logo

XXI September AD

Syria történelme és a provincia leírása IV. rész

A Seleukidák birodalmának székhelye hatalmas város volt; de a rómaiak alatt is csak még nagyobb, még szebb lett. Az ókori Antiocheiát archeológiái szempontból még nem vizsgálták, viszont vannak róla leírások az antik szerzőktől, elsősorban Ioannés Chrysostomosnál. Antiocheia központi útvonala egy hatalmas sugárút volt, amely kelet-nyugati irányban 6 km hosszúságban húzódott. Az egész utcát köböl épült, masszív három-, sőt ötemeletes házak szegélyezték. Az útvonal hosszában mindkét oldalról nyitott oszlopcsarnokok épültek: ide menekültek az emberek a perzselő hőség, vagy az eső elől, itt folyt le az utcai élet. Az útkereszteződéseket boltozatos ívek díszítették; a legkáprázatosabb a középső volt, ahonnan a főútvonalak szétágaztak.
A városnak vízvezeték és csatornarendszere volt, éjszakánként kivilágították. Mindegyik utcában volt vagy egy pompás templom, vagy középület, fürdő, vagy amphitheatrum. A paloták és templomok oszlopai aranylemezekkel voltak borítva, mindenfelé szobrok állottak, az isteneknek és az így megtisztelt politikusoknak, közéleti szereplőknek a szobrai. A magánházak szépségben és pompában versenyeztek a középületekkel. A házak csarnokait aranyozott oszlopok díszítették. A falakat kívülről-belülről márvánnyal borították, szobrokkal, mozaikokkal, festményekkel, drágaságokkal, műtárgyakkal ékesítették. Itt, az előtérben nyüzsgött a rengeteg rabszolga, míg gazdáik és a vendégek szórakoztak és lakomáztak. A szegénység kiszorult a perifériákra. Itt az emberek nyomorúságos viskókban éltek, - ez még jobban kiemelte a gazdagok fényűzését és semmittevését.

Antiocheia Daphné nevű külvárosában, amelyet egészen elborított az elképzelhetetlenül szép babérés ciprusfák zöldje, a Seleukidák által épített Apollón-templomban volt az isten híres szobra, Bryaxis műve. Volt itt még temploma Artemisnek, Zeusnak és Isisnek is. Itt volt az a stadion is, amelyben ugyanolyan ünnepélyességgel tartották meg az olympiai játékokat, mint Olympiában. A játékok vezetője - az alitarchés - magasállású tisztviselő volt, és funkcióit nem egyszer a császárok látták el.

Artemis és Aphrodité tiszteletére májusban 30 napig tartó ünnepet ültek. Az ünnep nevének (Maiuma) értelme nem világos. Féktelenül kicsapongó, vidám ünnep volt ez, amelyet még a keresztény császárok is kénytelenek voltak engedélyezni, akármennyi pogány illetlenségre adtak is ezzel alkalmat. Arcadiusnak és Honoriusnak 396. április 25-i rendeleté a következőképpen hangzik: „Kegyességünknek úgy tetszett, hogy a provincia lakosainak újra megadassák a Maiuma vigassága, azzal a kikötéssel azonban, hogy legyenek tekintettel az illendőségre.” (Cod. Theod. XV 6, 1.)
Ugyanezek a császárok 399-ben ugyanezzel az indokolással („hogy túlságos korlátozásuk miatt ne érezzenek fájdalmat) újból engedélyezik az ünnepi játékokat (ludicras artes), - de már nem a Maiumát, „ezt az utálatos és illetlen látványosságot. (Cod. Theod. XV 6, 2.)

Antiocheia lakosai az ókorban jókedélyű emberek hírében állottak, akik szívesen hódoltak mindenféle élvezetnek, szerették a játékokat, szórakozásokat, és minden ilyenben nagy hévvel vettek részt. Amikor Iulianus császár Antiocheiában tartózkodott, a városban csipkelődő röpiratokat terjesztettek, amelyekben - egyebek közt - még a császár „filozófusi szakállát is kicsúfolták. Érdekes, hogy Iulianus ezekre a támadásokra nem szigorú rendszabályokkal, hanem - ugyancsak egy pamflettel („Misopógón a. m. „Szakállgyűlölő) válaszolt.

A Földközi-tenger partvidékén hellénizálódott városai között Antiocheia volt a hangadó. Templomokat, palotákat, cirkuszokat, színházakat, fényűző magánházakat építettek saját költségükön magánemberek, a császárok, fejedelmek, tetrarchák, akik – mint Héródés - így akarták népszerűségüket biztosítani a nagy és befolyásos politikai központokban. Apameiában is megvolt a másfél kilométernél hosszabb, kétoldalt nyitott oszlopcsarnokokkal szegélyezett főutca; a kilenc méter magas, fehér korinthosi oszlopokat még külön figurális ábrázolásokkal is díszítették.
A város központjában egy hatalmas bazilika emelkedett. A Zeusszal azonosított Bel temploma óriási építmény volt, melynek roppant kőtömbjeit vaskapcsok tartották össze. Amikor Theodosius császár alatt megjelent a rendelet, hogy a pogány templomokat le kell rombolni, az akkori ostrom-technika minden vívmányát fel kellett vonultatni, hogy az apameiai Bel-templomot le tudják dönteni.

Palmyrában a főutca valamivel rövidebb volt, mint Apameiában, viszont sokkal fényűzőbb; az utca mentén húzódó oszlopcsarnok négy sorban egymás mellett emelkedő, gigászi, 18 méter magas oszlopokból állott, amelyekben külön fülkék voltak szobrok számára; az oszlopsorokat kettesével tető kötötte össze,, amelyen helyenként második oszlopsor emelkedett, és ott is lehetett sétálni; az útkereszteződéseknél, ahol a főutcát oldalirányból jövő oszlopsorok metszették, négyfelé néző boltozatos ívek tornyosultak. A Nap templomának fennmaradt romjai szemléltethetik ennek a korinthosi (márvány vagy gránit) oszlopokkal díszített épületrendszernek a nagy-szerű voltát: az oszlopok száma megközelítette a négyszázat. Az oszlopokon mindmáig láthatók az aranyozás nyomai; a domborműveken és mellszobrokon kívül fülkékben elhelyezett egészalakos szobrok is fokozták a pompát.

Asyriai városok építészete tulajdonképpen hellénisztikus jellegű, de sokat megőrzött a keleti örökségből is: az épületek és oszlopok óriási méreteit, a díszítésben mutatkozó tisztára keleti motívumokat. Minél messzebb kerülünk a Földközi-tengertől és a kereskedelmi központoktól, annál több keleti elemet találunk a syriai művészetben. Jellemzőnek mondhatjuk ebből a szempontból a híres héliopolisi (baalbeki) templomot, amelyet az archeológusok feltártak. Ez a semita Hadadnak (a romanizált Iuppiter Heliopolitanus néven Európában is tisztelt istennek) szentelt templom, amelyet Antoninus Pius restauráltatott, világcsodának számított és még ma is elkápráztatja szemlélőit nagyszerűségével és csodálatos díszítményeivel.
Atargatisnak, a „syriai istennőnek” Lukianos által is leírt temploma szintén megőrizte a keleti szentélyek minden vonását, mint ahogyan az istennő kultusza is keleti jellegű volt. Bál Héliopolis római colonia volt (Colonia lulia Heliopolitana), itt a művészi ízlést, a vallásos elképzeléseket, kultikus szokásokat nem a rómaiak határozták meg.

A rómaiak csak az útépítésben, vízvezetékekben és katonai építkezésekben voltak mérvadók. Ezek a római korból származó építmények akárhány esetben egészen napjainkig fennmaradtak és részben még ma is használatban vannak, ott, ahol a valamikor kultúrált vidékek nem változtak sivataggá.
Egyáltalán a romanizáció a római birodalom keleti tartományait csak egészen felületesen érintette. A római befolyás még a nagy városokban és római coloniákban is alig volt észrevehető. A rómaiak - természetesen - nem tudták kiszorítani a görög kultúrát.

A hellénizmus szintén nem jutott el a Kelet életének minden szférájába, sok tekintetben maga érezhette a Kelet befolyását, és csak kevéssé érintette a néptömegeket, különösen a mélyebben bentfekvő vidékeken. A hellénizmus uralma mégis vitathatatlan volt, amennyiben ez elsősorban az uralkodó osztály kultúráját jelentette. A római befolyás közvetítője csak a hellénizmus lehetett, amely magára Rómára is erősen hatott. Igaz, hogy Róma megpróbálta ráerőszakolni a keleti tartományokra is nemcsak rendszerét, hanem nyelvét, szokásait, erkölcseit is.
Cassius Dio írja, hogy Claudius, mikoi Lykia képviselőinek fogadása során észrevette, hogy az egyik kiküldött nem ért latinul, megfosztotta római polgárjogától, mert - mint mondotta - nem lehet valaki római polgár úgy, hogy ne tudjon latinul. (X 17; vö. Suet., Claud. 16.) Pedig Claudius jól ismerte és becsülte is a görög nyelvet. (Suet., Claud. 42.) Római polgár még akkor is, ha provinciális volt, jogérvényes végrendeletet csak latin nyelven írhatott. A tyanai Apollónios Philostratos életrajzában (V 36) amiatt panaszkodik Vespasianusnak, hogy „Hellast olyan ember kormányozza, aki nem ért görögül”.

Az egész birodalom hivatalos nyelve a latin volt, bár a keleti tartományok számára a rendeleteket görögül adták ki. A latin nyelv volt az uralkodó a hadseregben is. Az utóbbi évek durai ásatásainak eredményeképpen a történetkutatók megismerkedhettek egy katonai levéltárral, a katonai ügyvitellel? Kétségtelen, hogy a hadsereg révén terjedt el mindenfelé az a „sermo castrensis”, amely egyik kiindulási pontja volt a román nyelvek kialakulásának, és a syriai katonák felirataikat latin nyelven fogalmazták.
Syriában - mint más provinciákban is - a rómaiak „conventus”-okba tömörültek, és a helyi arisztokrácia, hogy bejuthasson Róma befolyásos képviselőinek köreibe, megtanult latinul. A jogászok a római jogot csak latinul tanulmányozhatták. Az Italiával kialakult kereskedelmi kapcsolatok szintén megkövetelték a latin nyelv ismeretét.

Ezek szerint a latin nyelv különféle utakon jutott el Keletre, ebben az esetben Syriábá. De ezcsak a felületeket érintette, a latin tudás nem eresztett gyökereket. Míg a syriai semita nyelvekbe átkerült görög szavak száma ezreket tesz ki, a latinokból alig tudnánk néhány százat összeszámlálni. A Syriából származó sok író, tudós és filozófus mind görögül írt. Philón jegyzi meg Augustusról, hogy „Hellast sok Hellasszal gyarapította és elgörögösítette a barbárokat.” (Leg. ad Cai. 22.)
Ahol nem mutatkozott meg közvetlenül katonai erő, az adóapparátus, a római jog és törvénykezés romboló hatása, ott a római befolyás nem is hatolt tovább a társadalom felsőbb rétegeinek perifériájánál. A római hatás az életben főleg abban mutatkozott meg, hogy elterjedtek a gladiatori játékok és a cirkuszi látványosságok. A régi görög játékok új, római neveket kaptak. Héliopolis pénzein a következő felírást találjuk: Cert[amina] sacra Capfitolina] Oec[umenica] Ise[lastical Helliopolitana]. De a szírek még itt is inkább a hellénséggel szövődött kapcsolataikat hangsúlyozzák.

De Syriában a hellénizmus sem aratott végleges győzelmet. Először is a görög nyelv főleg a városok és a felsőbb társadalmi rétegek nyelve maradt, és nem szorította ki a helyi sémi nyelveket. A rengeteg ránk maradt kétnyelvű (görög és szír) és háromnyelvű (görög, latin és szír) felirat azt mutatja, hogy a nép tömegei között anyanyelvük, a sémi volt az élő nyelv; a görög - ritkábban latin - szöveg rövidebb, jellege is hivatalosabb, formális, ugyanakkor a semita szöveg teljesebb és bensőségesebb. A sírfeliratok nagy tömegeit pedig csak sémi dialektusokban vésték kőbe.
De nemcsak a népi nyelv maradt meg: a római korban nem szünetelt a semita nyelvű irodalmi tevékenység sem. Tovább folyt a bibliai könyvek összeállítása, amelyek részben bekerültek az ó-testamentum keresztény kánonjába is: Tóbiás könyve, Esdrás IV. könyve, Baruch szír apokalypsise és még néhány más.
A római korban keletkezett a Misna, ez az arameizált zsidó nyelven írott monumentális alkotás, valamint a Talmud jelentős része, továbbá a kiterjedt Midras-irodalom nem csekély hányada. Jeruzsálem 70. évi lerombolása után Jabne (Jamnia) városában akadémia-jellegű iskola alakult, amelyben tudós rabbik („talmidé hakamim”) a „törvény” magyarázásával foglalkoztak, azt a megváltozott viszonyokra alkalmazták és új „halaká”-kat (kultikus és polgárijogi jellegű törvénytételeket) szerkesztettek. Ugyanitt folyt a „halaká”-k rendszerezésére irányuló munka, melynek eredményeképpen született meg a Talmud néven ismeretes vallási kódex.
A jabneihez hasonló akadémiák létesültek Lyddában, Sepphorisban, Tiberiasban, Usában is. A rómaiak szemében az akadémia feje számított a zsidók lelki vezetőjének, és éppen ezért számos kiváltságot és mindenféle mentességet élvezett. Ugyanakkor hatalmas irodalom jön létre (arameus nyelvjárásban) a mandaeus vallással kapcsolatban. Számos mandaeus szöveg maradt ránk feliratok formájában is (a híres mágikus csészék). Szír nyelvre fordítják a négy evangéliumot (meparesü), és ezzel együtt forog közkézen a négy evangéliumból készített Tatianos-féle kompiláció (az ún. Diatessarón).

A II. század végén Syriában működik a gnósztikus Bardésanés; „ez az igen tehetséges és a szír nyelvet kitűnően ismerő ember anyanyelvén dialógusokat írt Markión és mások ellen . . . azonkívül még sok egyéb munkát is. Tanítványai. . . ezeket szírről görög nyelvre fordították.” (Eus., Hist. eccl. IV 30.) Az ókori szerzők különösen „A végzetről” című munkáját idézik gyakran. Míg Nyugaton a keresztény propaganda nyelve a latin volt, a Balkán-félszigeten és Kis-Ázsiában a görög, Syriában a szír szolgált erre a célra; ebben is a monofizita és jakobita egyház ellenzéki hangulata jutott kifejezésre a hivatalos görög orthodoxiával szemben. A szír nyelvű keresztény irodalom központja Edessa volt.

A legkevesebb eredeti vonás a jog területén őrződhetett meg. A római jog osztatlanul uralkodott. De mivel sem a praetori jog, az „edictum perpetuum-, sem a sok különféle parancs és rendelkezés nem képviselt rendszeres törvénygyűjteményt, mindez nem is lehetett tekintettel minden olyan lehetséges esetre, amikor beavatkozásra és a törvény szankcióira volt szükség.
Ezért a polgári jog terén sok nem világos és előre nem szabályozott elem maradt a törvényben, a provincia lakosai pedig ilyen esetekben helyi szokásaikat és helyi törvényeiket követték. Amint az esetek felmerültek, a római jogászok megfelelő döntéseket hoztak a római jog szempontjából, a császárok és képviselőik edictumai az egyes kérdésekkel kapcsolatban az egész birodalomra nézve kötelező törvény erejével bírtak. Ezenkívül, amilyen mértékben növekedett a római polgárok száma, ugyanabban a mértékben gyarapodott azoknak a személyeknek a kategóriája is, akikre a kizárólagosan római jog normái kiterjedtek.
Mindazonáltal a helyi szokásjog, vagy a Keleten befogadott görög jog továbbra is sok mindenben hatályos maradt.

De a rómaiak kénytelenek voltak tekintetbe venni a helyi viszonyokat még olyankor is, amikor voltak megfelelő törvénykezési normák. Római polgárnak görög nyelven szerkesztett végrendelete érvénytelen volt. De azokban a tartományokban, ahol a görög nyelv dominált, nem lehetett megkövetelni az újdonsült római polgároktól, hogy mindjárt tudjanak latinul is, és így óhatatlanul engedményekre került sor. (Dig. XXXVI 1, 76 pr.)
Míg büntető ügyekben a törvénykezés kizárólag a római törvényszéket illette meg, addig polgári perekben - mindenféle vagyonjogi vitában - a lakosság (mivel nem ismerte a római jogot, félt a római bíráktól, de a nyelvüket sem értette) gyakran inkább a régi, a rómaiak előtti bírákhoz fordult és a szokásjog alapján kért döntést. Igaz, hogy az ilyen bírósági döntések csak erkölcsi erővel bírtak, viszont akárhány esetben ez az erő eléggé komoly volt; közelebbről: a rabbik tekintélye a „-törvénynek” a zsidók belső életében fennálló uralma mellett nem maradt el a római hatóságoknak erőszakra alapozott tekintélye mögött. Ezért a polgári jognak a Talmudban való kidolgozása nem volt pusztán elméleti jellegű.
Érthető, hogy idővel a római bíráskodás kiszorította a helyi jogot. Még a korinthosiakhoz intézett első levél szerzője amiatt panaszkodik, hogy a keresztények peres ügyeikkel inkább a római bírósághoz folyamodnak: „Megszégyenítéstekre mondom: Hát nincs ti köztetek egy bölcs ember sem, aki ítéletet tehetne az ő atyjafiai között? Hanem atyafi atyafival törvénykezik, még pedig hitetlenek előtt?” (VI 5-6.) De a helyi jog normáinak a gyakorlatban való huzamos alkalmazása ott tükröződik a dokumentumokban. A különféle ügyleteket, házasságot, végrendelkezést a görög jognak, vagy a helyi szokásoknak vagy a rendelkezéseknek megfelelően bonyolítják le.
Az az V. századból származó, Hierapolisban talált szír kódex (valószínűleg görögből készült fordítás), amely főleg a családi és örökösödési jog szabályaiból van összeszedve, számos közös vonást mutat a görög és a keleti joggal. Például az örökösödés rendje abban az esetben; ha nincs végrendelet, sokkal inkább emlékeztet a bibliai-talmudi normákra, mint a görögökre és a rómaiakra. De ezen felül még azt is feltételezhetjük, hogy a keleti jog is hatott a rómaira. A Misna (őewoojntg) ismeretes volt a római jogászok előtt, és a római jog egyes megállapításai a talmudi törvényekben találják magyarázatukat.

Ezek szerint bizonyítottnak tekinthetjük, hogy a jog térén Syria mind elméletben, mind gyakorlatban számos elemét őrizte a római kor előtti jognak. Legkevésbé áll ez a nyugati tengerparti vidékre, ahol a fejlett városi élet megkövetelte, hogy minél szorosabban kapcsolódjanak a római rendeletekhez; Bérytosban még római jogi iskola is alakult, amelyből kiváló jogászok kerültek ki. De a beljebb eső területeken és Keleten a rómaiak nem tudták teljesen kiszorítani a polgári jog görög és helyi normáit.
Syriának a görög-római világra tett hatása a vallás terén mutatkozik legszembetűnőbben. A világvallás (mint a világbirodalom járuléka) megteremtésének a szükségessége a szinkretizmusban, a görög-római és a keleti istenségek összeolvadásában és a monoteisztikus vallás létrehozására irányuló törekvésben jutott kifejezésre. Ez az utóbbi úgy történt, hogy a sok isten attribútumait egyetlen istenre ruházták. Syria ebben is nem az utolsó szerepet játszotta.

Először is rá kell mutatnunk a hellénisztikus korszakban kialakult zsidó monoteizmus szerepére. A zsidó propaganda tagadhatatlan sikereket ért el nemcsak Kisázsiában és Egyiptomban, hanem Syriában is, ahol a judaizmus vallási központja volt. Iosephus Flavius azt írja, hogy Antiocheiában a zsidók azzal, „hogy hitüknek sok hellént megnyertek, ezeket az utóbbiakat is bizonyos mértékig közösségük alkotó részeivé tették.” Végeredményben Jahve, a zsidó egy-isten, a keresztény atyaisten személyében legyőzte valamennyi pogány vetélytársát.
A zsidó monoteizmus hatással volt a zsidók közvetlen szomszédaira, a szírekre, akik bizonyos monoteisztikus eszméket hamarabb vettek át, még mielőtt a görög-római kultuszban meghonosodtak. Ez, ha semita, különösen, ha két nyelvű feliratokat olvasunk, rögtön szembetűnik; a II-III. századi semita feliratokon rendszerint nem nevezik meg az istent, hanem elvont formulát használnak: „legyen az ö neve örökre áldott, a jóé és kegyesé (Lidzbarski, 477. skk.), míg a görög és a latin szöveg ugyanezeken a feliratokon konkrét istenségeket nevez meg.

A syriai kultuszok sokfelé elterjedtek a birodalom nyugati felén is. A syriaiak idegen földön sem felejtették el isteneiket. Egy 78 79-böl való puteoli-i felirat szövegéből megtudjuk, hogy a tyrosi eredetű szírek az isten parancsára oda is elvitték magukkal a szobrát. (OGIS 594.)
Fentebb már láttuk, hogy Délos szigetén működött a bérytosi származású „Poseidóniastés”-ek vallásos szervezete, és hogy Rómában és Puteoliban társaságok szerveződtek a tyrosi istenek híveiből. De ezek az istenek hovatovább világuralomra tartanak igényt. A damaskosi Baalt, a héliopolisi Hadadot, a dolichéi Baalt a rómaiak is tiszteletben részesítik Iuppiter Damascenus, Iuppiter Heliopolitanus, Iuppiter Dolichenus néven.
A syriai Atargatis szent galambja ott röpköd sok város fölött (Tib. I 7, 51), a „syriai istennő, „mindenek hatalmas anyja (Apui., Met. VIII 25) pedig Isisszel versenyez abban, hogy melyikük legyen a föld és az ég úrnője.

A syriai vallás legfőbb diadalma az volt, hogy Rómában is bevezették Emesa város istenének, Elagabalnak a tiszteletét. És amikor Aurelianus mesterségesen meg akarta honosítani a „legyőzhetetlen nap (Sol invictus) egységes kultuszát, az istenség megtestesüléseként a Palmyrából elhurcolt Belszobrokat állította fel templomában.
Syriának helyi istenei is voltak, akiknek tisztelete részben az ősi kultuszok csökevényeivel, részint a közösségi életforma sajátosságaival függött össze. Utalhatunk például a karavánok védelmezőiként tisztelt palmyrai istenekre, Arsura és Azizosra, a hegyek, folyók, állatok kultuszára. De a syriai népek vallásának jellegét nem ezek határozzák meg; Syria - a hiedelmek változatossága közepette - vallási szempontból tulajdonképpen megőrizte eredetiségét, és a fejlődés során végig ment azon az úton, amely egységes birodalmi vallás létesítésére vezetett, és ehhez nem egy szükséges elemet éppen Syria szolgáltatott.

Syria nem csekély mértékben gyarapította a római kultúrát is. Számos filozófust, tudóst és írót adott a világnak, akik óriási hatással voltak a görög-római kultúrára. Közvetlenül a római hódítás előtt találkozunk az apameiai Poseidónios alakjával, aki filozófus, történetíró és földrajztudós volt egy személyben, aki kor társainak megérdemelt becsülését élvezte és előkelő helyet foglalt el az ókori filozófia és tudomány történetében.
Syriában igen erős filozófiai hagyományok éltek. A szofista Isaios, a tyrosi Maximus, Oinomaos, a gadarai kynikus, Nikomachos, a gerasai pythagoreus, az apameiai Numénios, Platón és Pythagoras követője, vagy a neoplatónikus Porphyrios, kinek a neve nem egyéb, mint a szír Malh fordítása, és még sok más syriai származású gondolkodó tekintélyes helyet foglalt el a görög filozófiában. Flavia Neapolisból (a régi Sihemből) származott Iustinus keresztény filozófus és apologéta.
A történettudomány sokat köszönhet a damaskosi Nikolaosnak, Iosephus Flaviusnak, a byblosi He-rennius Philónnak. A legújabb phoeniciai régészeti leletek bebizonyították, hogy Philón ősi phoeniciai források alapján írta meg mitológiai konstrukcióit. Syria adta a világnak „a klasszikus ókor Voltaire-jét” - a samosatai Lukianost. Itt virágzott ki a görög regény. Ennek a műfajnak legjelentősebb képviselője Héliodóros („Aithiopika”); regényes motívumoknak a vallásos esztétikájával való összeszövődését figyelhetjük meg az úgynevezett „Tamás-aktákban”. Syria nemcsak kiváló szónokokat adott, hanem jelentős rhétor-iskolákat is teremtett Apameiában, Kaisareiában, Chalkisban, Gazában, Tyrosban. A bérytosi jogi iskoláról már megemlékeztünk. Bérytos és Antiocheia híres volt orvosi iskoláiról is.

Láthatjuk tehát, hogy a római kultúra sok mindent köszönhetett Syriának. Ez teljes mértékben törvényszerű jelenség: hiszen a világbirodalomnak az volt a rendeltetése, hogy a közös forgalomba bekapcsolja a provinciák minden - anyagi és szellemi - erőforrását, - történeti szerepét is ebben kell keresnünk.


Forrás: Abram Borisovič Ranovič: A Római Birodalom keleti tartományai