logo

XXI September AD

Syria történelme és a provincia leírása I. rész

Syria volt az egyik legfontosabb római provincia. Nagy kitüntetésnek számított, ha valaki helytartója lehetett. Pertinax életrajzírója (2, 11) megjegyzi, hogy a későbbi császár más provinciák sikeres kormányzásával „érdemelte ki Syriát” (Syriam meruit). Domitianus, miután Agricolát már előbb is elhalmozta megtiszteltetésekkel, Syria helytartójául szemelte ki, mivel ezt a provinciát szokták a „jelentősebb személyek számára fenntartania (Tac., Agr. 40: maioribus reservatum).
Syria - terület szempontjából - nem maradt el a Seleukidák birodalma mögött, még ha virágkorának tetőpontján nézzük is, amennyiben mintegy 200 000 km2-t foglalt el, lakosságának száma megközelítette a tízmilliót, és jelentős nagyvárosai is voltak. Qu. Aemilius Secundus feliratán (ILS 2683) azt olvassuk, hogy a Quirinius parancsára végrehajtott apameiai népszámlálás eredménye 117 000 polgár volt. Ebből arra következtethetünk, hogy Apameia lakossága Augustus alatt valószínűleg 400-500 000 körül járt. Antiocheia legalább akkora területet foglalt el, mint Alexandreia, és időszá-mításunk kezdete körül 300 000 lakosa volt. A Tigris melletti Seleukeia, melynek lakossága az I. században elérte a 600 000-et, még Marcus Aurelius idejében is 300-400 000 lakost számlált.

A 66-70. évi felkelést megelőző időben Jeruzsálemnek is mintegy 100 000 lakosa volt. Ezek szerint a városi lakosság tette ki a provincia népességének jelentős hányadát, vagyis mindenképpen fejlett városi élettel van dolgunk. Syria híres volt természeti kincseinek gazdagságáról is; Mamertinus a Iulianus magasztalására írott panegyrikosban (362-ben) Syriát gazdag és termékeny országnak mondja. Syria volt a keleti kereskedelem legfontosabb központja: közvetített a Kelet és a római Nyugat között, és a birodalom roppant jelentőséget tulajdonított Syria közvetítő szerepének: Róma keleti katonai politikáját elsősorban éppen ez határozta meg. Végül Syria több tartománya virágzó kultúrával rendelkező ország volt, amely azonban nemcsak a hellénisztikus kultúrát sajátította el, hanem őrizte az ősi időkből rá hagyományozott, eredeti kultúrát is.
Ezek a körülmények tették tehát Syriát a római birodalmi rendszer legfontosabb láncszemévé, de ugyanakkor ezek a körülmények nehezítették meg a rómaiak számára az ország megszervezését is. A történelem folyamán Syria területén kialakult államok és szabad városok figyelemre méltó szívósságot tanúsítottak és csak nehezen hajoltak meg Róma nivelláló befolyása előtt. A római gyarmatosítás itt nem is mutathatott, fel komolyabb sikereket. A római kereskedők mindenütt tapasztalt és energikus bennszülött vetélytársakra akadtak.

A rómaiak Syria lakosait eleinte barbárokként kezelték. Cicero „rabszolgaságra született népnek nevezi őket, a hitvány embereket pedig a „megvásárolható szírekhez hasonlítja. (De or. II 60.) Csakhogy ezek a „barbárok fejlett kultúra részesei voltak, és a rómaiaknak nem sikerült kiszorítaniuk Syria népeinek sem görög, sem semita kultúráját; sőt még inkább ők maguk kerültek Syria kulturális befolyása alá; „A régebben syriai Orontes már a Tiberisbe ömlik (pridem Syrus in Tiberim defluxit Orontes), panaszkodik Iuvenalis (III 62).
A szírek és rómaiak közti konkurrencia természetesen nem segítette elő baráti viszony kialakulását. Egy római katona a Sínai-félszigeten ezt írta a falra: „Pusztuljanak a szírek a latin nyelvet beszélő rómaiak elől! (CIL III 86), egy másik katona pedig ezt véste Syriában a sziklába: „A szírek - gonosz fajzat. Mindkét emlék azt bizonyítja, hogy a rómaiak és szírek később is idegenek maradtak egymás számára.

Syria birtokbavételét még az a körülmény is megnehezítette, hogy az ország roppant területén élő népek a társadalmi és kulturális fejlődésnek különböző fokaiig jutottak, és rendkívüli simulékonyság kellett ahhoz, hogy az egész lakosságot egységes egésszé forrasszák a birodalommal. A császári hatalom a tartományok átcsoportosításaihoz folyamodott: a külön szabdalt területeknek hol autonómiát adott, hol megint elvette; nem egyszer nagyarányú felkeléseket kellett elfojtani, sőt egy időben (a III. században) Syrián belül még egy önálló monarchia is alakult (a palmyrai királyság), amely Egyiptomot is hatalma alá kényszerítette.
Syria provincia határai nem egyszer változtak. Területe akkor volt legnagyobb, amikor északon a Kis-Ázsiai Tauros-hegységtől lent délen egészen Arábiáig és Egyiptomig, nyugaton a Földközi-tengertől, keleten az Euphrates középső és alsó folyásáig minden hozzá tartozott, sőt egy időben még Kis-Ázsia déli szegélye is Syria része volt. Az ország politikai egysége, úgy, ahogy a makedón Alexandros és a Seleukida-dinasztia megteremtette, nem bizonyult tartósnak, bár nyomtalanul sem tűnt el egészen.
Még a II. századból is ismerünk egy fogadalmi feliratot, amelyet Nikopolis város tanácsa és népe állított „Alexandrosnak, Philippos fiának”, Durában pedig egy 180-ból származó dokumentumon (DP 23) epónymosokként Zeus, Apollón, az ősök és Seleukos Nikatór király papjai vannak megnevezve. Az ilyenfajta említések azt bizonyítják, hogy politikailag milyen nagy benyomást tettek az emberekre a hellénisztikus világ egyesítésére irányuló kísérletek, de az ilyen kísérletek nem vezettek és nem is vezethettek valóságos egyesülésre. Syria gazdaságilag és politikailag különnemű területek konglomerátuma maradt.

Syria földrajzi viszonyúi meglehetősen változatosak. A legkulturáltabb terület az a partmenti szegély, amelyet kelet felől az észak-déli irányban húzódó hegyvonulat határol. A Tauros nyúlványai északon Kis-Ázsiától választják el Syriát, majd a Bargylos és a Libanon következik, amelyet az ókorban magastörzsű cédrusokból és tölgyekből álló sűrű erdő borított. A sík partmenti csík dél felé összeszűkül; Phoeniciában nem szélesebb 50 kilométernél, de a hegyek nem egy helyen egészen a tengerig nyúlnak és így elszigetelik Phoenicia egyik városát a másiktól. A hegyvonulatot szorosok szakítják meg: ezeken keresztül vezetnek a természetes összekötő utak a Földközi-tenger medencéje és a keleti országok között. A Karmel-hegytől délre a völgy kiszélesedik, majd még délebbre beleolvad az arábiai sztyeppékbe és sivatagba. A Libanontól keletre húzódik az Antilibanon hegylánca.

Forrásaink (Cicero, Phil. XI 12, 31) Syriának számos királyáról, tyrannosáról, dinasztájáról és tetrarchájárói emlékeznek meg. Iudaea az i. e. II. század derekától függetlenséget vívott ki magának, és a harcias papkirályok: Simon, Ióannés, Hyrkanos és Alexandras Iannaios hatalmas területeket csatoltak birtokaikhoz, többek között a partmenti phoeniciai és filiszteus városokat is. Kommagéné önálló ország volt, ahol iráni eredetű, de a Seleukidákkal is rokonságot tartó dinasztia uralkodott.
Emesában és Arethusában Sampsigeramos önálló dinasztiája kormányzott. A keleti és déli vidékek arab és egyéb törzsfők fennhatósága alá tartoztak, akik több nagy egyesülést hoztak létre. A Libanon hegyei közt az ituraeusok, akiket Cicero (Phil. II 44, 112) „valamennyi nép közül a legbarbárabbaknak” nevez, olyan államot szerveztek, amely Ptolemaios (Mannaios fia) alatt (kb. 85-40) hatalmát egy időben nyugaton egészen a Földközi-tengerig, keleti irányban Damaskosig terjesztette, de behatolt még Galilaeába is.
Délkeleten az i. e. II. század végén alakult ki a nabataeusok erős királysága, amely egy időben egész Koilésyriát és a Damaskostól Petráig húzódó hatalmas területet magába foglalta. A nabataeus királyság számos építészeti emléket, valamint pénzeket és feliratokat hagyott maga után, amelyek bizonyíthatják hatalmát. Egyes polisok szintén önállóságot vívtak ki és pénzeiken feltüntették „szabadságuké új érájának évét: Tyros - i. e. 126-tól, Sidón - 111-től, Askalón - 104-től, Bérytos - 81-től.

Róma érthető okokból nem tudta egyszerre birtokba venni ezt az óriási területet, amely oly változatos társadalmi formákat, sok különböző államalakulatot mutathatott fel, amelyek mindegyikének megvoltak a maga történeti hagyományai. Tulajdonképpen Syria véglegesen nem is szerveződött provinciává egészen Diocletianusig. Pompeius ugyanúgy, mint Syriának utána következő helytartója, Gabinius, kénytelen volt tekintetbe venni a meglevő helyzetet, és feladatát az első időkben abban látta, hogy hatalma alá kényszerítse Syria valamennyi - egymástól erősen eltérő - területét. E területek gyökeres átszervezésére nem is gondolt, csak feldarabolásukra és katonai erejük meggyengítésére.
Kommagéné önálló „királysága maradt; III. Antiochosnak 17-ben bekövetkezett halála után egyesítették a provinciával, de Caligula újból királyi trónra ültette (majd rövidesen ugyanő le is tétette) IV. Antiochost; 46-ban Claudius ismét visszahelyezte királyságába, és Kommagénét véglegesen csak Vespasianus kebelezte be 72-ben; fővárosa, Samosata, ekkor vette fel a „Flavian melléknevet. De még 99.100-ban is megtörténik, hogy Antiochos Philopappos mint római magistratus szobra alá szerényen athéni phyléjének feltüntetésével vésette oda a nevét, de a közös feliraton királynak nevezte magát. (OGIS 409-413) Ez persze csak tartalmatlan cím volt; a rómaiak feltehetőleg megengedték neki, hogy ünnepélyes alkalmakkor ezzel vigasztalja magát; annyit mindenesetre láthatunk belőle, hogy az önálló Kommagéné emléke még elevenen élt.

Iudaea szintén megőrizte önkormányzatát II. Hyrkanos főpap uralkodása alatt; világi - királyi, vagy ethnarchési - címet mindenesetre már nem viselt; de ami a legfontosabb: Iudaeát igen szűk határok közé kényszerítették; a Hasmoneusoktól elfoglalt tengerparti városokat, valamint a syriai és Jordánon túli területeket „felszabadították” vagyis elszakították Iudaeától; voltak, akik ekkor belügyeik intézésében autonómiát kaptak, de adót kellett fizetniük és vállalniuk a birodalomnak járó szokásos szolgáltatásokat.
Iosephus Flavius (Ant., XIV 4, 4) felsorolja a legfontosabb városokat, amelyeket Pompeius „felszabadított: Gadara, Hippos, Sky th opolis, Pella, Dion, Samaria, Marissa, Azótos, Iamnia, Arethusa; a tengerparti városok közül: Gaza, Ioppe, Dora, Stratónos pyrgos (a későbbi Kaisareia). Iosephus Flavius jegyzéke korántsem teljes, mivel más városok pénzein is (amelyek régebben Iudaeához tartoztak) a Pompeius-féle éra alkalmazását figyelhetjük meg, ami annyit jelent, hogy Pompeius ezeket is „felszabadította”.
Minden jel arra mutat, hogy már Pompeius alatt megszerveződött az a Jordánon túli városszövetség, amelyet „Tíz város” néven tartottak számon. Plinius szerint (Nat. hist. V 18, 74) ebbe a szövetségbe a következő városok tartoznak: Damaskos, Philadelphia, Raphaneiai, Skythopolis, Gadara, Hippos, Dion, Pella, Gerasa, Kanata. De a „Tíz város vidékei (Decapolitana regio) megjelölés csak megszokáson alapult: hol ezek, hol más városok tartoztak a tömörüléshez. Gabinius nem érte be Iudaea területének erőszakos összeszűkítésével sem, hanem még a megcsonkított Iudaeán belül is további felosztást rendelt el; a jeruzsálemi központi synedrion helyett „öt synedriont szervezett és az egész népet öt kerületre tagolta, úgyhogy a zsidók egy részének az igazgatása Jeruzsálemből, a másiké Gadarából, a harmadiké Amathusból, a negyediké Jerikóból, az ötödiké pedig a galilaeai Sepphórisból történt.” (Ios., Ant. XIV 5, 4.)

Rómában Syria meghódítása után nem sokkal kitört a polgárháború, amelyet Keleten a parthus háború még bonyolultabbá tett. Mindez csak még inkább megnehezítette Róma számára azt, hogy a leigázott országot közvetlen uralma alá vethesse. Nem is csodálkozhatunk azon, hogy 40-ben a senatus - Antonius és Octavianus megegyezésének megfelelően - Héródést iudaeai királlyá nyilvánította és felhatalmazta, hogy a belső zavargásokat maga csendesítse le.
Később Augustus még inkább kiszélesítette Héródés birtokait: királyságához csatolta Gadarát, Samariát, Hippost, Gazát és egyéb tengerparti városokat, Ioppét, Stratónos pyrgost (Turris Stratonis), egész vidékeket (Trachonitist, Batanaeát, Auranitist), Zénodóros tetrarchiáját, a Genezáret-tótól északra és északkeletre.
6-ban Augustus úgy találta, hogy már nincs szüksége a király szolgálataira: Héródés fiát letétette a trónról és Iudaeát közvetlenül a római procurator fennhatósága alá rendelte (Agrippa is csak rövid időre lett ismét király 41 és 44 között); az illető procurator pedig vagy Syria legátusa alá tartozott, vagy önállóan kormányozta Iudaeát. De a nagy iudaeai háború (66-73), a 115-117. évi felkelés, valamint Bar-Kochba hősies harca 132-135-ben azt bizonyítja, hogy Iudaea meghódítása rendkívül nehéz feladat volt Róma számára.

Ituraea ugyancsak megtarthatta uralkodóit Róma fenn-hatósága alatt is. Miután Lysaniast 34-ben Antonius parancsára megölték, Ptolemaiosnak (Mannaios fiának) királysága széthullott. Egy része Héródés fiának, Philipposnak, majd később I. és II. Agrippának jutott; az utóbbi meg is tartotta birtokában egészen haláláig. Az ituraeus birtokok központja (Chalkis) Claudius korában Héródésnek (Héródés hasonló nevű unokájának) a birtoka volt, aki a királyi címet is viselhette. Halála után (48-ban) Chalkis ugyancsak II. Agrippára szállott és az övé is maradt 53-ig. Bizonyos numizmatikai adatok alapján arra következtethetünk, hogy Chalkist 92-ben kebelezték be közvetlenül Syriába.
Bár Pompeius és Scaurus syriai helytartó azzal dicsekedett, hogy meghódította a nabataeusok királyságát (pénzt is vertek, amelyen a térdenálló III. Aretas nabataeus király ábrázolását és a következő felírást látjuk: Rex Aretas M. Scaur, aed. cur. ex SC), de tulajdonképpen csak arról volt szó, hogy a nabataeusok hadisarc fizetését ígérték. Országukat csak 106-ban hódította meg Cornelius Palma syriai helytartó és Arabia néven külön provinciát szervezett belőle. Az id. Plinius közlése szerint (Nat. hist. V 23, 82) Syriában még az ő korában is „tizenhét barbár nevű tetrarchia volt.

Az eddig felsorolt adatokból következtethetünk arra, hogy milyen lassan és nehezen ment Syria szerves bekapcsolása a római birodalomba. Végül is Septimius Severus 194-ben Syriát két provinciára osztotta: Koilésyriára (ezen a néven Észak-Syriát értették) és Syria-Phoenicia provinciára; az utóbbi északon Apameiáig és Laodikeáig, keleten Damaskosig terjedt, de még a távoli Palmyrát is magába foglalta. Syria-Phoenicia fővárosa Tyros volt.
Syria a III. századi válság idején egyesült újból. Odenathus palmyrai uralkodó felvette a királyi címet, és miközben forma szerint „corrector totius Orientis” minőségében, a római császár nevében járt el, valójában nemcsak Syriát foglalta el, hanem Arábiát és Kis-Ázsia egy részét is, fia (Vaballathus) pedig anyjával, Zénobia királynővel együtt felvette az „Augustus címet, birtokába vette Egyiptomot és majdnem egész Kis-Ázsiát, úgyhogy tulajdonképpen egy Rómától független keleti birodalmat hozott létre. Aurelianus császár 271-273 között két hadjáratban leverte Vaballathust, visszaállította Róma keleti hatalmát, Palmyrát pedig oly alaposan leromboltatta, hogy utána soha többé nem támadt fel.

Syria meghódítását megkönnyítette a rómaiaknak az a tény, hogy a Seleukidák birodalma széthullott. Ezt azonban éppen a legfejlettebb városok és tartományok szenvedték meg leginkább. A hellénisztikus monarchiák nem tudtak többé megfelelni azoknak a feladatoknak, amelyek végett annak idején szerveződtek: nem tudtak gondoskodni az önmagát túlélt rabszolgatartó társadalom fenntartásáról azzal, hogy a lehanyatlott, önellátó és önmagára korlátozott polis helyett új, nagyobb méretű politikai és gazdasági egyesüléseket hozzanak létre.
A hellénisztikus birodalmak széthullása elkerülhetetlenül bekövetkezett. A hellénizmus hatalmas lökést jelentett, amely előrelendítette a zsákutcába jutott rabszolgatartó társadalmat, új, sajátságos kultúrát teremtett, a görög befolyás szférájába vont sok keleti népet. De a hellénizmus útja újabb zsákutcába vezetett, mivel gyökeres forradalom-nélkül nem volt kijutás a szabadba.
A római hódítás ilyen körülmények között újból lélegzethez juttatta a hellénisztikus országokat, lehetővé tette számukra, hogy újból átvészeljék a válságot és még néhány századdal kitolják a társadalom rabszolgatartásra alapozott rendjének végleges bukását. Az akkori emberek persze nem ismerték fel tudatosan ezt a történeti folyamatot. Szubjektív szempontból azt érzékelték, hogy csendességre áhítoznak az i. e. II. század derekától megszakítás nélkül tartó zűrzavarok után, vissza akarják állítani és ki szeretnék szélesíteni a gazdasági kapcsolato-kat, várták a kereskedelem felélénkülését, a barbárok közé szerették volna vinni a termelés fejlettebb típusát. Ezért volt, az, hogy a tengerparti kereskedővárosok ellenállás nélkül fogadták a római uralmat, és kezdettől fogva csak a tengerparti sávot kormányozta közvetlenül a római legatus.

Egészen más lapra tartoznak egyes keleti vidékek és azok a tartományok, ahol az egyesülés szükségességét nem érezték, vagy ahol történetileg kialakult és még szívós államok voltak. Itt a rómaiaknak a bennszülött uralkodókra kellett támaszkodniuk. Ehhez járul még az is, hogy egy olyan hatalmas provincia közigazgatási apparátusának megszervezéséhez? mint amilyen Syria volt, sok évtized, sőt évszázad kellett.
A királyok, tetrarchák stb. persze tulajdonképpen mind csak római megbízottak voltak, és például az, hogy Marullusnak, Iudaea procuratorának helyébe Agrippa „királyt ültették, majd öt megint procuratorral, Cuspius Fadusszal váltották fel, nem változtatott a Róma és Iudaea közti viszony valóságos szerkezetén. Maguk a „királyok is talán királyok voltak alattvalóik szemében, de a római tisztviselőében már csak barbárok, legjobb esetben korántsem a legfelső kategóriához tartozó római polgárok. Suetonius megjegyzi (Aug. 60), hogy a baráti és szövetséges királyok elhagyták országukat, hogy Rómában, vagy - ha a császár arra utazott - a provinciában kifejezésre juttassák előtte hűségüket. Ilyen alkalmakor a királyi méltóságjelvények nélkül, egyszerű tógában jelentek meg, mint a cliensek.

Iosephus Flaviusnál (Ant. XIX 8, 1) olvasunk egy jellemző epizódot, amelyből megláthatjuk, milyen lenézéssel és ugyanakkor milyen bizalmatlansággal nézték ezeket a „királyokat. I. Agrippa tiberiasi rezidenciájában összetalálkozott Antiochos kommagénéi király, Sampsigeramos emesai király, Polemón pontosi uralkodó és végül tulajdon fivére, Héródés chalkisi király. Ugyanakkor érkezett oda Vibius Marsus syriai helytartó. Agrippa - tisztelete jeléül - vendégeivel együtt az előkelő személy elé sietett a várostól hét stadiumnyi távolságra. De Marsus ezt a találkozást más szempontból nézte. Gyanúsnak tűnt fel előtte ez a királyi összejövetel, „úgy gondolta, hogy több uralkodónak ilyen szoros érintkezése nem járhat különösebb haszonnal Rómára nézve”. Éppen ezért mindegyikhez elküldte egy tisztviselőjét, és azt ajánlotta nekik, azonnal térjenek vissza otthonukba.

Nehéz volt megegyezésre jutni a még nemzetségi társa-dalomban élő nomád arabokkal is. A rómaiak fokozatosan vonták be. őket a civilizáltabb népek körébe, csábították őket, hogy telepedjenek meg, de azért sokáig nem bántották életmódjukat, a törzsfőket pedig arra használták, hogy közvetítői legyenek a római befolyásnak és hatalomnak. Például az IGRR III, 1264. jelzésű feliraton szerepelnek; sok feliraton olvashatunk arab sejkekről, mint hatósági képviselőkről (ibid. 1247, 1298, 1171 stb.); a syriai feliratokon gyakran előfordul egy valószínűleg örökölhető cím. Egy Hadrianus - Antoninus Pius-korabeli feliraton (OGIS 616) „a nomádok ethnarchéséről és stratégosáról” olvasunk. Mindezek a kiskirályok, akár az újonnan kinevezettek, akár az örökös joggal uralkodók, hatalmukat Rómától nyerték, és ezt Róma el is vehette tőlük bármely pillanatban. A nabataeus királyok címei közt szerepel a rhnm, amit görögre a szóval fordíthatnánk: vagyis ezzel is hangsúlyozni akarták hatalmuk népi forrását. De a rómaiak nem sokat törődtek az ilyen igényekkel. A királyok reális hatalmát az általános politikai helyzet, de még inkább befolyásuk és kapcsolataik határozták meg. A király mindenesetre nem hagyományozhatta koronáját arra, akire akarta.
Még Héródés, a rómaiak „barátja és szövetségesei is kénytelen volt jóváhagyás végett Róma elé terjeszteni végrendelkezését és családi intézkedéseit. A királyok nem voltak felhatalmazva arra, hogy önálló külpolitikát folytassanak: nem köthettek szövetségeket és szerződéseket, nem háborúskodhattak. Csak bronzpénz veretésére volt joguk. (Ez a kiváltság különben jelentéktelen városokat is megilletett.) Országuk belső igazgatásában önállóságot élveztek, de persze csak addig, amíg összeütközésbe nem kerültek a római érdekekkel.
Törvénykezési joguk sem terjedt ki a római polgárokra. Különösen fontos esetekben még a nagyhatalmú Héródés is köteles volt ítéleteit Augustus elé terjeszteni jóváhagyás végett. A királyok az adókat belátásuk szerint szedték és a római kincstárba többé-kevésbé rendszeres hozzájárulást küldtek. Ez nemcsak a „tributarii”-ra vagy a „stipendiarii”-ra vonatkozik, hanem a „szövetségesekre” (socii) is, bár az utóbbiakra nézve nem voltak megállapítva fix normák és határidők. A királyok ezen kívül kötelesek voltak segédcsapatokat is küldeni a birodalmi seregbe.

A királyok, hogy trónjukon maradhassanak, kénytelenek voltak a császárok és kegyeltjeik, a legátusok és a helytartói kíséret kedvében járni, rá voltak kényszerítve a cselszövésekre és megvesztegetésre, hatalmas összegeket kellett költeniük arra, hogy uralmuk külső fényét biztosítani tudják. Ebből a szempontból különösen a iudaeai Héródés volt fáradhatatlan, aki óriási építkezéseket folytatott és rengeteg pénzt áldozott messze Iudaea, sőt még Ázsia határain is túl. De az ilyen királyok nagyságát igen drágán kellett megfizetni, és azok a kisebb uralkodók, akik a nagyokat utánozták, annyira kimerítették és tönkretették országuk termelőerőit, hogy a lakosság nem egyszer szabadítóit látta a rómaiakban.
A királyok fenn akarták tartani országuk elszigeteltségét, és hatalmuk béklyók közé szorította a kereskedő rend kezdeményezéseit, amelynek viszont ahhoz fűződött érdeke, hogy egységes birodalom jöjjön létre. Ezért volt az, hogy például Iudaeában a iudaeai háború alatt az arisztokrácia legelőkelőbb körei karöltve jártak el a rómaiakkal, és akaratuk ellenére bonyolódtak bele a háborúba.
Iosephus Flavius közlése szerint (Ant. XVIII 2, 5) Kommagénében III. Antiochos halála után (17-ben) „az egyszerű nép felkelt az arisztokrácia ellen: mindkét párt deputációt küldött (Rómába). Az arisztokrácia azt kérte, változtassák a tartományt római provinciává, a nép viszont ki akart tartani régi királyai mellett.” Ezek szerint teljes mértékben a helyzetnek megfelelően járt el Pompeius, amikor a kisebb tartományok „tyrannosait” megfosztotta hatalmuktól és az életképes városokat felszabadította a királyok hatalma alól.

A syriai szabad városok helyzete általában alig különbözhetett a birodalom egyéb városainak helyzetétől, bár egyesek tovább élveztek autonómiát és több joggal rendelkeztek, mivel a római uralom Syriában általában véve csak lassan és üggyel-bajjal vert gyökeret. Az úgynevezett „civitates liberae” helyzetét az általános helyzet határozta meg: (elméletileg) mentesek voltak az adóktól, joguk volt bronzpénz veretésére, megállapíthatták a helyi vámokat, megtarthatták törvénykezési jogukat polgári és kisebb büntető ügyekben, megtartottak valamelyes pénzügyi önkormányzatot és bizonyos helyi szokásokat.
De mindezek a kiváltságok fokozatosan semmivé zsugorodtak össze.
A birodalom általános tendenciája éppen arra irányult, hogy mindent egy színvonalra szállítson és az önkormányzati szerveket bürokratikus apparátussal cserélje fel. Az ifj. Plinius szayai szerint a szabadságnak már az I. század elején is csak az árnyéka és neve maradt meg. (Ep. VIII 24: umbra et residuum libertatis nomen.)
Dión Chrysostomos az „úgynevezetté szabadságról beszél (Or. XLIV p. 512), a tarsosiaknak szomszédjaikkal támadt vitájukkal kapcsolatban pedig arra mutat rá, hogy tulajdonképpen mind a két fél - óftóőovXoi. (Or. XXXIV p. 428.)

Amikor Vespasianus adót vetett ki a szabad városokra, és elrendelte, hogy ezek is a római helytartó ((yaimi) fennhatósága alá tartozzanak, Pausanias szerint (VII 17) ezt azzal a megokolással tette, hogy a hellének elszoktak a szabadságtól. Plutarchos feltehetőleg a reális állapotokat tükrözi, amikor így ír (Praec. ger. reipubl. 32):
„A népek annyi szabadsággal bírnak, amennyit a hatalmon lévők adnak, és szerintem többre nincs is szükség.” Semmi értelme sincs a címekre és méltóságokra való törekvésnek. „Valóban, mit is ér a nagy méltóság, a hírnév azoknak, akiknek ez osztályrészül jutott? A proconsulnak jelentéktelen parancsa máris megsemmisíti, vagy másnak juttatja; de még ha megmarad is, komoly jelentősége nincsen. Ha egy főtisztviselő hivatalba lép, nem mondhatja magának azt, amit Periklés, aki valahányszor csak felöltötte a chlamyst, figyelmeztette önmagát: „Periklés, ne feledd, hogy szabad embereken, helléneken, athéni polgárokon uralkodói.” Legfeljebb ezt mondogathatja: „Én is alattvaló vagyok, városom is a császár proconsulainak és procuratorainak van alárendelve.”„ (Ibid. 13.)

A városi szabadság visszafejlődésé érthető okokból csak lassan, észrevétlenül ment végbe. Rómának nem voltak olyan, kidolgozott törvényei, amelyek helyettesíthették, vagy eltörölhették volna a helyi törvényeket és jogszokásokat. Papinianus például rámutat arra, hogy a koilésyriai Antiocheia városának még az ő idejében is hatályos az a törvénye, amely szerint Antiocheiát kiváltságos jog illeti meg az elhunyt vagyona után járó illeték behajtásánál. (Dig. XLII 5, 37.) De a kormányzat általános rendelkezései hatálytalanították az ellenkező értelmű helyi rendelkezéseket.
Ulpianusnál olvassuk: „Az isteni Hadrianus rescriptumában negyven arany bírságot rendelt a kincstár javára azoktól, akik a város kerületén belül temetik el halottjukat, valamint azoktól a hivatali szervektől, amelyek ezt megengedték; a temetkezési helyet el kell adni, a hullát pedig más helyre kell temetni. De mi történjék akkor, ha a municipiumi törvény megengedi a városon belül való temetkezést? Az uralkodó rescriptuma után azt kell vizsgálni, nem történt-e kihágás, mivel a rescriptumok általános érvénnyel bírnak, és a császári rendelkezések mindenütt hatályosak és érvényesek.” (Dig. XLVII 12, 3, 5.)


Folytatás: Syria történelme és a provincia leírása II. rész