logo

XXIII September AD

A borsotyán legendája.

A borostyán legendás történetében legelső adatunk az i. e. IV. században élt massiliai Pytheas útleírásából származik; ő említ egy Abalus nevű szigetet (talán Helgoland), amelynek partjára kiveti az óceán a borostyánt, a „tengernek ezt a szemetjét”; a lakosok fa helyett tüzelnek vele, és eladják a teutonoknak, akik legközelebbi szomszédaik. Kifogyhatatlanul sorolja fel Pytheas a magyarázatokat és legendákat a borostyán keletkezéséről. Az egyik szerint van egy tó, amelynek iszapját fölhevíti a nap, s ebből az iszapból lesz a borostyán.

A másik legenda azt mondja, hogy a Hesperisek kertjében, a Syrtis mellett, csöpög a fákról a borostyán, és maguk a Hesperisek szedik össze; ugyancsak Indiában is a fákról csöpög; Germaniában egy cédrusfajta fáról csöpög a sziklákra. Pytheas szerint megterem Numidiában is, de előfordul a szkíták erdeiben is. Van olyan monda, amely szerint a Meleagrost sirató madarak könnyeiből keletkezett, de Pytheas mindjárt hozzáteszi: miféle madarak azok, amelyek ekkora könnyeket sírnak? Végül kibontakozik a legendák szövevényéből, és tárgyilagosan megállapítja, hogy az Északi-tenger a borostyán igazi hazája.
Az idősebb Plinius, a római természettudós, részletesen foglalkozik a borostyánnal; részletesen, józanul és pontosan közli, hogy a borostyán az egyik fenyőfajta gyantája; kibuggyan a fából, és megkeményedik; a dagály elhordja a szigetekről, később a víz partra veti; oly könnyű, hogy szinte lebeg a víz színén.
Ha dörzsölik, fenyőszagú, ha meggyújtják, szaga és fénye olyan, mint a szurokfáklyáé. Pannonia közel van az Északi-tengerhez, és éppen Pannonia révén híresedett el a borostyán.

Ma már – mondia Plinius az i. sz. I. században – az észak-italiai nők ékszernek használják a borostyán nyakláncot, de jónak tartják mandulagyulladás és torokfájás ellen is. Carnuntumtól mintegy hatszáz mérföldnyire van az Északi-tengernek az a pontja, ahonnan dél felé szállítják a borostyánt. Barbius is olvasta Pliniust, ő is tudta, mekkora utat kell megtennie, míg színről színre láthatja termőhelyén a modern ókornak ezt az aranygyapját.
De Plinius folytatja: Nero császár elküldött egy római lovagot Északra, és az rengeteg borostyánt hozott Rómába, bizonyos amphitheatrumi játékokra, amikor az egész amphitheatrum a borostyándíszek fényében csillogott: az ajtók, a fegyverek, a hálók. Volt köztük tizenhárom fontos darab is, ami nagy ritkaság.

Mondják: a lovag egy Julianus nevű nagykereskedő összeköttetéseit használta fel, hogy a császár kívánságát teljesítse; Julianusnak ugyanis kitűnő üzleti hálózata volt az északi tartományok felé: a legtöbb északi vadállatot az 6 vállalata szállította a római amphitheatrumoknak. Odafent északon, a tenger partján s a nagyobb telephelyeken, mint például Poznanban, bőven találnak ma is római pénzeket. De kezére járt Nero megbízottjának a császári udvar egyik ünnepelt szépsége, Calvia Crispinilla is.

Kissé rejtélyes volt ez az asszony, s óriási befolyásra tett szert az udvarban. Tacitus azt sejteti, hogy nagy arányokban foglalkozott kereskedelmi és politikai ügynökösködéssel, beleártotta magát holmi gyanús üzelmekbe, imitt-amott meg is égette az ujja hegyét, de csak éppen az ujja hegyét. Bámulatos ügyesen kisiklott minden vád és gyanú alól, s a gyorsan váltakozó császárok és ellencsászárok alatt mindig ügyesen ült Fortuna szekerén. Üzelmein kívül üzleteiről is biztos tudomásunk van: olajat és bort szállított az északi tartományokba. Pannoniéban nagy amphorákat találtak az ő bélyegével, s valószínű, hogy belekapcsolódott később a nagyarányú borostyánkereskedelembe is. Mégiscsak legtöbb volt a szír kereskedő ebben is, a többi üzletágban is; a szírek ott voltak mindenütt, ügyesek voltak, mozgékonyak, élelmesek, egyáltalán nem voltak gátlásaik. Nemhiába mondja róluk egy ókori görög felirat: „A szírek rossz emberek.”

Íme, itt a valóság, s mégis akadnak emberek, akik azt mesélik, hogy Indiából hozzák a borostyánt; ott a fenyők kérgéből fejtik ki, és szoptató koca zsírjával fényesítik. Viszont tudja Plinius, hogy amíg a borostyán folyékony, gyakran rovarok, hangyák, szúnyogok, gyíkok rekednek bele. Sok fajtáját ismeri ennek az ókori drágakőnek: a fehér pompás illatú, de nem nagyon értékes, a viaszsárga sem; a legdrágább a sötét, mert áttetszőbb, és nagyobb lánggal ég. Ékszernek és illatszernek leginkább ezt használják.
De van aztán Pliniusnak egy megjegyzése, amely bizonyára érdekli a mai kor fizikusait is: ha ujjainkkal dörzsöljük a borostyánt, átmelegszik, és könnyű tárgyakat, száraz levelet, pelyvát magához ránt, úgy, mint a mágnes a vasreszeléket. Ismeri Plinius a borostyán értékét is, ami bizonyára kisebb, mint az aranyé és a gyémánté; más drágakő az értékéért tetszik – mondja –, hencegni lehet vele, a nők büszkén viselhetik, viszont a borostyán csupán esztétikai gyönyörűséget ad. Plinius azért mondhatta ezt, mert már ismerte azokat a csodálatos borostyán ékszereket, amelyek az aquileiai iparművészek faragókése alól kikerültek.

Nemcsak a tudósok, hanem a költők képzeletét is szüntelenül foglalkoztatta északnak ez a rejtélyes drágaköve. Ovidius mondja, hogy a borostyán csodálatos módon keletkezett: mikor Phaethon lezuhant kocsijával az égről, és meghalt, a nimfák a gyönyörű ifjút keservesen megsiratták; bánatukban fákká változtak, csak éppen a szájuk maradt meg, hogy panaszkodhassanak, s a szemük, hogy sírjanak. Folynak, folydogálnak a könnyeik, és amint cseppjeik lehullanak friss ágaikról, a napon megkeményednek, és belekerülnek a csillogó folyóba, az Eridanusba, amely aztán eljuttatja, mint csodálatra méltó ékszereket, a római fiatalasszonyokhoz.

Az Eridanus mesés folyó, valahol a mondabeli nyugaton, bizonyára a Rhőne vagy a Pó; a monda szerint ezekben ismételten találtak borostyánt, a valóságban azonban sohasem. A monda onnan ered, hogy e folyók torkolatához vezettek azok a kereskedelmi utak, amelyeken a borostyánt az Északi-tengerről délre szállították.
Martialis képzeletét még élénkebben foglalkoztatja a borostyán; különösen a borostyánkőbe zárt apró állatkák tetszenek neki. Igaz is. Tudjuk, hogy a római ékszerészek boltjában tízszeres ára volt az olyan borostyánkőnek, amelybe hangya vagy méhecske vagy netalán apróbb vipera ragadt bele. Minden római szépasszony vagy gavallér szívesen adott ezreket olyan áttetsző borostyánkőért, amelybe például színes szárnyú szitakötő vagy harcias hőscincér ragadt bele.

Hallgassuk meg csak Martialist, mit mond a borostyánba temetett méhecskéről:

Hogy ragyog és fénylik Phaéthonnak csöppibe zártan
Egy kicsi méh, mintegy önmaga méziben itt !
Szorgosságáért méltán elnyerte jutalmát,
Ó maga - vélhetnők – így keresé a halált.

Úgy gondolja Martialis, hogy az őskori méhecske is ismerte már a borostyán értékét, és úgyszólván öngyilkos lett, csak hogy valamikor megcsodálják egy római nő drága ékszerében. De éppen így érdekli a költőt a borostyánba fagyott kis hangya sorsa is:

Sétálván Phaéthon has árnyán egy pici hangya,
Gyantának ragadós csöppje ölelte körül.
S így, noha éltében mindig kicsinyelve, lenézve
Járt, temetésében megbecsülésre talált.

Phaöthon árnyában szaladgált a kis hangya: íme, utalás a mondára, a Phacthont sirató Heliasok könnyeire. Ezért mondta a költő a méhecskéről írt versében is Phaöthon cseppjének a borostyánt. Egy harmadik versében Cleopatra királyi sírjánál is különbnek mondja Martialis a vipera sírját, a borostyánt, amelyben eltemetkezett:

Héliadák könnyét síró ágak sörűjében
Kúszó kis viperát gyanta ölelte körül.
Védte magát, majd megdöbbent, látván, hogy e harmat
Jégként megmerevült és tömören leköté.
Már ne hivalkodjál, Cleopatra, királyi síroddal!
Százszor szebb sírbolt rejti a kis viperát.

(Balogh Károly fordítása)


Hadd szólaljon meg ezek után Tacitus, a józan történetíró. Germaniáról írt munkájában elmondja, hogy az aestiusok, vagyis az észtek még a tengert is átkutatják, főképpen azért, hogy összeszedjék a víz színén és a parton a borostyánkövet.
Tacitus a legjobb forrásokban nézett utána, hogy mi is ez a borostyán, s meg is jegyzi, hogy a barbárok ezt sohasem kutatták, és nem is tudták meg. Sokáig hozzá sem nyúltak, és csak akkor vált értékessé, amikor a római fényűzés nevet és értéket adott neki. Maguk az északi barbárok semmire sem használták; összeszedték, és azonmód kidolgozatlanul elszállították, s igen élénken csodálkoztak, mikor sok pénzt kaptak érte.

Tacitus úgy tudta, hogy a borostyán fagyanta, mert gyakran földi, sőt szárnyas rovarok is vannak benne, amelyek akkor kerültek bele, mikor még folyékony volt. Úgy lehet a dolog – gondolja Tacitus –, mint a titokzatos keleten, ahol a fák balzsamot és tömjént izzadnak; nyugaton is vannak termékeny erdők, amelyeket a tűző napsugarak kiszárítanak, úgyhogy a fák nedve kicsurran, a közeli tengerbe ömlik, megszilárdul, s a viharok az ellenkező partokra vetik ki.
Ha a borostyánkövet tűzbe tartják, úgy ég, mint a szurok, serceg, és illatot áraszt. Ez a tudósítás száraz és józan, nem olyan, mint Nero verse, amelyet imádott Poppaeájáról írt; ebben a versben borostyánhajúnak nevezte az isteni asszonyt, amit úgy kell érteni, hogy Poppaea vörös hajú volt, mert a rómaiak az áttetsző vörös borostyánt tartották a legszebbnek. Es Prudentius, a keresztény költő, mikor egyik himnuszában arról beszél, hogy Szent Eulália csecsemőkorában sehogy sem engedte magát megcsókolni, gyöngéd és finom költői hasonlattal borostyánnak nevezi a gyermek csókját.

Ez volt az a csodálatos és titokzatos drágakő, amely Aquileia kereskedelmét, főképpen a Barbiusok nagyarányú üzleti tevékenysége következtében, úgyszólván forradalmasította. Ennek a rejtelmes kőnek köszönheti Aquileia azt a virágzást, amely a császárkor elején tekintélyét és gazdagságát megalapozta.

I. e. 181-ben alapították ezt a várost, védelmül a kelta és illyr törzsek ellen; Augustus császár szívesen tartózkodott itt, a már akkor is ragyogó városban, és itt fogadta i. e. 10-ben Herodes judaeai királyt. Tergeste (Trieszt) óriási öblének legnagyobb kereskedelmi piaca ez a város volt, s kikötő berendezései elnyúltak egészen a mai Gradóig.
Az üveg, a bor és a borostyán volt kereskedelmének három legfőbb cikke. Csak természetes, hogy számos út ágazott ki innen, többek között Emona felé a Via Gemina, amelyen Barbius barátunk is útnak indult; ez az út egészen Carnuntumig és Vindobonáig (Bécs) elvitte a római kereskedőt.

A folyton nyugtalankodó markomannokat és kvádokat, akik századokig sok bajt okoztak Rómának, itt verte meg Marcus Aurelius császár; itt a város falai alatt ölte meg egy közkatona Maximinus Thrax császárt (238.), Julianus pedig hatalmába kerítette Aquileiát. Ausonius, a költő (i. sz. IV. sz.) azt mondja róla, hogy Róma, Mediolanum (Milánó) és Capua után Italia legnagyobb városa, s a világ városainak sorában a kilencedik.
Miután Attila elpusztította (452.), lakosai elhagyták; ezt a történetet mindnyájan jól ismerjük az elköltöző gólyák mondájából. Az elhagyatott város lassanként újra benépesült, de régi fényét sohasem nyerte vissza. Amphitheatrumának köveiből román stílusú bazilikát építettek az új lakók, többi kövét pedig elhordták a kivándorlók, hogy felépítsék belőlük Gradót és Velencét.



Forrás:
Révay József: Séták a Római Magyarországon
Kozmosz könyvek - Budapest 1965