logo

XXI September AD

A Kr. e. 116-64 közötti időszak történései

A Kr. e. 116-os év a kezdete az állandósuló polgárháborúnak, amely tárgyidőszak végéig folyamatosan fennállt. A dinasztia uralma ekkora véglegesen a mai Szíriára és Észak-Libanonra korlátozódott. Fokozatosan felszínre törtek a regionális gazdasági és társadalmi ellentétek. Syria fekvése miatt a szomszédos kisebb államok és nagyhatalmak felismerték a lehetőséget, hogy a szemben álló felek mellé állva beavatkozzanak a térség politikájába.

A Syriában regnáló király, VIII. Antiokhosz Grypos (Kr. e. 125-96) ellen a féltestvére IX. Antiokhosz Küzikénosz (Kr. e. 115-96) trónkövetelőként lépett fel, miután a király ellen tervezett merénylete meghiúsult. Antiokhosz Küzikénosz fellépését jelentősen megkönnyítette, hogy feleségül vette IV. Kleopátrát, így megszerezte annak korábbi férje és testvére, IX. Ptolemaiosz Szótér támogatását is, aki Ciprus felett uralkodott. Az egyiptomi külpolitika Syriával kapcsolatos hagyományos intervenciós szándékán túl IX. Ptolemaioszt az is motiválta, hogy kényszerből került Ciprusra. Visszatérését tervezte Egyiptomba, de ehhez a számára ellenséges Syriát és Vili. Antiókhoszt, aki jó kapcsolatokat ápolt riválisaival (öccsével X. Ptolemaios-szal és anyjával, III. Kleopátrával), ki kellett iktatnia. Cipruson jelentős méretű egyiptomi hadsereg és flotta állomásozott, amelynek igénybevételével Antiókhia kikötővárosát blokád alá lehetett vonni, elvágva a Földközi-tengertől. 
Antiokhosz Küzikénosz törekvéseit kezdetben siker koronázta. Dél-Syriát és Koilé Syriát tartósan sikerült az uralma hajtani, majd pedig a Syria fővárosaként funkcionáló Antiokhiát is. Azonban Vili. Antiokhosz Gryposz Kr. e. 112-ben visszafoglalta Antiokhiát, majd a város háromszor is gazdát cserélt a két király között. Nyilvánvalóvá vált a szemben álló felek számára, hogy a rendelkezésükre álló erőforrásokkal nem tudják egymást legyőzni. így végül megszilárdult a status quo, Syria felosztása mellett döntöttek: az északi és nyugati területek Vili. Antiokhosz, míg a déli területek Antiokhosz Küzikénosz uralma alá kerültek Damaszkusz központtal.

Az északi királyság ura, Vili. Antiokhosz még mindig kedvezőbb pozícióban volt, mint a déli királyságé. Annak ellenére, hogy Szeleukeiához hasonlóan jelentős városok tettek szert autonómiára, a királyság északi és északkeleti határai stabilizálódtak. Északon a szövetséges Kommagené királya, I. Mithridatész Kallinikosz uralkodott, akinek szövetséges státuszát mutatja, hogy a felesége Antiokhosz Gryposz lánya, VII. Laodiké volt.
Az Eufrátesz menti erődöknek, közvetlenül még nem kellett szembenéznie a keleti pártus veszéllyel. Ennek oka, hogy a nyomás kezdetben Osroénéra nehezedett, amely a Dzsazirán terült el. Továbbá a pártus uralkodó, II. Mithridátész számára nem Syria meghódítása volt az elsődleges szempont. Utat akart szerezni a Kaukázus térsége felé, a formálódó örmény királyság megtörésével, illetve a keleti kereskedelmi útvonalakat akarta biztosítani. A legfőbb veszélyforrást a nyugatról, a tengeri kereskedelmet veszélytetö egyre jobban fokozó kalóztevékenység jelentette, de a Kilikiába kinevezett praetor Marcus Antonius Orator jelentős sikereket ért el velük szemben.

A déli királyság urának, Antiokhosz Küzikénosznak számos kihívással kellett megküzdenie, amíg féltestvére ellen háborúzott. A zsidó állam délen Johannész Hyrkánosz uralma alatt jelentősen megerősödött, és expanzívvá vált. Délen a Negev-sivatagban sikerült végleg megtörniük az edomitákat. Transzjordániában fontos pozíciókat szereztek, majd ezt követően északon megindították a hadjáratot Samaria ellen is. Ez utóbbi pedig sértette Antiokhosz Küzikénosz és szövetségese IX. Ptolemaiosz érdekeit, mivel egy dinamikusan expanzív zsidó királyságot nem akartak államaik között látni. Azon kívül, hogy a velük szövetséges szamaritánusok megsegítésére egy 6000 fős segédcsapatot küldtek ki, mást azonban nem tettek. Egy nagyobb katonai erőt nem lehetett anélkül elvonni, hogy ne gyengítette volna meg a hátországot, mivel az északiak stabilabb pozíciókkal rendelkeztek, ráadásul a zsidók expanzióját a rómaiak is támogatták.

Syriának és Egyiptomnak a meggyengítése, valamint a zsidó és római kapcsolatok ez időben még kimondottan barátinak mondhatóak. A zsidók Szeleukidáktól való függetlenedéséhez maguk a rómaiak is nagymértékben hozzájárultak. Problémaként jelentkezett a Jordán- és a Szír-sivatag felőli nomádok migrációja, akik apránként egyre nagyobb befolyásra tettek szert. 
Már korában is megtörtént, hogy az uralkodók és hadvezérek a zsoldosseregüket arabokkal töltötték fel.
A Kr. e. I. századra azonban az arab zsoldosoknak is feltűnt, hogy a zavaros viszonyok mennyire kedvezőek számukra illetve, hogy a mérleg nyelvének szerepét töltik be a szemben álló feleknél. Ez a tendencia pedig tovább fokozta az instabilitást a térségben. Visszatérve a két király párharcára, az világos, hogy külföldi támogatás és hátország nélkül egyik fél sem tudta volna fenntartani az uralmát.
Az elhúzódó polgárháborúért nem csak a királyok felelősek, hanem a regionális és helyi elit is, amely mindaddig felsorakozott a király mögött, ameddig érdekeiket, céljaikat meg nem valósították. Ezt jól mutatja az a Kr. e. 96-ban történt esemény, amikor Vili. Antiókhoszt meggyilkolta az egyik minisztere Heraklion, aki kezdetben királyként is megkísérelte elfogadatni magát. Mivel a királyi dinasztia számos tagja élt, ez a kísérlet kudarcra volt ítélve. Heraklion próbálkozásai mégsem voltak teljesen hiábavalóak: amit nem sikerült állami szinten elérnie, azt megvalósította regionálisan. Sikerült uralmát a Bereoával elfogadtatnia, és ezután Hieropoliszt is befolyásolnia.
Ahogy Grainger rámutat, ez a frissen létrejövő új hatalmi centrum, amelyet Heraklion és az öt követő Strato és Dionysziosz idején, több mint 30 évig képes volt fennmaradni. Ellen tudott állni a Beroát megostromló királyi seregnek Kr. e. 88-ban, ami nem sikerülhetett volna a lakosság egyöntetű támogatása és a lázadókat megsegítő külföldi pártus segédcsapatok segítsége nélkül.

Antiókhosz Gryposz - kortársaihoz képest - szokatlanul hosszú ideig, 29 éven keresztül képes volt uralmát megőrizni. Inkább jó érzékű politikus, mint hadvezér volt, de a fragmentálódó királyságának a szétesését csak lassítani tudta. A király halála egyszerre hordozta magában az észak-déli konfliktus megoldásának lehetőségét, illetve a polgárháborús állapotok további fennállását. Antiokhosz Küzikénosz a két királyság egyesítését úgy igyekezett áthidalni, hogy feleségül vette a megölt király és egyben ellenlábasa Antiókhosz Gryposz második feleségét Kleopátra Szelénét.
Észak és Dél egyesítése nem tartott sokáig, mert Antiókhosz Gryposz legidősebb fia VI. Szeleukosz Epiphanész csatában legyőzte és utána megölette a fogságba ejtett nagybátyát IX. Antiokhosz Küzikénoszt, akinek a fia X. Antiókhosz vette át apja helyét. Az Aradosziak támogatásával folytatta a trónért való harcot. X. Antiókhosz itt gyors sikereket ért el, még ebben az évben döntő ütközetben megverte és kiszorította VI. Szeleukoszt Syriából, akivel ezután többet nem kellett számolnia.
A győzelem ellenére a polgárháborús állapotoknak még mindig nem lehetett vége, ugyanis annak megszüntetése nem állt a külföldi államok érdekében. Apjának, Antiokhosz Küzikénosznak, korábbi szövetségese, IX. Ptolemaiosz segédcsapatokkal elküldte Syria déli részére Antiókhosz Gryposz harmadik fiát, III. Demetriuszt, aki az egyiptomi csapatok segítségével elfoglalta Damaszkuszi. Antiókhosz Gryposz fiai legidősebb testvérük kudarca után levonták a következtetést, hogy erejüket megosztva nem képesek a fővárost és a gazdag nyugati területeket ellenőrzése alatt tartó X. Antiókhoszt legyőzni, ezért igyekeztek összevont erőkkel támadást indítani.

Kr. e. 94-ben XI. Antiókhosz öccsével, I. Philiposszal támadást indított Antiókhia ellen. Az offenzívát X. Antiókhosz visszaverte és Orontésznél döntő csapást mért az inváziós seregre. A menekülő sereg egyik fővezére, XI. Antiókhosz Epiphanész belefulladt az Orontész folyóba.
X. Antiókhosz uralkodásának második fele és vége rendkívül homályos, azonban tény, hogy a király a pártus betörés során vívott csatában vesztette életét. Hoover X. Antiókhosz uralmának végét és a pártusok elleni csatában való halálát Kr. e. 88/89-re datálja. Az bizonyos, hogy a pártus király, II. Mithridatész egyre agresszívabb külpolitikát folytatott, és uralmának a vége felé beavatkozott a nyugati területek életébe. Az általa használt nagykirály titulus mutatja, hogy magát egyértelműen a perzsa birodalom örökösének tartotta. Viszont a pártus támadásnak uralma végén kellett megtörténnie, mert más király nem lett volna képes beavatkozni Syriába. II. Mithridatész Kr. e. 88-ban bekövetkezett halálával a pártus birodalom átmenetileg polgárháborús periódusba süllyedt.
X. Antiókhosz halálával úgy tűnt, hogy a kaotikus syriai viszonyok ismét rendeződtek. A külvilág sem avatkozott bele Syria belügyeibe, mert ebben a periódusban mindegyik nagyobb hatalom le volt kötve. A rómaiak nyugaton Sertorius-szal, míg keleten a pontuszi király, VI. Mithridatész Eupátor ellen vívták az elhúzódó háborúikat. Egyiptomban a dinasztikus válság miatt szintén polgárháborús állapotok uralkodtak, az északi szomszéd II. Tigranész örmény birodalma pedig hadban állt a polgárháborúval és a szkíták által fenyegetett Pártus birodalommal szemben.

Syria déli szomszédja, a Hasmoneus királyság uralkodója, Alexandrosz Jannaiosz (Kr. e. 103-76) nem tétlenkedett, hanem szinte minden alkalmat kihasznált, hogy a zsidó királyság határait növelje. A királyság tengeri kijáratát mind déli, mind északnyugati irányban megszerezte. Északi irányban a zsidó királyság befolyási övezete gyakorlatilag elérte Koilé Syria határát. Emiatt, és a hagyományosan régi és mély szeleukida-zsidó ellentét miatt III. Demetriusz beleavatkozott zsidó királyság belügyeibe. Az ott eszkalálódó polgárháborúban a központi hatalom ellen lázadó zsidó felkelők mellé állt, és döntő csatát nyert Alexandrosz Jannaiosszal szemben. Győzelmét kihasználni nem tudta, mert a lakosság a térnyerését később semmilyen formában sem tolerálta, ezért a hadjárat feladása mellett döntött.
Amint látjuk tehát a nemzetközi viszonyok most először statikusak voltak ahhoz, hogy alkalom legyen a Syria területén zajló belső dinasztikus és regionális konfliktusok felszámolására. Azonban az uralkodó elit nem tudod élni a lehetőséggel. I. Philiposz Philadelphos két testvérével, III. Demetrius-szal és XII. Antiókhosszal addig meg tudott egyezni, amíg az ellenség X. Antiókhosz közös volt. De a diadém kérdése már összetettebb: az életkor alapján Philiposznak kellett volna uralkodnia, de a fiatalabb testvére, III. Demetriusz ezt nem fogadta el, és háborút indított ellene. Egy 10 ezres sereggel bátyja a szövetségese, Beroea ellen vonult. I. Philiposz nem rendelkezett megfelelő haderővel, ezért pártus és arab segédcsapatokra szorult, akik legyőzték és magukkal hurcolták III. Demetriuszt.

Josephus Flavius megjegyzi, hogy az antiókhiai foglyokat szabadon engedték. Ebből arra következtethetünk, hogy a pártus és arab segédcsapatok vezetői részéről ez egyértelmű figyelmeztetés volt a főváros lakosai számára. I. Philiposznak ez óriási presztízsveszteséget jelentett, mivel uralkodóként nem volt képes megvédeni önmagát és az alattvalóit. Ráadásul legkisebb testvére, XII. Antiókhosz is tőle függetlenül uralkodott változatlanul Damaszkuszban.
I. Philiposz felismerte azt, hogy a királyi uralom milyen gyenge lábakon állt, ezért igyekezett lehetőség szerint nem konfrontálódni a nála erősebb szomszédokkal, és került minden kockázatos vállalkozást. Másrészről erősen tartott mostohaanyjának, V. Kleopátra Szelene és annak két fia visszatérésétől. A testvéréről, XII. Antiókhoszról ez a fajta óvatosság nem volt elmondható, ő ugyanis háborút kezdeményezett a nabateusok ellen, és életét vesztette egy expedíció során Kr. e. 84-ben. Damaszkusz pedig Koilé Syria urának, Ptolemaiosznak a fennhatósága alá került Damaszkusz vezetőinek döntése alapján. ezzel tovább fokozva a fragmentációt.

A Dekapolisz fele, továbbá Koilé Syria kikötővárosaival való jó kapcsolat a kereskedelem szempontjából nélkülözetlen. Nem elhanyagolható szempont az sem, hogy Damaszkusz és a Tetrapolisz között addigra már Emesa (a mai Homsz), mint hatalmi centrum körvonalazódott. Az uralom kiterjedt az Orontész völgyének kezdetben középső, majd déli részéig. Karavánutak és szárazföldi útvonalak ellenőrzésének a megszerzésével képest volt Damaszkuszi teljesen elszigetelni az északi területektől, és megnehezíteni a kijutását a Földközi-tengerhez.

I. Philiposz uralma mindenféleképpen kudarc volt, így nem meglepő, hogy halála után az örmény uralkodó, II. Tigranész igyekezett elfoglalni Syriát. II. Tigranész Syriába való megérkezéséről és uralmának elfogadtatásáról meglehetősen ellentmondásosan írnak a források. A két kép között jelentős különbségek vannak: míg Justinos békés és a társadalom által legitim hatalomváltásról beszél, addig a többi forrás a hódító és erőszakos jelleget emeli ki. Strabon még görög lakosok deportálását is említi. Hakob Manandyian gazdasági szükségszerűséggel magyarázza, hogy az antiókhiai polgárok választása szükségszerű, és racionális döntés volt Tigranész „meghívása” is, mivel szükség volt a mezopotámiai nagyvárosokkal, a birodalom korábbi magterületével való gazdasági kapcsolatokra és a keleti karavánutak zavartalan működésére. Azzal igyekszik még érvelni, hogy Róma elfogadta Tigranész hódítását, mert Sulla és VI. Mithridatész Eupátor megállapodott Pontusz és Róma közti békéről.
Ez az álláspont korrekcióra szorul, mert, ahogy Matyszak rámutat, ezt a szóbeli megállapodást a római szenátus sosem ratifikálta, így ebből kifolyólag nem tarthatjuk érvényesnek, hanem egyfajta ideiglenes fegyverszünetként működött. Másrészt erősen kérdéses, hogy a nagykirályi titulust használó despotikus II. Tigranészt mennyire fogadták azon városok és hatalmi centrumok, melyek mindvégig tendenciaszerűen igyekeztek függetlenedni a központi hatalomtól.

II. Tigranész uralmának bizonytalanságát mutatja, hogy Kr. e. 69-ben megölette I. Kleopátra Szelénét, aki részt vett az örmények elleni ellenállás megszervezésében, de aki, még mielőtt fogságba esett volna két fiát, Antiókhószt és Szeleukoszt Rómába küldte segítségért. A római szenátus előtt igyekezett beleszólni az egyiptomi külpolitikába: a kialakult dinasztikus krízisben szerette volna valamelyik fiának az egyiptomi trónt megszerezni. Mivel saját erőből az uralkodó dinasztia már nem volt képes a széttöredezett Syriát egyesíteni, ezért megpróbálta az egyiptomi erőforrások megszerzésével azt a régi elvet érvényre juttatni, hogy Syriának és Egyiptomnak egy államban kell egyesülnie.
Azt, hogy a regionális szembenállás jelentős tényezőnek számított a királyság összeomlásában, jól mutatja az a tény, hogy a rivális Antiókhosz Gryposz halála (Kr. e. 96) után a dinasztia két ága helyet cserélve képes volt a háborús állapotot fenntartani egymással, ami helyi támogatása nélkül kivitelezetlen lett volna. További hatalmi centrumok is létrejöttek, amelyek a rómaiak érkezéséig függetlenségüket meg tudták őrizni. A szomszédos államok is igyekeztek kitölteni a hatalmi vákuumot: észak felől Armenia, keleti irányból a pártusok, délről pedig a Hasmóneus királyság egészen a Golán-fennsíkig terjesztette ki határait.

A fragmentálódást, ahogy Dávid Engels rámutat, jelentősen determinálta a keleti társadalomfejlődés, amelyet a mindenkori politikai elit befolyásolni nem tudott, és az monarchiáktól függetlenül zajlott. Ide vehetjük még a migráció kérdését, mivel az tovább mélyítette a párhuzamos társadalmaknak kialakulását, az eltérő társadalmi fejlettségű és életkörülményű arabok érkezésével.
Az arabok, kihasználva az uralkodó kaotikus viszonyokat, hamar kiépítették saját hatalmi centrumaikat, amelyek rendre egybe estek a főbb közlekedési csomópontokkal. Ezek közül az egyik legfontosabb Emesa létrejötte volt, amely a tengerparti sáv és Damaszkusz közé ékelődve elvágta egymástól a két régiót.

A kulturális és etnikai széttagoltságot mutatják a hellenisztikus uralkodók által vert érmék. Annak ellenére, hogy ezen háborús időszakok igen hosszan elhúzódtak és a római külpolitika mindig is szemmel tartotta a Szeleukidákat, a rómaiak gyakorlatilag csak a küzdelmek legvégén avatkoztak be, amikor a pontuszi király, VI. Mithridatész Eupátor ellen vívott harcok következményeként Syria is hadszíntérre vált.
Az északról érkező örmény expanzió Syria meghódításával felborította az egyensúlyt a Kelet-Mediteráneumban. Ennek az intervenciónak az egyik legérdekesebb mozzanata az volt, amikor a rómaiak és pártusok egyfajta demarkációs vonalban állapodtak meg egymással az Eufrátesz mentén. Az Eufrátesz természetes határvédelmi szerepén túl sokkal nagyobb szerepe volt annak, hogy egyik fél sem akarta a külső fenyegetés és a polgárháború miatt megkockáztatni az összecsapást.
A kérdésnek az ilyen rendezését természetesen a Római Köztársaság nem támogatta, hiszen keleti politikájának egyik változatlan eleme Syria és Egyiptom egyesülésének a megakadályozása. Az esetleges unió felborította volna a kialakult törékeny egyensúlyt a Kelet-Mediterráneumban.

II. Tigranész úgy tekintett Syriára, mint egyfajta ugródeszkára, amelynek végső célja Egyiptom meghódítása volt. Másrészt az itt található hellenisztikus városokat, és erőforrásokat igyekezett felhasználni saját birodalmának megerősítéséhez.
A megoldást végül az örmények kivonulására hozta el. Lucius Licinius Lucullus sikeres hadjáratot vezetett Ármeniába, és hogy Tigranész mentse a birodalmát, Syria feladása mellett döntött. Ezzel az örmény sereg kivonult a térségből. Ezt követően ismét megindult a vetélkedés a dinasztia tagjai között Syria birtoklásáért, s ismét felszínre törtek a regionális érdekellentétek a hercegek és támogatóik között.

XIII. Antiókhoszt Kr. e. 69-ben Lucullus kliens királynak ismerte el, akit a római szenátus támogatott. A helyzet azonban megváltozott, amikor Lucullust hazarendelték, és Pompeius Magnus váltotta fel őt. Pompeius és Lucullus kapcsolata meglehetősen rossz volt, és az nem volt elvárható, hogy Lucullus által királyként elismert XIII. Antiókhosz, mint egyfajta bizalmi ember a helyén maradjon. Greinger leírását alapul véve azonban nem számított teljesen esélytelennek Syriában, mert a Tetrapolis egyik tagjának, Szeleikeiának a támogatását bírta. Az ellenlábasát II. Philiposzt viszont sokkal inkább támogatták az arabok, különösen Aziz és Emesa papkirálya Sampsiricemus. Ugyanez a kör támogatta II. Philiposzt is XIII. Antiókhosz ellenében.

Érdekes tendencia, hogy amíg II. Philiposz mögött inkább az arab befolyás alatt álló hatalmi központok sorakoznak fel, addig XIII. Antiókhosz leginkább a hagyományosan királyhű városokra számíthatott. A támogatás azonban mindig saját és regionális érdekből történt, és nem a királyhoz való feltétlen hűségből, vagy egyéb emocionális kötelékből fakadóan.
A felállás egyből megváltozott, amikor a rómaiak tűntek fel az adományozó szerepében és a regionális függetlenedési igényeket eszközként használták, hogy céljukat elérjék. Ez világosan látszik, amikor is Samsiciremus megölette XIII. Antiókhoszt, hogy Pompeius kedvébe járjon, vagy amikor Gabinus megölette az Egyiptomban házasodni készülő II. Philiposz Philoromanust. Nem azért kellett a Szeleukida dinasztiának pusztulnia, mert megrögzött Róma-ellenes politikát képviseltek volna (Tigranész, Mithridatesz dinasztiája tovább uralkodhatott), hanem azért, mert amíg egy szeleukida herceg is életben van, Egyiptom birtoklására mindig is lett volna jogalapjuk. Másrészt a nagy, gazdag városok mindig is vonzónak bizonyultak a rómaiak számára. Egy bukott állam esetén pedig nem kellett ellenállással számolni.


Forrás: részlet Tóth László: A földrajzi tér és a háború sajátosságai – a Szeleukida Syria összeomlása