logo

XXI September AD

Syria történelme és a provincia leírása III. rész

Igen fejlett volt Syriában az ipar. Az üveggyártás, gyapjú és selyemszövetek készítése és festése, fémtárgyak előállítása nagy méretekben folyt és magas színvonalon mozgott. A nagyszabású építőmunkálatok azt bizonyítják, hogy bőven állottak rendelkezésre szakképzett építőmunkások és ügyes mesterek. Semita nyelvű feliratokon tucatjával szerepelnek különféle mesteremberek, köztük városi szabadfoglalkozású egyének is: orvosok, elbeszélők, fordítók, írnokok, könyvelők, közvetítők, asztrológusok. Nagyon valószínű, hogy a foglalkozások apáról fiúra öröklődtek, mint ahogyan ezt a régebbi időkre vonatkozólag a Krónikák könyvéből tudjuk. Az egyik talmudi traktátusban (Joma III 11) ezt olvashatjuk:
„A következő személyek megrovásban részesülnek: Garmu házának tagjai nem akarták tovább hagyományozni a színkenyérkészítés mesterségének előírásait; az Avtinas-ház tagjai nem akarták tovább hagyományozni a füstölőszerek készítésének tudományát; Hagros lévita ismerte az éneklés művészetét, mégsem akart tanítani másokat.”

Az iparosok ugyanúgy egyesületekbe tömörültek, mint a hajósok és a kereskedők, mégpedig elsősorban a közös kultikus érdekek alapján. Az JGRR III 1Ó31. jelzésű (258-ból származó) feliraton az arany és ezüstművesek egyesületéről (avviéfata) olvashatunk; ennek a kétnyelvű feliratnak (Lidzbarski 462, 13. sz.) Ez is azt bizonyítja, hogy az iparosokat és egyéb foglalkozású személyeket tömörítő egyesületek általánosan elterjedtek.

A syriai városok virágzásának alapja a külkereskedelem volt. Elsősorban saját gyártmányú cikkekkel kereskedtek: színes szövetekkel, üveggel, fémtárgyakkal, épületfával, borral, olajjal, szárított gyümölcsökkel, illatszerekkel. A balzsamexport császári egyedáruság alá tartozott; Iudaea meghódítása után öt évvel a kincstárnak a palesztinai balzsamból befolyó jövedelme 800 000 sestertiust tett ki. (Plin., Nat. hist. XII 111.) A kiviteli cikkek között szerepeltek természetesen másodlagos fontosságú, alkalmi áruk is; láttunk például syriai búzát Egyiptomban, bár Syria általában alig tudta fedezni a saját szükségletét is.
A kereskedelmi ügyletek méretei rendkívül változatosan alakultak. Kiskereskedelmet lehetett folytatni már 50 drachma „tőkével” is (M. Pea VIII 9); másrészről viszont voltak olyan nagykereskedők is, akiknek érdekeltségei messze földekre kiterjedtek. Szövegeink különbséget tesznek tengeren túli kereskedelemmel foglalkozó kűl- és belkereskedelmet folytató és közvetítő kereskedők között.
A kereskedők egyesületekbe tömörültek még a jelentéktelen belkereskedelemmel kapcsolatos ügyletek lebonyolítására is. A kereskedelmi ügyleteket pénzemberek finanszírozták, akik hosszúlejáratú hitelt bocsátottak az érdekeltek rendelkezésére. A hitelügyletek mintapéldájaként említhetjük azt az esetet, amelyet egy jogász eszelt ugyan ki, de nyilván a kereskedelmi gyakorlat alapján: „Kallimachos tengeri kereskedelemre pénzt vett kölcsön Stichustól, Seius rabszolgájától, Syria provinciában, Bérytos városában - Brundisium városáig.
A pénz hitelezése úgy történt, hogy a hitelező zálogba vette a hajózásnak mind a kétszáz napjára azokat az árukat, amelyeket az adós Bérytosban szerzett, hogy onnan Brundisiumba szállítsa, valamint azokat is, amelyeket Brundisiumban szándékozott vásárolni, hogy onnan Bérytosba szállítsa. Egyezség jött tehát köztük létre, melynek értelmében Kallimachos, mihelyt megérkezik Brundisiumba, a legközelebbi szeptember Idusáig új árukat vásárol és onnan visszaindul Syriába, vagy ha eddig a határidőig nem tudna árut vásárolni és nem indulna vissza Brundisiumból, haladéktalanul visszafizeti az egész pénzösszeget, mintha a vállalkozás lezárult volna, és megtéríti valamennyi költségüket azoknak a személyeknek, akik majd átveszik a pénzt, hogy Rómába juttassák.” (Dig. XIV 1, 122, 1.)
A továbbiak során egyebek között arról olvasunk, hogy a kereskedőt a pénzember képviselőjeként egy másik rabszolgája kíséri. Ebben a szövegben az az érdekes, hogy a pénzügyleteket rabszolgák intézik uruk helyett. Az a körülmény, hogy a Brundisiumban lefizetett pénzösszeget Rómába, és nem Bérytosba juttatják, azt bizonyítja, hogy ismerték és alkalmazták a betétek és átutalások rendszerét.

Az ügyleteket Syriában - mint Keleten általában mindenütt - írásban bonyolították le. „Aki tanúsítvány és hivatalos irat nélkül ad pénzt, kísértésnek teszi ki az adóst. (B.-M. 756.) A kereskedelmi haszon feltehetőleg igen magas volt, mivel az ókori kereskedelem viszonyai között a kereskedő elsősorban azt a jelentős különbséget aknázta ki, amely egy bizonyos árunak termelési és fogyasztási helyén mutatkozó ára között fennállt. Az árak közt még egymáshoz közeleső vidékeken is jelentős volt a különbözet. Iosephus Flavius önéletrajzában (13, 74-75) azzal vádolja meg a giskalai Ióannést, hogy kihasználta a galilaeai és kaisareiai olajárak közti óriási eltérést.
De a kereskedőknek, kereskedővárosoknak és az államnak is a legnagyobb hasznot a Kelettel folytatott kereskedelem biztosította. Innen értékes árukat hoztak be: a templomi szertartások céljaira szolgáló myrrhát és tömjént, drágaköveket és illatszereket Arábiából; fűszerféléket, gyöngyöt, finom szögeteket, kikészített bőröket, elefántcsontot, gyémántokat Indiából; ugyanonnan rabszolgákat is importáltak; Kínából a legfontosabb behozatali cikk a selyem volt. Ez a kereskedelem a közvetítésről gondoskodott; a keleti ritkaságok fogyasztója az itáliai arisztokrácia és a császári udvar volt. Ennek a kereskedelemnek a központjai egyrészről a tengerparti városok (Gaza, Askalón, Ioppe, Ptolemais, Kaisareia, Tyros, Sidón, Byblos, Bérytos, Tripolis, Laodikeia) voltak; másrészről roppant jelentőséggel bírtak ebben a kereskedelemben azok a városok, ahonnan a karavánutak közvetlenül kiindultak: Damaskos, Petra, Bostra, Palmyra, valamint a közvetítőállomások: Gabala, Gerasa, Philadelphia, stb.

A kikötővárosoktól utak vezettek a déli és keleti kereskedelem legfontosabb központjai felé. Petrán (majd miután Traianus meghódította Arábiát, Bostrán) keresztül haladtak a karavánutak a Perzsa-öböl felé (a sivatagon keresztül), valamint a Vörös-tenger felé. A II. században a keleti kereskedelem fő központja Palmyra volt; innen indultak a karavánok délre és Arábiába, főleg pedig keletre, az Euphrates felé; a kereskedők az Euphrates mellett épült Durán keresztül ereszkedtek le az Euphrates és Tigris torkolatáig, Charax Hyspaosinu kikötőjéig, ahova az Indiából jövő hajók befutottak, Foratig vagy Vologesiaig, a Tigris melletti Seleukeiáig, Ktésiphónig, és innen még tovább: Irán, India és Kína felé.
A másik út a tengerparti Seleukeiától és Antiocheiától indult ki az Euphrates felső folyása mellett lévő Zeugma felé, és innen vagy az Euphratesen le, vagy Edessán és Nisibisen át Armenia!”, majd még tovább: a Fekete és a Kaspi-tenger felé. Az Orontés mentén kiépült út Antiocheiát Palmyrával kötötte össze.
A karavánkereskedelem fáradságos és kockázatos dolog volt. Jelentős őrséget kellett tartani, hogy a karavánokat meg lehessen védeni az arab sejkek rajtaütései ellen. Le kellett küzdeni a természeti erők stb. okozta nehézségeket és megpróbáltatásokat. Az arab törzsek, melyeknek területén keresztül a karavánok haladtak, vám fejében váltságdíjat követeltek, de fizetségre tartottak igényt a legelők használatáért, valamint a támadásoktól való megvédésért is.

A római kormányzat azzal, hogy a szíriai sivatag nomád törzseit meghódította és pacifikálta, az addig veszélyes kalandnak tekintett karavánkereskedelmet rendszeres iparrá tette. Utakat építettek, és gondoskodtak karbantartásukról, biztonságukról. Helyenként mind a mai napig fennmaradt az az út, amely Antiocheiából Chalkisba, majd innen Babylónba és a keleti kereskedelmi központok felé vezetett. Ezt az utat hatalmas kövekkel rakták ki. Rövid távközökben őrállomások voltak, amelyekről a legközelebbi városoknak kellett gondoskodniuk. Itt-ott megmaradtak az állomásépületek romjai is: kis épületek voltak ezek, amelyekhez a szamarak és tevék bekötésére szolgáló istállók csatlakoztak. Azokban a városokban, amelyeken karavánút haladt keresztül, nagy vendégfogadók és raktárhelyiségek is épültek.
A palmyrai feliratok alapján elképzelhetjük egy karaván (palmyrai nyelven: sjrth) szervezetét. A karaván vezetője a synodiarchés, rb sjrth volt. Érdekes, hogy a karavántársaság tagjait palmyrai nyelven bnj sjrth-nek, tehát „a karaván fiainak-” nevezték. Ebből arra következtethetünk, hogy a karaván eredetileg egy törzs tagjaiból állott össze; legtöbbnyire a synodiarchések is egy családhoz tartoztak, nemcsak azért, mivel az ő kezükben összpontosult a gazdagság, hanem a nemzetségi kiváltság erejénél fogva is. Például egy 193-ból származó felirat (Lidzbarski 458) egy Taimarsa nevű synodiarchést és fiait magasztalja; ugyanilyen feliratot (OGIS 638) állítottak fivérének, Iaddaios-nak a tiszteletére is; de synodiarchés volt már az apjuk is. Gyakran olvashatunk arról, hogy a synodiarchés vállalta a karaván visszautazásával kapcsolatos gondokat és költségeket (Foratból, Vologesiából, Charax Hyspaosinu-ból); az említett Taimarsa ezen kívül még 300 régi verésü arany-denariust is adott.

Palmyrának a keleti kereskedelemben játszott rendkívül fontos szerepe nagy politikai kiváltságokat is biztosított számára. Palmyra, mivel sivatag választotta el mind Syriától, mind a parthus birodalomtól, meglehetősen függetlennek érezte magát mindkét állammal szemben. A rómaiak célirányosnak találták, ha Palmyra autonómiáját nem tapossák el teljesen. Itt megmaradt a nqóeóqog vezetése alatt ülésező gerusia, a népgyűlés, megmaradtak az archónok és a „tíz első.
A Palmyrában székelő római helytartó magas állású személy volt és 200 000 sestertiust élvezett. Septimius Vorodes az OGIS 646. jelzésű feliraton úgy szerepel, mint „dukénariós, procurator Augusti, aki ugyanakkor ellátta a stratégosi és agoranomosi tisztséget is, továbbá elnöke volt a Zeus-Bel isten papjai által rendezett szent lakomáknak. Egyik-másik hivatal Palmyrában semita nevet viselt; ezek valószínűleg a római hódítást megelőző időkből valók. (A „dekaprótoi” - srth, „agoranomos”)
A lakosság phylékre tagolódott, amelyek még őrizték nemzetségi hagyományaikat. Egy 21-ből származó palmyrai kétnyelvű feliraton (Lidzbarski, p. 457) egy bizonyos Hasam dicséretét olvassuk, akinek a bnj kmr (Kamar fiai) és a bnj mthbwl (Mathbol fiai, a görög szövegből kimaradt) szobrot állítottak. Néha egyenesen a phd („törzs”) megjelölést is alkalmazzák.

Hadrianus colonia rangjával és „ius Italicum”-mal tüntette ki Palmyrát. A „colonia” címet a palmyraiak aligha tartották sokra. Palmyra autonómiájának legfényesebb bizonyítéka az a hosszú, de nem jó állapotban ránk maradt két (görög és palmyrai) nyelvű szöveg, amelyet Abamelek-Lasarew fedezett fel: Palmyra városának 137-ben elfogadott vámdíjszabása. Addig nem volt szilárdan meghatározott tarifa, az adóbehajtók a szokásnak megfelelően jártak el, és ez - a kereskedelmi élet bonyolultsága miatt - nézeteltérésekre vezetett az adóbérlők és a kereskedők között.
Az új díjszabásnak az volt a rendeltetése, hogy világosságot teremtsen az adózási rendszerben. A díjszabást a palmyrai népgyűlés hagyta jóvá, az adókat és vámokat a palmyrai adóbérlők hajtották be, ezeket az archónok, dekaprótosok és syndikosok ellenőrizték; a behajtott összegek a városi kincstárba folytak be. Erre többek között abból következtethetünk, hogy ugyanez a rendelet szabályozza a víztartályok használatáért fizetendő összeget, a palmyrai sóárusítás jogáért kirótt adót (a só nyilván egyedárusági cikk volt), és még néhány más tételt, ami mind kétségtelenül a helyi költségvetést érintette. Ez természetesen nem jelenti azt, hogy a római kincstár nem kapott semmit a palmyrai adókból és vámokból; Róma éppen csak a palmyraiakra bízta az adó és vámtarifa megállapítását és saját apparátusukkal történő behajtását, de azért Palmyrától kapott évenként egy bizonyos meghatározott összeget, vagy a jövedelem egy bizonyos hányadát. A díjszabás egyik helyén utalás történik Germanicus rescriptumára, egy másik helyen pedig egyenesen ezt olvashatjuk: „Minden terhelés nélkül behajtott tevéért az adószedő egy denariust hajt be, mint ahogyan Caesar szabadon bocsátott rabszolgája (procuratora), Kilix is ennyit hajtott be.”

Ami a vámmal terhelt árukat illeti, felsorolásuk nem sok helyet vesz igénybe: legfontosabb a bíborszövet, a bor és az olaj; legpontosabban az olajra kivetett vám van részletezve; egy teverakomány olaj vámja, ha alabástrom edényekben van - 25 denarius, ha kecskebőrtömlőkben - 13 denarius, stb. Szerepelnek a felsorolásban még bőrök, szárított gyümölcsök, valamint rabszolgák; az utóbbiak két kategóriára oszlanak (mint a Digestában is, XXXIX 4. 16, 3): fiatalokra (naideg, nr) és „veterani”-ra (a palmyrai szövegben szintén vtrn-t találunk). A díjszabás valószínűleg még egyéb fontos tételeket is felölelhetett, de mind a görög, mind a palmyrai szöveg erősen töredékes, és akárhány sort nem is sikerült eddig megfejteni.

Syria lakossága csakúgy, mint más tartományoké, adók fizetésére és szolgáltatások teljesítésére volt kötelezve Róma javára. A legfontosabb adókat: a fejadót (tributum capitis) és a földadót (tributum soli) kezdettől fogva szedték, de ezek nem is jelentettek újdonságot, mert mind a kettőt fizetni kellett a római hódítás előtti időkben is. Ezek alól nem mente-sítették még a colonia-rangú városokat sem. „Az isteni Vespasianus Kaisareiát colonia rangjára emelte, de azt nem tette hozzá, hogy lakosait a ius Italicum is megilleti, viszont mentesítette őket a tributum capitis fizetése, alól; de az isteni Titus ezt úgy értelmezte, hogy a város mentes a földadó alól is.” (Dig. L 15, 8, 7.)
Caracalla „Antiocheiát coloniává tette, de az adókat fenntartotta”. (Dig. L 15, 8, 5.) Ez annyit jelentett, hogy Syriának még „szabadé, „autonómé stb. fővárosa is fizette az adókat. A fejadó fizetésére kötelezve volt Syriában minden férfi 14-65 éves koráig, a nők pedig 12-65 éves korukig. (Dig. L 15, 3 pr.) Appianos közlése szerint (Syr. VIII 50) „Syria és Kilikia lakosai évenként kimutatható vagyonuk 1 100-részét kötelesek adó fejében megfizetni.” Ez a vagyonadó gyakran előfordul talmudi szövegekben is (djmwsnj alakban).
Iudaea lakosai 70 után - még ezen felül - fejenként egy didrachmát fizettek a „fiscus Iudaicus” javára. A pénzbeli adón kívül volt még természetben esedékes adó is: az annona (a talmudi szövegekben: Tnon).
Volt még szállásadó (Ios., Ant. XIX 6, 3; Antiocheiában - Malalas bizonysága szerint - „füstpénze); a bazárra vitt áruk után fizetendő „kíméletlent adót Iosephus említi (Ant. XVII 8, 4); Vitellius adót vetett ki a gyümölcsfákra (ibid. XVlII 4, 3).

A véletlenül ismeretes adókon kívül voltak még valószínűleg egyéb, főleg helyi adók is, amelyekre vonatkozó adatok nem maradtak ránk. Például a legutóbbi durai ásatások során olyan dokumentumok kerültek elő, amelyek a rabszolgákra, ruhára, bőrökre, húsra, a jószág legeltetésére, az oázis vizének használatára stb. kivetett helyi adók meglétét bizonyítják. „Aurum coronariume címén a császárnak szánt koszorúra „ajánlottak fel önkénte bizonyos összeget, amint erről többek között a Talmudban olvashatunk. (Baba Batra 143 a.)
Nem csekély terhet jelentett az „annona militarise, vagyis az átvonuló csapatok, vagy arra utazó tisztviselők, esetleg a császár elszállásolása és ellátása sem. Itt is, mint más tartományokban, akadnak feliratok, amelyek hálásan örökítik meg jóltevőik nevét, akik magukra vállalták holmi nevezetes vendég fogadásának a költségeit. (IGRR III 1054, Palmyrából, 130.)

Az adókat a római kincstári apparátus ugyanolyan kíméletlenséggel hajtotta be, mint mindenütt. A Misna az adószedőt az erőszak alkalmazása szempontjából a rablóhoz hasonlítja. (B. Kamma X 2; Ned. III 4.) Ha egy „haber” (farizeusi adószedő lesz, kizárja magát a hiberok közül és nem méltó többé a bizalomra. (Tos. Demai III.) „Ne fizessenek alamizsnapénzt sem az adószedők pénztárából, sem a tolvajok erszé-nyéből, mert mindez rablott pénz. (B. Kamma 113 a.) Az evangéliumokból tudjuk, hogy a szegény nép milyen gyűlölettel tekintett a „vámosokra. De az adókat és egyéb szolgáltatásokat nem mindig sikerült kipréselni, és az adófizetők hátralékban maradtak. A nem fizetőket kegyetlenül üldözték és teljesen tönkretették.
Az adókon kívül Syriában voltak személyes és vagyoni szolgáltatási kötelezettségek is. Ezek á „munera ugyanolyan súlyos terhet jelentettek, mint az adók. A posta intézményét a Misnában (B.-M. VI 3) úgy tekintik, mint valami elemi csapást. A lakosság köteles volt igásállatot, szállító alkalmatosságokat előteremteni, ha a hatóságok úgy követelték, karban kellett tartani az utakat, a postaállomásokat: ezek a postával kapcsolatos kötelezettségek szinte a földesúri robot mintaképei. Súlyos csapásként érintette a lakosságot a csapatok és a tisztviselők beszállásolása és „megvendégelése is. Az e címen elkövetett visszaélések érezhető károkat okoztak.
A lakosság, hogy ezt a kötelezettséget a törvényesség keretei közé szorítsa, közköltségen átvonulóknak szánt otthonokat rendezett be, de alkalmasint ez az intézkedés sem küszöbölte ki a visszaéléseket. Iulius Saturninus, Syria helytartója, egy II. század végéről vagy a III. század elejéről való feliraton a következőket közli a Trachónitis-körzetben lévő Phainé nevű nagyobb falu lakosaival: „Ha akár katona, akár magánszemély erőszakkal követelne nálatok szállást, jelentseték nekem, és elégtételt szolgáltatok nektek; mivel van átvonulási szálláshelyetek, nem vagytok kötelesek az arra utazók számára bármit is felajánlani, és senki sem kényszeríthet benneteket, hogy az átvonulókat házaitokba befogadjátok.<(OGIS 603.)

A személyes kötelezettségek - a leiturgia címén személyes vagyonjogi felelősséggel viselendő hivatalok - a lakosság közepes vagyonnal rendelkező, valamint vagyontalan rétegeinek ugyanolyan súlyos megterhelését jelentették, mint egyéb provinciákban is. A Talmud, amely pedig mindenképpen gátat akart volna vetni a zsidóság Palesztinából való kivándorlása elé, mégis megengedi az emigrálást, ha csak így tudja valaki elkerülni a leiturgiákat és a tanácstaggá való megválasztást.
A római közigazgatás itt is két bőrt akart lehúzni az emberekről. „Ha byblosi születésű vagy, de bérytosi lakosként jelented be magadat, joggal köteleznek tisztségek vállalására mindkét városban.” (Cod. Iust., de muneribus originariis, 10, 39, 1; vö. Dig. L 1, 29): „a telepes engedelmeskedni köteles mind a lakóhelye szerint illetékes magistratusoknak, mind pedig azoknak, akiknél a polgárok névjegyzékében szerepel; és nemcsak a jogszolgáltatás hatálya alá esik mindkét municipiumban, hanem minden társadalmi kötelezettséget is vállalnia kell.”) Ez a kettős alárendeltség különösen érzékenyen sújtotta a syriaiakat, akik üzleti ügyekben gyakran távoztak el szülővárosukból, és másutt telepedtek meg, nem is mindig Syriában, hanem a provincia határain kívül.

A syriai adóterhek súlyosságát különböző korok szerzői is kiemelik. Tacitus megjegyzi (Ann. II 42), hogy Tiberius uralkodása alatt Syriára és Iudaeára elviselhetetlen adóteher nehezedett; Appianos a Iudaeát sújtó adókra tesz célzást (Syr. VIII, 50). Pescennius Niger életrajzírója azt az anekdotát közli (7, 9), hogy mikor a szírek az elviselhetetlenné vált adóteher csökkentését kérték, a császár ezt felelte: „Ha tehetném, megadóztatnám még a levegőt is.”
Ilyen körülmények között a lakosság tömegeinek az élete természetesen súlyos volt. A „római béke” a gazdagok számára lehetővé tette, hogy még jobban meggazdagodjanak, a szegényeket viszont végleg koldusbotra juttatta. Egy közepes, vagyontalan család költségvetésére vonatkozólag következtethetünk azokból a normákból, amelyeket a Misna ír elő a feleség eltartására (Két. V 8):
„Aki közvetítő útján adja ki feleségének az élelmet, az hetenként legalább 2 kab búzát, vagy 4 kab árpát köteles neki adni (R. Jose mondta: csak az Idumaea környékén élő R. Jismael rendelt az asszonyoknak árpát), és adjon fél-kab hüvelyest és fél-log olajat és egy kab szárított fügét vagy egy mina friss fügét; de ha ilyennel nem rendelkezik, akkor utaljon ki neki megfelelő mennyiségű más élelmiszert; és adjon neki takarót, gyékényt és szőttest és adjon neki főkötőt és övét a derekára, egy par lábravalót minden ünnepre és egy 50 zúz értékű ruhát minden évben; még pedig úgy, hogy ne adjon neki új ruhát nyáron, ősszel pedig elhordottat, hanem adjon neki egy 50 zúz értékű ruhát ősszel, mivel nyáron elhordhatja a viseltes holmit."

Ehhez a helyhez Tosefta a következő magyarázatot fűzi: „És adjon neki poharat, fazekat, korsót, mécsest és lámpabelet; bort ne adjon neki, mert szegény emberek feleségei nem isznak bort; párna sem kell neki, mert szegény emberek feleségei nem alszanak párnákon." Ilyen volt a (törvény szerint) eszményi életszínvonala egy közönséges munkásembernek. Ha pedig ehhez még elemi csapás, rossz termés is járult, amely ellen a mezőgazdaság akkori technikai felkészültségével lehetetlen volt védekezni, akkor a lakosság nagy tömegei az éhínség minden szörnyűségét végig szenvedték. Akárhányszor még a gazdag városok is ínséget szenvedtek.
Sidón pénzein egy modiust (gabonamértéket) láthatunk, ezzel a felírással: „aeternum beneficium", - az éhínség idején a lakosságnak nyújtott segítség emlékezetéül. Ugyanezt az ábrázolást láthatjuk ugyanezzel a felírással egy laodikeiai pénzen is. „Úgy lássak vigasztalást, mint ahogyan Akkóban láttam, hogy egy asszony a lovak patái alól szedegette ki az árpaszemeket” - kiált fel R. Eleazar. (Tos. Két. V 9.)
Eusebios ijesztő képét fest arról az éhínségről, amely 312-ben kelelet végig pusztította. Ha figyelembe vesszük, hogy Eusebios gyűlölettel tekintett-a keresztényüldöző Maximinusra, és teljes hatalmában akarta bemutatni isten büntető jobbját, és ezért túlozta a szörnyűségeket, a helyzetkép még akkor is eléggé borzalmas: „. . .Egy mérő búzát 2500 attikai drachmáért adtak.

A városokban megszámlálhatatlan tömegű ember elpusztult, még több a kisebb helyeken és a falvakban, úgyhogy az adófizetők névsora, amely addig tele volt sok földbirtokos nevével, most szinte csupa áthúzás volt, mivel majdnem mindenki éhen halt vagy a járvány áldozata lett. Egyesek arra kényszerültek, hogy legkedvesebb holmijaikat kótyavetyéljék el a gazdag embereknek egy kevés élelemért; mások lassanként felélték minden vagyonukat és a legszörnyűbb szegénységbe süllyedtek; voltak, akik kis szénacsomókat dörzsöltek szét, vagy válogatás nélkül megettek minden mérges növényt és attól pusztultak el. . . Mások egészen kiasztak . . . nem tudtak megállni a lábukon és az utca kellős közepén rogytak össze. Amint feküdtek arccal a földnek, egy falat kenyérért imádkoztak és utolsó leheletük vétele közben is az éhség miatt siránkoztak, bár hangosan már panaszkodni sem tudtak, annyira elgyengültek. Azok az emberek pedig, akik gazdagok hírében állottak, a sok segély szétosztogatása után megrémültek a kérők tömegeitől, és éppen ezért érzéketlenekké és kegyetlen szívűekké váltak, mivel arra számítottak, hogy csakhamar őket is olyan bajok fogják meglátogatni, mint a könyörgőket. A város terein és utcáin a csupaszon ott hagyott hullák napokon keresztül temetetlenül hevertek, - rettenetes látvány volt, - egyeseket pedig a kutyák faltak fel.” (Hist. ecd. IX 8.)
Az egyházatyák ugyanakkor megörökítik a gazdagok kis csoportjának fényűző életét is: azok még nagyobb vagyont harácsolnak össze a tömegek ínségéből. A társadalmi ellentétek hihetetlen módon kiéleződtek.

Az országos bevételek jelentős hányadát a városok építkezéseire, berendezésére és szépítésére fordították. Az első helyet ebből a szempontból természetesen Syria helytartójának székvárosa, Antiocheia foglalta el. Nem egy császár élt ebben a városban hosszú ideig; el is halmozták kedvezéseikkel. Antiocheia autonómiát élvezett, pénzein Aruoxetor nevezte magát. (A felírás mellett azonban ott volt az „SC” jelzés is, amely Antiocheia függő helyzetére utalt.) A város nemcsak bronzpénzeket verethetett, hanem kevésbé értékes ezüst tetradrachmákat is; az antiocheiai tetradrachma csak három római denariusnak felelt meg. Az ezüstpénz veretésének kiváltságát azzal magyarázhatjuk, hogy az állami pénzverő egyik részlege Antiocheiában működött. A római hódítás előtt a négy város - Antiocheia, Apameia, Laodikeia és a tengerparti Seleukeia - közösen verette bronzpénzeit.


Folytatás: Syria történelme és a provincia leírása IV. rész