logo

XVIII September AD

Syria történelme és a provincia leírása II. rész

Idők folyamán a központi hatalom egyre mélyebben belenyúl a. municipiumi élet minden jelentéktelen apróságába. Ékesen bizonyíthatja ezt Pliniusnak Traianusszal váltott levelezése. Jellemző ebből a szempontból a Digesta egyik szöveghelye (L 10, 3): „Magánszemély építtethet új épületet a princeps előzetes engedélye nélkül is, kivéve az olyan eseteket, amikor ez más várossal való vetélkedésre vezetne, vagy vitákra adna alkalmat, vagy pedig ha cirkuszról, színházról, amphitheatrumról van szó. Közösségi célokra új épületet emelni a princeps engedélye nélkül tilos, mint ahogyan a rendeletek során rámutattunk. Új épületen senkinek a nevét sem. szabad feltüntetni, csak a princepsét, vagy azét, akinek a költségén az építkezés folyt.”
A „szabad városoké (civitates liberae) száma nem volt állandó, sem általában nagy. Még kevesebb volt azoknak a városoknak a száma, amelyek a „colonia” címet elnyerték és a „ius Italicum”-ot élvezték. Ulpianus felsorolja ezeket (Dig. I 15, 1): „Tudnunk kell, hogy vannak egyes itáliai joggal rendelkező coloniák, mint például Syria-Phoeniciában Tyros, ez
a ragyogó város, ahonnan én is származom; földjeiről híres, sok évszázadon keresztül ősi, hatalmas, erős, és ezt a rómaiakkal kötött szövetségnek köszönheti; az isteni Severus és a mi császárunk megadta neki a ius Italicum-ot kiváló hűségének jutalmául, amelyet az állam és a római birodalom iránt tanúsított.
Bérytos is ebben a provinciában van: augustusi colonia, amely sokat köszönhet Augustus kegyének (mint ahogyan az isteni Hadrianus mondotta egyik beszédében), és a ius Italicum-ot élvezi. Héliopolis ugyancsak elnyerte az isteni Severustól az itáliai colonia alkotmányát a polgárháború alkalmából. Colonia még Laodikeia Koilésyriában, amelynek az isteni Severus adta meg a ius Italicum-ot a polgárháborúban tanúsított érdemei jutalmazásául.

Colonia azután Ptolemais, Phoenicia és Palesztina között, de csak a colonia elnevezést nyerte el. A mi császárunk a phoeniciai Emesának is megadta a colonia rangot és ius Italicum-mal ruházta fel. Itt kell említenünk Palmyra városát, amely Phoenicia provinciában fekszik, a barbár törzsek és népek közelében.
Palesztinában két colonia volt: Kaisareia és Aelia Capitolina, de a ius Italicum birtoklása nélkül. Az isteni Severus coloniát létesített Sebastében is.” A numizmatikai adatok szerint coloniának tekintették még Sidónt (Elagabal - Alexander Severus uralkodása alatt), Neapolist (a régi Sichemet, Philippustól Gallienusig), Nysát és Skythopolist (Nero - Gordianus).

De a pompás címek akárhányszor teljesen tartalmatlanok. A városok jogai és kötelességei nem egyformán oszlottak meg; a központi hatalom kénytelen volt tekintettel lenni a helyi hagyományokra; még a különféle kötelezettségek teljesítése során is figyelembe vették a helyi törvényeket és szokásokat. (Dig. L 4, 1, 2: leges cuiusque civitatis et consuetudine longa intellegi potuerunt.)
A legjelentősebb önállósággal Palmyra rendelkezett; Palmyra elszigetelt helyzete, kereskedelmi jelentősége, Parthiához való közelsége feltehetőleg arra késztette a római kormányzatot, hogy ne fejtsen ki erősebb nyomást lakosaira. A megszokott magistratusok mellett nem hivatalosan valószínűleg továbbra is megmaradtak és befolyással is bírtak a hajdani törzsfőnökök leszármazottjai. Ezek közül emelkedtek ki a III. század derekán Palmyra uralkodói, Odenathus és utódai is. Egy 251/2-ből származó kétnyelvű feliraton Septimius Hairanés, Odenathus fia, szír nyelven rés Tadmor(„Tadmor feje”)-ként szerepel.

A syriai városok közigazgatási szervezetét csak a feliratok alapján ismerjük, azok pedig csak esetleges anyagot szolgáltatnak; ezekből az adatokból arra következtethetünk, hogy Syria városaiban - bizonyos változtatásokkal - ugyanazok a magistraturák voltak, mint a többi keleti provinciában. A városok egyesülésének intézménye, a xoivrfv amely Kisázsiában annyira el volt terjedve, itt majdnem ismeretlen.

A kétnyelvű feliratokon a szavakat nem fordítják le a bennszülött semita nyelvekre, hanem csak átírják. Ennek alapján arra gondolhatunk, hogy itt nem fejlődött ki olyan politikai élet, mint a görög polisokban. A rómaiak általában elnyomták a demokráciát, megszüntették a népgyűléseket (ekklésiákat) ott, ahol azelőtt megvoltak, viszont támogatták a vagyoni cenzus szerint kiemelkedő arisztokráciát. Az a tény, hogy a „-honores (megtisztelő hivatalok) „munera”-vá (előírt és kiadásokkal járó kötelezettségekké) változtak, a hivatalviselő személy számára egy bizonyos meghatározott vagyoni cenzust írt elő. Végül is ez lett az egyedüli feltétele annak, hogy valaki közéleti szerephez juthasson.

A syriai városok történetét nem igen ismerjük. Az irodalomban (Strabónnál, Iosephus Flaviusnál, Pliniusnál, Tacitusnál, Cassius Diónál, a Talmudban stb.) csak véletlen utalásokat találunk; Syriában viszonylag kevés felirat maradt ránk; a numizmatikai anyag minden egyes város történetének fontos periódusait öleli fel és értékes adatokat szolgáltat elsősorban a kronológiára vonatkozólag; de a pénzek feliratai csak igen ritkán mondanak valamit, általában igen szűkszavúak.
Az anyagi emlékek – város és templomromok, stb. - néha gazdagok, de tanulmányozásuk nem minden esetben történt rendszeresen. Azok az ásatások, amelyeket az utóbbi években Gerasában és Durában nagy arányokban és rendszeresen folytattak, jelentős mértékben gyarapították a tudományt. De sok városra vonatkozólag legfontosabb forrásaink továbbra is a feliratok, a pénzek és az esetleges irodalmi említések. Viszonylagos alapossággal csak azokat a városokat tanulmányozták eddig, amelyek jelentősebb szerepet játszottak a történelemben: Jeruzsálem, Antiocheia, Kaisareia stb. A rendelkezésünkre álló anyag alapján Syria városaival kapcsolatban mégis kiemelhetünk néhány közös vonást.

A „szabad” városok szabadsága nagy mértékben feltételes szabadság volt. Róma nivelláló hatása Syriában csakúgy érződött, mint a többi tartományban. A római adóapparátus Syriában romboló hatással működött: megsemmisítette az ősi hagyományokon nyugvó helyi kiváltságokat. Mint más provinciákban, itt is csak azok az ítéletek voltak hatályosak, amelyeket a római jog alapján hoztak, éppen ezért a helyi polgári törvénykezés, hogy ne legyen tehetetlenségre kárhoztatva, kénytelen volt alkalmazkodni a római joghoz.
A legnagyobb római jogászok - Ulpianus, Papinianus, Paulus - éppen Syriából kerültek ki, és Bérytosban a III. században volt egy jogi iskola, amelyet Grégorios Thaumaturgos úgy említ, mint „a római jog valóságos akadémiáját.”
A városok politikai jogai, amelyek különben is már csak forma szerint voltak meg, egyre kisebb térre szorultak, majd meg is szűntek, és a legtöbb város kezdettől fogva „alattvalód” és „stipendiariae” városok kategóriájába sorolódott. Főleg a katonaszolgáltatás alól való mentesség jogát hagyták figyelmen kívül, és Vespasianus kora óta a latin nyelvű feliratokon gyakran szerepelnek a cohortes (alae) Ascalonitarum, Canathenorum, Damascenorum, Sebastenorum, Tyriorum.

De a syriai városok nem adták be a derekukat ellenállás nélkül Róma nivelláló ereje előtt. Jellemző, hogy sem a Seleukidák, sem a rómaiak nem tudták elfelejtetni a régi városneveket. Semmi csodálatos nincs abban, hogy Aelia Capitolina újból felvette a szent nevet, Jeruzsálem nevét. De az már elgondolkoztathat bennünket, hogy az a város, amelyet hivatalosan évszázadokon keresztül Philadelphiának neveztek, most ismét Ammon lesz, vagyis a régi bibliai név (Rabbat-Ammon) közben is élt mindvégig, és végül is kiszorította azt az új elnevezést, amelyet II. Ptolemaios adott a városnak.
Epiphaneia nyolcszáz év elmúltával visszatért a régi elnevezéshez (Hamath) és ismét Ham nevét vette fel. Aké, amelyet Ptolemaisra kereszteltek át, most megint Akka. Apollónia neve most Artuf, amelyet valószínűleg Resef isten régi nevére kell visszavezetnünk; Larissa a Saizar nevet vette fel, amely összefügg az amarnai szövegekben említett Zinzar város nevével. Az Orontés mellett (a régmúltban oly híres Kades helyén épült) Laodikeia ismét Kadis lesz. A bibliai BethSean, amelyet Skythopolisra változtattak, a modern Beisanban született újjá. A régi elnevezéseknek ez az elevensége bizonyítja azt, hogy milyen kitartással csüngött a syriai lakosság az ősi hagyományokon, és hogy elvetette a hellénisztikus-római újításokat.
A rómaiak által adott új név csak olyan esetekben maradt meg, ha a régi város teljesen meg-semmisült, és az újjáépített városnak a rómaiak új nevet adtak. Például Izrael fővárosa, Samaria, melyet Héródés (Sebasté néven) újjáépíttetett, ezt a nevét mind a mai napig őrzi (Sebastiya). A bibliai Sichemnek, amely Neapolis néven született újjá, ma is Nablus a neve; Stratónos pyrgos (Turris Stratonis, Migdal-Astart hellénizált neve), amely Kaisareia néven új várossá alakult és Iudaea procuratorának volt a székhelye, megőrizte a Kaissaria nevet.

Idegenben a szírek összetartó (legtöbbnyire kultikus) társaságokat szerveztek és fenntartották kapcsolataikat szülő-városukkal. Például az OGIS 591. jelzésű feliraton egy bizonyos Apollophanésről olvasunk, aki 33 éven keresztül volt a Palesztinái Marissában élő sidóniaknak a vezetője. Délos szigetén Poseidón Bérytosból származó híveinek egyesülete - kereskedők, hajótulajdonosok, közvetítők - szobrot állítanak Roma istennőnek egyesületükhöz és hazájukhoz való jóakaratáért. (OGIS 591.) Egy palmyrai katona a távoli Britanniában, miután egy ottani bennszülött (natione Catalauna) nőt vett feleségül, időnek előtte elhunyt feleségének sírjára latin nyelvű feliratos követ állít, de öt szót hazai nyelvén is hozzátesz.
Igen érdekes az a 174-ből való felirat, amelyen a Puteoliban élő tyrosi kolónia tagjainak métropolisukhoz intézett kérését és a tyrosiaknak erre adott válaszát olvashatjuk. (OGIS 595.) A puteoli-i kolónia a nehéz idők miatt panaszkodik: nem tudják előkeríteni a 250 drachmát az isteneik szentélyének használt helyiség bérére. Régebben sokan is voltak, gazdagok is voltak, de számuk most megfogyatkozott. És most még egyéb kiadásaik is vannak: agónt akarnak rendezni, tataroztatni kell az egyesületi helyiséget (tnanuővog) is császár uruk ünnepnapjainak megülésére. Most nincs olyan jövedelmük a tengerhajózásból és a kereskedésből, mint a tyrosi kolóniának a királyi Rómában. Ezért 250 drachma segélyt kérnek és ígérik, hogy a többi költséget maguk is előteremtik.
Tyrosban elbírálják a puteoli-iak kérését. A kérdést a következőképpen vetik fel: a puteoli-iak vagy Rómától kapnak 250 drachmát, vagy a római kolónia átadja (tagdíjakból eredő) bevételeit a puteoli-aknak, és utóbbiak ebben az esetben a maguk költségén tartják fent. Ebből kiviláglik, hogy Tyros bizonyos szempontból irányította idegenben élő honfitársainak szövetségeit.

Phoenicia városai, ezek a par excellence kereskedő városok voltak leginkább kitéve a görögösödésnek, de a filiszteus városok is teljesen hellénizálódtak és végleg elfelejtették anyanyelvűket. Pénzeiken hangsúlyozzák kapcsolataikat a hellénizmussal, a görög mitológiából vett jeleneteket ábrázolnak; Ptolemais császárkori pénzein láthatjuk a kalászokat tartó Triptolemost, Persephoné elrablását, Perseust és Medusát. Sidónban Didó, Kadmos és Phoinix ábrázolásával találkozunk.
Tyrosi pénzeken még olyan jelenetet is találunk, amelyen Kadmos szerepel, amint a görögöknek nyújtja az ABC betűit: ez is a. phoeniciai kultúra ősiségét volt hivatva ország-világ elé tárni. Magától értetődik, hogy mivel a pénzek római (korábban: Seleukida-) pénzek voltak, okvetlenül szerepelniük kell rajtuk a szokásos római szimbólumoknak, a császár vagy legatus arcképének, nevének stb. Annál érdekesebb, hogy i. e. II. századból való bérytosi pénzen a következő phoeniciai felírást olvashatjuk: lldk s bknn, -vagyis: „a kánaáni Laodikeiáé”. Egy i. e. I. századból való byblosi (autonóm) pénz ugyancsak phoeniciai felirata: lgbl qdsth („a szentséges Gebalé-), az ábrázolás Astarté és Isis templomát mutatja. Gazában egyes császárkori pénzeken a semita „m-” betűt látjuk, ami valószínűleg Marna isten kezdőbetűjét jelzi. Hierapolis pénzein az oroszlánon álló Atargatis, vagy Astarté és Baal-Kewana szobraival díszített templom ábrázolását találjuk.
A pénzekből és feliratokból, valamint bizonyos irodalmi adatokból arra következtethetünk, hogy Gazának külön naptárrendszere volt. Bár a syriai városok pénzei római keltezést használnak (a „szabadsága - vagyis a Pompeius által történt leigáztatás - éráját, az actiumi érát, a coloniai jogok elnyerésének az éráját, stb.), a nemcsak bennszülött semita nyelveken, hanem görögül is fogalmazott feliratokon és magánjogi dokumentumokon a Seleukida-érát és egyéb helyi időszámítási rendszereket használnak, nem egyszer a császári keltezéssel együtt. Nyugaton a latin, a római birodalom legtöbb keleti országában a görög nyelv kiszorította a bennszülött nyelveket.

Kis-Ázsia fejlett nyelveiből, amelyek pedig az írásbeliségig is eljutottak (lyd, lykiai stb.), csak gyér nyomok maradtak. Ugyanakkor a császárkori Syriában sajátos írásbeliség alakul ki (a legrégibb szír szöveg, egy 243-ból való kereskedelmi szerződés, a legutóbbi durai ásatások során került elő (DP 120), és új irodalmi nyelv jön létre.
Mindez azonban megint csak azt bizonyítja, hogy Róma Syriát nem hódította meg teljesen. Ennek a jelenségnek az okát a történeti körülményeken kívül abban kell keresnünk, hogy a római birodalomba való bekapcsolódás igazában csak a partmenti szegélyen segítette elő a gazdasági fejlődést és felelt meg az uralkodó osztály érdekeinek, amely a Seleukidák örökségének újból való összeforrasztását a kereskedelem kiszélesítésére használta fel. A többi tartomány, főleg északkeleten és délen, csak Róma elnyomó hatalmát érezte, amelyet nem kárpótoltak gazdasági előnyök.

A Syria gazdasági életére vonatkozó értesüléseink igen gyérek és szórványosak. Sok adatot találunk a Talmudban: de a kazuisztikus előadásmód arra int bennünket, hogy a Talmud adatait óvatos kritikával fogadjuk; ezen kívül nem is mindig lehet megállapítani, hogy egyik vagy másik közlés Palesztinára, vagy Parthiára vonatkozik-e. A görög és latin szerzők rendkívül kevés adatot szolgáltatnak Syria gazdasági életére vonatkozólag, csakúgy, mint a korai keresztény irodalom. A római írók főképpen azt hangsúlyozzák, hogy milyen üdvös következményekkel járt a római jog elfogadása és az oikumenének egyetlen hatalom alatt való egyesítése.
Aelius Aristides így kiált fel Marcus Aurelius előtt mondott panegyrikosában: „Elképzelhető-e jobb és hasznosabb társadalmi rendszer, mint ez a mostani? Most mindenki félelem nélkül indulhat útnak, ahova akar, nyitva áll előtte minden kikötő, az utazók a hegyek közt csak olyan veszélytelenűl közlekedhetnek, mint a városiak városuk utcáin. Az id. Plinius pedig Italiát dicsőíti:
„Valamennyi föld táplálója és szülőanyja, amelyet az isteni végzet arra szemelt ki, hogy még az eget is tündöklöbbé tegye, egyesítse a sokféle országot, szelídítse az erkölcsöket, a nyelvi érintkezésben a sok nép különféle, durva nyelveit összeforrassza, az embereket (irodalmi) nyelvhez és emberséghez segítse, röviden: egyetlen hazája legyen az egész világ valamennyi népének.” (Nat. hist. Ill 39.)

Néhány évszázaddal később ugyanezt a gondolatot ismétli meg a költő Claudianus (Cons. Stil. II 154): „Ezeknek a békés erkölcsöknek köszönhetjük azt, hogy az idegen idegenben is úgy érzi magát, mintha otthon volna, hogy mindenütt ihatunk a Rhodanusból és meríthetünk az Orontésből, hogy mindnyájan egyetlen nép vagyunk.”
A fentebbiekből kiderült, hogy Syriára ez nem áll egészen. Az Or öntés és a Rhodanus valóban találkozott egymással: syriai rabszolgákat, katonákat és kereskedőket találunk a római világ legtávolabbi zúgaiban is. De a Kelet és Nyugat mégsem forrt össze; különösképpen Syria megőrizte mind bennszülött nyelveit, mind pedig gazdasági életében helyi szokásait.

A természeti kincsek Syriában nem egyformán, hanem -a földrajzi viszonyok változatosságának megfelelően oszlottak meg. A Libanon hegyei építőanyagban voltak gazdagok, amelyet ugyanúgy szállítottak külföldre, mint a fáraók idejében. A völgyekben babért, datolyapálmát, füge-, gránátalma és szikomórfákat neveltek. Különösen a Jerikói völgy volt híres pálmafáiról; a iudaeai pénzek szokásos ábrázolása a pálmafa, vagy pálmagally.
A friss és szárított füge fontos helyet foglalt el a syriai és palesztinai étkezésben. Majdnem mindenfelé elterjedt az olajfakultúra; az olaj fontos szerepet játszott a gazdasági életben, és az olajpréselésre szolgáló felszerelés maradványai sok olyan helyen is megőrződtek, amely ma pusztaság. A szőlő is mindenütt megtermett, a leghíresebb borokat az Orontés völgyében, Phoeniciában és Palesztinában szüretelték.
Eusebios a „tíz város” közé tartozó Avilát „bortermő városként” említi. Syria kertjeiben minden elképzelhető gyümölcs megtermett. Exportcikk volt a virág is; híresek voltak az antiocheiai és askalóni liliomok. Az illatos olajokat tartalmazó növények hihetetlen változatossága Syria sok lakosát juttatta keresethez: gondoljunk arra, hogy az ókorban az illatszerek milyen nagy keresletnek örvendtek. A balzsam-, nárdúses styrax-gyanta-termelés terén Syria szinte egyedárusági jogokat élvezett. Strabón közlése szerint (XVIII p. 800, 15) a zsidók mesterségesen korlátozták a balzsamtermelést, hogy az árak ne csökkenjenek.

A földművelés csak a folyóvölgyekben volt lehetséges, ahol az árpa és a búza - a föld megművelésének fejletlen technikája ellenére is – mesébe illő terméseket hozott; de vetettek takarmányféléket, valamint lent és kendert is. A földművelés azonban megkövetelte a kutak, ciszternák és csatornák igénybevételével folyó mesterséges öntözést. A földművelés jövedelmező foglalkozás volt; a rabbik is nyilván azért tiltották meg az aprómarha tenyésztését Palesztinában (Baba Kama VII 10), mivel a földnek ilyen kihasználását nem találták ésszerűnek.
A pusztákon és a félsivatag jellegű helyeken nagy és apró szarvasmarhákat, szamarakat, keleten és délen pedig főleg tevéket tenyésztettek. Syria több finom gyapjúfajtát is termelt. Martialis az ajándékozásra szánt „apophoreta” között (XIV 159) megemlíti a tyrosi gyapjút is. Syria több helyén foglalkoztak lenvászonkészítéssel, ennek kivitele a phoeniciai kikötőkön keresztül történt. "I”duov 2VQIaxóv szerepel egy I. századból való egyiptomi papiruszon is. (BGU VII 1666.) Diocletianus árrendeletében külön fel vannak tüntetve a byblosi vásznak.

A phoeniciai tengerpart ősidők óta híres volt az onnan exportált szárított és sózott halról. Az ország belsejében hal nem igen akadt, mivel a kevés syriai folyó túlságosan gyorsfolyású, a Holt-tengerben pedig a halak nem élnek meg. Az az evangéliumokból ismeretes elképzelés, mintha a halászat nagy szerepet játszott volna Palesztinában, legfeljebb a Tiberiasi-tó jelentéktelen körzetére vonatkozólag igazolható bizonyos mértékben.
Jelentős helyet foglalt el különösen Phoenicia gazdasági életében a kelmefestés. A növényi festékeken (a sáfrányon és az askalóni hennán) kívül Tyrosban a murex és buccinum nevű tengeri csigákból készítették azt a minden árnyalatban - a halványkéktől a bíborvörösig - használható festékanyagot, amelynek sehol sem volt párja. A textilanyagok festésében Phoenicia volt az első. Hogy a bíborszínüre festett kelméket milyen drága pénzen tudták értékesíteni, Plinius egyik adata elárulhatja: egy font súlyú „purpura dibapha” (kétszer mártott bíborszövet) ezer denariusba került. Tyrosba és Bérytosba még Kínából is importáltak nyersselymet feldolgozás és festés végett.
Ásványi anyagokban Syria szegény volt. A phoeniciaiak valamikor hispaniai és kyprosi gyarmattelepüléseikről szerezték a vasat és a rezet. A római korban a fémeket Indiából és Kisázsiából szállították. De azért Syriában is voltak ügyes mesterek: mind a damaskusi acél, mind a nemesfémekből készített phoeniciai műtárgyak megérdemelt jóhírnek örvendtek. Igen sokra tartották a sidóni üvegkészítményeket, melyek gyártásában a phoeniciai mesterek a tökéletesség magas fokára jutottak.

Mindezek a természeti kincsek a Földközi-tenger partvidékén és a Libanontól nyugatra húzódó termékeny kultúrsávban összpontosultak, de még ott sem egyenletesen. Meg kell azonban jegyeznünk, hogy a műveit terület az ókorban sokkal nagyobb volt, mint a későbbi századokban. Ezt nehéz munkával, mesterséges öntözéssel és a római kormányzat katonai jellegű intézkedéseivel lehetett elérni. A következő nemzedékek nem tudták megőrizni a múlt hagyatékát, és a sivatag újból előre hatolt a valamikor kultúrált területekre.
A lakosság foglalkozása elsősorban a földművelés, szőlő-termelés és kertészkedés, csekélyebb mértékben állattenyésztés és halászat volt; jelentőséggel bírt az ipar és főleg a közvetítő kereskedelem. Bár Syria, amint láttuk, sok cikket termelt kiviteli célokra, a syriai népek gazdagságának és jelentőségének alapja mégis inkább a közvetítő kereskedelem volt.

A föld Syriában csakúgy, mint Róma egyéb akkori provinciáiban, a nagybirtokosoknak, elsősorban a császárnak és családtagjainak a kezében összpontosult. Iudaea meghódítása után (70-ben) minden földet elkoboztak. Ugyanígy kobozta el később Severus sikertelenül harcoló vetélytársának, Pescennius Nigernek a birtokait. Antonius Kleopátrának ajándékozta a phoeniciai tengerpartot „az Eleutheros folyótól Egyiptom határáig, Tyros és Sidón kivételével, mivel tudomása szerint ezek a városok ősidőktől fogva önállóságot élveztek”. (Ios.” Ant. XV 4, 1.)
Kleopatra még „Arábia egy részét és Jerikó környékét is” ajándékba kapta. „Ez a vidék szolgáltatja a legkülönb balzsamot, de rengeteg gyönyörű datolyapálmával is dicsekedhetik.” Héródés bérbe vette tőle ezeket a földeket. (XV 4, 3.) Iosephus Flavius közlése szerint Salómé, Héródés király nővére, Livia császárnőre hagyta „Iamniát, az egész toparchiát, a síkságon fekvő Phasaelis és Archélais városát, ahol kitűnő gyümölcsöt termő nagy pálmaültetvények vannak-”. (Ibid. XVIII 2, 2.)
A császári kincstár birtokaihoz tartoztak az En-Gaddi-i kertek (Jeruzsálem közelében), amelyek értékes balzsamot szolgáltattak. A balzsam egyáltalán a császári kincstár egyedárusági cikke volt. Az IGRR III 1077. jelzésű felirat procuratort említ, vagyis a syriai császári birtokok jószágigazgatóját. Ezek a birtokok, valamint a magánszemélyek nagybirtokai lettek később az egyház gazdagságának forrásai.
Magánszemélyeknek szintén voltak Syriában hatalmas birtokaik. A trónjuktól megfosztott uralkodók megtartották földtulajdonosi jogaikat. A Misnából tudunk Eleazar ben Azarja, Tarfon, Nahum, I. Juda patriarcha stb. mesés birtokairól. Eleazar ben Harsom földbirtokán oly sok rabszolga dolgozott, hogy közülük akárhányan nem is ismerték személyesen urukat.
A parasztok tömege éppen ezért kénytelen volt földet bérelni.

A Baba-Mesia című talmudi traktátusban egy külön fejezet foglalkozik a földbérlet kérdésével. Ebben az értekezésben Misna és Tosefta kétféle bérlőt különböztet meg: soker-t és hoker-t. Az előbbi pénzben fizeti meg a bér összegét, az utóbbi természetben, meghatározott díjszabás szerint; az olyan bérlőt, aki a földet természetben, a termés egy bizonyos része fejében, nem pedig meghatározott mennyiségért veszi bérbe, arisznak mondták.
A bérleti szerződésben az arisz így ír: „Én felkelek, szántok, vetek, aratok, kévét kötök, csépelek és a pelyvától megtisztítom és halomba rakom a gabonát neked, te pedig jössz és elveszed a felét, én pedig munkámért és költségeimre a másik felét.”

A bérlet időtartama rendszerint hat esztendő volt. Éppen ezért a Misna szerint olyan bérlőnek, aki ennél rövidebb időre veszi ki a földet, nem szabad lent termelnie, mert az kimeríti a földet. A bérlőt nem tekintették nemcsak a föld, de valószínűleg még a termés jogszerinti birtokosának sem (a gazdával való elszámolásig). Ezért a hoker nem köteles beszolgáltatni a papnak az első zsengéket, „de felajánlást és tizedet fizet mind a hoker, mind az arisz.” (Bik. I 3-II 3.)
A bérlő az illeta helység szokásainak megfelelően köteles megművelni a földet. „Valaki bérbe vette felebarátja földjét és nem akar gyomlálni és így szólt hozzá (a föld tulajdonosához): Mi közöd az én dolgomhoz, ha egyszer megfizetem a bért? Az ilyen embert nem hallgatják meg, mert az illető (a föld tulajdonosa) így válaszolhat neki: Te innen holnap elmehetsz, és akkor a föld nekem dudvákat fog teremni.” (B.-M. IX 4.)
A szerződésben az arisz így ír: „Ha a földet hagyom üresen és nem művelem meg, fizetni fogok a megművelt szerint.” (Ibid. IX 3.) Elemi csapás esetén a bérösszeg csökkentéséről csakis akkor lehet szó, ha a csapás általános jellegű: „Valaki bérbe vette felebarátja földjét, és a földet letarolta a sáska, vagy tönkreverte a szélvihar; ha ez a csapás az egész országot érte, a föld tulajdonosa csökkenteni fogja a bérösszeget, de ha nem országos csapás, akkor nem fogja csökkenteni a bért.
R. Juda ezt mondja: Ha a földet pénzért vette bérbe, a tulajdonos sem az egyik, sem a másik esetben nem fogja csökkenteni a fizetendő bért.” (IX 6.) Ha olyan földdarabot vett valaki bérbe, amelyen forrás fakad, vagy fa van, és a forrás elapad, vagy a fát kivágják, a bér összegét ezért nem fogják csökkenteni. (B.-M. IX 2.) A bérlő köteles azoknak a költségeknek egy részét is viseli, amelyek a földmérő, oikonomos működésével, vagy a föld javításával járnak. (B.-M. 103,b.) A bizonyos időtartamra szóló bérleten kívül a Talmud ismeri az. örökös földbérletet is. (Tos. Ter. II 11.)

Teljes joggal következtethetjük, hogy ugyanilyen bérleti feltételek voltak nemcsak Palesztinában, hanem más földművelő vidékeken is, mivel a talmudi normák megegyeznek mind a babylóniakkal, mind a rómaiakkal. Természetesen a földbérlőkön kívül voltak kisbirtokos magánszemélyek is, de a birtokolt föld tulajdonjoga a városokat, vagy a császári kincstárat illette. A Seleukidák korabeli helyzete aligha változott lényegesen. A kisbirtokosok kötelesek voltak telkeikért adót fizetni a legfőbb földtulajdonosnak. Megvolt az egyetemleges felelősség elve is.

A latifundiumokat és a császári birtokokat nem mindig adták ki bérbe, hanem rabszolgák igénybevételével is művelték. A Zénón-féle papiruszokból tudjuk, hogy Apollóniosnak. a Ptolemaiosok dioikétésének (pénzügyminiszterének) Palesztinában volt egy nagy birtoka, és Egyiptomból vitette oda munkásait és rabszolgáit. Semmi okunk sincs annak feltételezésére, hogy a föld kihasználásának ezt a módszerét a római korban nem gyakorolták. A Talmudban (Ioma 35 b) azt olvassuk, hogy Eleazar ben Harsomnak éppen a birtokán igen sok rabszolgája volt. A Talmud más esetekben is beszél sok rab-szolgáról, mégpedig nemcsak háziakról, hanem olyanokról is, akiket a mezőgazdaságban foglalkoztattak.
Azok a nomád törzsek, amelyek áttértek a helyben lakásra, de továbbra is élték nemzetségi-törzsi életüket, valószínűleg olyan falusi közösségeket alkottak, amelyek adóval és kötelező beszolgáltatásokkal tartoztak sejkjeiknek, vagy ahogyan a semita feliratokon gyakran szerepelnek: srtgaiknak.

Nincsenek adataink arra vonatkozólag, hogy mekkora helyet foglalt el a syriai földbirtokok között a magánkézben lévő kisbirtok. De hogy ilyen földtulajdon is kétségtelenül volt, akár a talmudi törvénykezésből is kitűnik. Ismerünk olyan kicsiny parcellák (szőlők) eladásáról szóló szerződéseket, amelyek mindössze 54-55 drachmába kerültek. Durában nagyobb telkek eladásával kapcsolatos okmányokat találtak. (700-2000 drachmáért.) Egy dokumentumon arról van szó, hogy egy házat a hozzátartozó gyümölcsfákkal együtt 175 denariusért adnak el. (Pap. 101, 227-ből.) Sajnos, ezekben a dokumentumokban csakúgy, mint Philostratosnál (V. Ap. VI 39, vö. Euseb., Hist. eccl. Ill 20), nincsenek megadva a telekméretek, és így a föld árát sem tudjuk meghatározni. Gondolnunk kell továbbá arra is, hogy a „királyi föld” birtokosai (possessores, tehát nem tulajdonosai!) is megvásárolhatták és eladhatták parcelláikat.


Folytatás: Syria történelme és a provincia leírása III. rész