát kazettás szerkezetet alakítottak ki gömbformában. A két, lényegében különböző szerkezet elemeinek összevonásában a rómaiak sajátos enciklopédikus szelleme érvényesült, amely még az építészet anyagi eszközeivel való bánásmódot is meghatározta.

Az épületek tetőzetére vonatkozóan nem sok adat áll rendelkezésre. Annyi bizonyos, hogy a hagyományos épületfaj-táknál a görögök által használt módszereket követték, a tetőhéj elemeinek - elsősorban a teguláknak és az imbrexeknek - a formája, felhasználásmódja sem változott. A boltozott terek tetőzetét kétféleképpen alakíthatták ki: tetőszék nélkül és tetőszékkel. A félgömbkupolák fölé fedélszéket nem ácsoltak, hanem közvetlenül a köpenyt burkolták fémlemezekkel, a keresztboltozatoknál könnyű feltöltőanyagból két nyeregtető áthatását formálták ki, és ennek síkjait burkolták cserepekkel. A boltozat és a tetőhéj közé ácsszerkezet csak a dongával fedett tereknél került. A kései római időkben meg-sokasodhattak a belsőből látható, nyitott fedélszékek, ezek a görögöknél már feltételezett függesztőműves megoldással készülhettek.

Mindezekkel még nem merült ki a rómaiak gyakorlatias leleménye. A nagyvonalúan megoldott lépcsőházak és világítóudvarok, a helyiségek fűtését lehetővé tévő lebegő padozatok, a mozaikburkolatok a padlókon, azután mint dísz a falakon, fából készült váztáblázatos szobaajtók és fémveretektől terhes kapuszárnyak-amelyek közül nem egy ma is az eredeti helyén van - stb. érzékeltetik a szerkesztő készség sokoldalúságát.


Forrás: Hajnóczi Gyula Az építészet története (ókor)