logo

XXI September AD

A Syriával kapcsolatos rendezési törekvések

A Syriával kapcsolatos első rendezés Pompeius Magnus nevéhez köthető, aki az arabok segítségével XIII. Antiókhosz szeleukida uralkodót megölette, Syriát, Koilé Syriát és Phoeniciát római provinciává tette. Ami szembetűnő tendencia, a nyugati hódítássokkal ellentétben, hogy itt, a helyi viszonyoknak megfelelően, a rómaiak egy decentralizált modell mellett döntöttek, és a helyi hatalmasságokat addig a helyükön hagyták, amíg hűségesek a rómaiakhoz. Ez részben a hagyományos patrónus-kliens viszonyból eredt, illetve a polgárháborús állapotok miatt, a római légiókra máshol nagyobb szükség volt. Ugyanakkor a civilizációs eltéréseket is igyekeztek figyelembe venni, a tengerparti görög dominanciájú nagyvárosok „függetlenségének garanciájával”, míg a keleti népeknél és az arabok esetében ideálisabb volt a fejedelmekre támaszkodni a törzsi keretek között élők miatt. Azonban amíg a légiók Pompeius rendelkezésére álltak, a tér átalakítása, lassan de biztosan megkezdődött.

Syria vonatkozásában ennek az egyik leglátványosabb eleme az volt, hogy Pompeius az Apameia erődjét leromboltatta, ami korában a Szeleukidák alatt a Syriában állomásozó hadsereg mindenkori központja volt. Ugyan később újraépítették a város erődítményét, de jelentőségét jól mutatja, hogy Caecilius Bassus lázadásakor három évig ellen tudott állni, és az Syriában állomásozó helyőrségek nem tudták elfoglalni. Ezzel a mozzanattal, gyakorlatilag Tetrapolist, mint régiót sikerült sakkban tartania, illetve nem sokkal ezután a Beroeát uraló helyi görög dinasztia uralmát is felszámolták.

Az átalakítások Syria kapcsán a rendkívüli állapotok miatt a Köztársaság utolsó évtizedeiben lassan haladtak és a római tartományi vezetők sem rendelkeztek megfelelő erővel. Ezt jól mutatja Aulus Gabinius kormányzása, akinek legfőbb célkitűzése a status quo, vagyis a széttagoltság megőrzése volt, és a rómaitól eltérő érdekek érvényesülésének a meggátolása. Ennek fényében, ha kellett, akkor beavatkozott az Egyiptomban regnáló Ptolemaiosz dinasztia, illetve a Hasmóneus dinasztia belső ügyeibe, vagy a rendelkezésére álló két légiójával erődemonstrációt tartott az Eufrátesz mentén.
A pacifikálás nehézségeit jól mutatják, hogy a magas római adók miatt zavargások voltak a lakosság körében. A carrhaei csatavesztés és a kibontakozó polgárháború gyakorlatilag megakasztotta a frissen meghódított területek integrációját. Az, hogy a pártusok nem használták ki a győzelmüket, az részben amiatt volt, hogy győztes hadvezérüket Surenát a pártus király hatalmának biztosítása érdekében megölették, illetve Crassus seregének maradékával Caius Cassius Longinusnak sikerült megvédenie Syriát.

A pártus ellentámadásról nagyon törekes információ áll rendelkezésre. Annyit rekonstruálhatunk, hogy a döntő mozzanata Antigoniai ütközet volt, ahol Cassius le tudta győzni a pártusok seregét, amely megfelelő tartalékok és biztosítás nélkül túlságosan előrenyomult. Bizonyos, hogy a pártusok nem a teljes haderejüket vetették be, mert seregük egy része Armeniaban állomásozott.
Ezt a pártus hadjáratot azért is kell kulcsfontosságúnak minősítenünk, mert megmutatta, hogy Syriát nem lehet egy döntő ütközetre alapozott hadjárattal elfoglalni, hanem több fázisban lehet csak, a széttagoltsága miatt. A tengerparti sáv felől a rómaiak gyakorlatilag korlátlanul juthattak az utánpótláshoz, valamint a tengerparti sáv által lakott görög városok is a rómaiak felé tekintettek.

A következő pártus invázióra a második triumvirátus alatt, Kr. e. 40-ben kerül sor. A pártusok ezúttal Quintus Labienusra támaszkodtak, a hozzá hü római helyőrségek átállása miatt az inváziós sereg gyorsabban tört előre, logisztikai problémái sem akadtak. A jelentős erőfölény miatt, könnyen legyőzték Decidius Saxát. Ezt követően az inváziós pártus sereg kettévált és Tyrust leszámítva mindkét Syriát, valamint Phoeniciát és Palesztinát, valamint Ciliciát sikerült az uralmuk alá hajtaniuk.
A pártus siker rövid életűnek bizonyult, mert Ventidius Bassusnak két gyors hadjáratban sikerült az inváziós seregeket a kilikkai kapunál, illetve később, a Gindarus hegynél megsemmisítenie. A gyors római győzelmek részben a Ventidius által alkalmazott taktikai újításoknak, másrészt a helyismeretnek és annak volt köszönhető, hogy a pártus lovasságot sikerült semlegesíteni azáltal, hogy a számára kedvezőtlen terepviszonyok mellett kellett felvennie a harcot.

Ennek a pártus háborúnak a tartományszervezésben és a tér átalakításában is szerepe volt. Ha a későbbiekben megnézzük a római légiók, segédcsapatok elhelyezését, akkor azt tapasztaljuk, hogy az elhelyezésnél figyelembe vették a terepviszonyokat, hogy könnyen elérhetők legyenek azok helyek, amelyekkel adott esetben ki lehet egyenlíteni a pártus lovassággal szembeni hátrányokat. Ezért nem véletlen, hogy a Syriában állomásozó haderő jelentős hányada az északi területeken vagy a hegyvidék közelében helyezkedett el. További tényezőnek kell tekintenünk a logisztikai szempontokat. Az utánpótlás legfőbb útvonala még mindig tengerről érkezett, ezért nem véletlen, hogy a nyugati tengerparti sáv védelme céljából Raphaneae városát megerősítették és ott légiókat állomásoztattak.

Másrészről pedig a pártus csapatok gyors sikere ismételten megmutatta: annak ellenére, hogy Kr.e. 64 óta a rómaiak magukénak tudták Syria tartományt, a viszonyok még mindig rendkívül törékenyek voltak. Itt érdemes megemlíteni azt, hogy a népesség heterogén alkotóelemei különböző fejlettségi fokon álltak, egyszerűen nem lehetett egységesen kormányozni. Ez volt az oka annak, hogy a törzsi szinten élő araboknak a stratégiai fontosságú Emesa térségében még igen sokáig megmaradtak a saját fejedelmei. A biztonság miatt Emeszát gyakorlatilag körbevették a római erődök, ahol jelentős számú helyőrség állomásozott.
A rómaiak korábban is rendszer-specifikusán alkalmaztak betelepítéseket az ellenséges területekre, ahol hálózatszerűén helyezkedtek el coloniák és támaszpontok. Syria sajátossága miatt ez a koncepció csak korlátozottan tudott érvényesülni, mert a széttagolt régiók és a civilizációs határok másfajta politikát igényeltek. Ez az eltérő környezet a mindenkori római vezetésnek kihívást jelentett, a keleten fekvő szokatlanul nagyméretű városok, és velük járó keleti életmód a katonák teljesítményét negatívan befolyásolta.

Az etnikai sokszínűséget a széttagoltságot erősítő tényezőnek kell tekintenünk. A feliratok tanúsága alapján tudjuk, hogy a római hadsereg tagjai és a szír lakosság között kitapinthatóan jelen volt egy bizonyos mértékű feszültség, amelyet a korábbi hellenizmus sem tudott áthidalni. Amikor a pártusok Pacorus és Quintus Labienus vezetése alatt sikeresen elfoglalták Syriát, azt a keleti lakosság megnyerése nélkül nem sikerült volna ilyen gyorsan végrehajtani.


Forrás: részlet Tóth László: A földrajzi tér és a háború sajátosságai – a Szeleukida Syria összeomlása