logo

XXIII Januarius AD

Ünnepek, papság, zsinagóga

Izráel tanítása szerint az élet értelme: glorificatiodei (Isten dicsőítése). Ez jut kifejezésre egyrészt abban, hogy Izráel rendje szerint minden nap a templomban kezdődik el a reggeli istentisztelettel és az esti istentisztelettel fejeződik be, másrészt Izráel ünnepeiben.

Jézus korában Izráel a következő ünnepeket ünnepelte meg:

1. az újév napja,
2. a nagy engesztelés napja,
3. a lombsátrak ünnepe,
4. a templomszentelési ünnep,
5. purim ünnepe,
6. a pászka és kovásztalan kenyerek ünnepe,
7. a hetek ünnep e, vagy pünkösd,
8. a qumráni szövetség megújítási ünnep (ezt csak az esszénusok ünnepelték),
9. a szombat. Az év ünnepei Jahve népével való jó tetteit hirdetik. Atyáikat kiválasztotta, velük szövetséget kötött, kiszabadította a népet Egyiptomból, törvényt és országot adott. Minden ünnepnek megvan a speciális tartalma és az ennek megfelelő liturgiája. Jézus korában a rabbinus előírások szerint történik az ünnepek megünneplése.

Az újév napja őszre esik, Tisri (szept.) hónap elseje. Újév napjának vagy a kürtzengés ünnepének tartalma más a fogság előtt és más a fogság után. A fogság utáni időben a rabbik szemlélete szerint egyre inkább az ítélet napját látták ebben a napban, amely felszólít és előkészít a megtérés idejére a nagy engesztelési napra. Isten ítéletet tart mindenki felett és megtérésre szólít. E hónap tizedike a nagy engesztelési nap.
A Midrásban Jób könyve bevezető részletének analógiájára az újév napját úgy ábrázolják, hogy akkor eljönnek a népek őrangyalai Jahve trónja elé és vádolják Izráelt. Jahve ezzel szemben utal az engesztelő napra, Izráelt kis gyermekhez hasonlítja, akinek megbocsát. A nagy engesztelési nap a nagy böjt napja. Ezen a napon tilos az evés-ivás stb. (Joma 8:1).

Emlékeznek a Mózes által való szövetségkötésre, az arany borjú történetére (Pesikta 177b) és az Ábrahámmal kötött szövetségre (Pirqe Rabbi Eliezer). Ez a nap az egész év folyamán elkövetett bűnök kiengesztelésére szolgált „a szombatok szombat-ja",a főpapi szolgálat nagy napja.
A Misna így foglalja össze az engesztelés napja megünneplésének a hatását: Izráel „új szívet kapott" és „tiszta lett, mint az angyalok". A nagy engesztelési nap után egy hétre következett, tehát még ugyanebben a hónapban (Tisrí)a lombsátrak ünnepe (15-21). Ünnepi sátrakban való lakással emlékeztek és emlékeztettek a pusztai vándorlás idejére. A sátrak favázból készültek, amelyeket a fák lombjával borítottak be. Megtermékenyítő esőt kértek a következő évi vetésre és aratásra ezen az ünnepen.

Az ünnep alaphangulata vidám volt. Gazdag áldozatok voltak előírva erre az ünnepre. A nép vidáman telepedett le az ünnepi lakomákhoz, amelynek anyagát önkéntesen adták össze. A fogság utáni időben az ünnepnek gazdag rituáléja fejlődött ki. A hét ünnepnap minden napján a reggeli áldozat idején egy pap aranykannában hozott vizet a Siloám forrásából, ezt az italáldozat borával összeöntötte és az oltárra kiöntötték. Ez a szertartás egyrészt a sziklákból fakadó vízre emlékeztette a népet, másfelől a Messiás által elérkező üdvösségre (És 12:3).
Az ünnepi áldozat alatt a nép a hallél zsoltárokat énekelte (113-118). A hetedik nap érte el az ünneplés a csúcspontját. Míg az előző napokon egyszer, addig a hetedik napon hétszer tartottak az oltár körül pálmaágakkal körmenetet. Az első nap estéjén a templomot az asszonyok udvarában elhelyezett magas fáklyatartóról világították ki és vallásos jellegű fáklyatáncot adtak elő. Ez alatt a papok a papok udvarából az asszonyok udvarába vezető 15 lépcsőn a grádicsok énekeit énekelték.

Jézus az ünnep tartalmához kapcsolódva hirdeti meg a messiási kor elérkezését ezen az ünnepen (Jn 7:37kk). -A templomszentelési ünnep Kiszlév (nov.-dec.) hó 25-e. Makkabeus Júdás győzelmeit követő templom megújításának az emlékére elrendelt örömünnep (1 Makk 4:36-59).
Iosephus fények ünnepének említi, a rabbinus irodalom khanukának, Jn 10:22 is szól róla. Öröm és vígság napja. A purim ünnepe Adar (febr.-márc.) hó 14-15-e. A perzsa uralom idejéből ünnepli Izráel az ellenség kezéből való csodálatos megszabadulásának emlékére (Eszt 9:11-32).
A pászka és a kovásztalan kenyerek ünnepe Niszán (márc.-ápr.) 14-21-ig tart. A világ minden részéről ezerszámra özönlöttek Jeruzsálembe az ünnepi zarándokok erre az ünnepre (Jn 11:55). Csak Jeruzsálemben lehetett a pászka-bárányt levágni. Vidéken csak pászkabárány nélkül ünnepelhették meg a pászkát. Asszonyok és gyermekek is részt vettek ezen az ünnepet és a lakomán. Kb. 10 személy társult össze egy pászka-bárány elfogyasztásához.

A szegényeket is részesíteni kellett ebben a lakomában, ez hozzátartozott Isten népe jó cselekedeteihez. Ez az ünnep az Egyiptomból való kiszabadulás emlékünnepe. (Pászka = peszah: átugrás, kihagyás). Az ünnepi előkészület már a hónap tizedikén elkezdődött a pászka-bárány kiválasztásával. Ezt a családfő végezte, egy egyéves, hibátlan, hím bárány kellett a vacsorához. Délután, naplemente előtt történt a bárány levágása a templomban, a hallél zsoltárok (113-118) éneklése közben.
A bárány csontját nem volt szabad megtörni. Nyárson sütötték meg. Naplemente után kezdődött el a lakoma és rendszerint éjszakába nyúlóan tartott, hosszú időt töltöttek a pászka asztal mellett. A pászka vacsorához a pászka-bárányon kívül hozzátartozott a kovásztalan kenyér, bor, keserű füvek, ecet és a pászka mártás.

A vacsorán a család minden tiszta és körülmetélt tagjának halálos büntetés terhe mellett részt kellett venni, az apostatának viszont a zsidó eretnek-törvények megtiltják azt, hogy pászka-bárányt egyék. A törvény viszont megengedi azt, hogy máccótot („macesz") és keserű füveket egyék. Gyakorlatban senki sem akadályozhatta meg az eretneknek nyilvánított zsidót abban, hogy valamiféle házi pászka-vacsorát készítsen. Ezen a magánvacsorán viszont nem fogyaszthatott pászkabárányt. Izráelben különben ebben a korban egyáltalán nem valami hallatlan dolog a pászkabárány nélkül tartott pászka-vacsora.
Templomi szertartás és pászka-bárány nélkül kellett ünnepelni a pászkát mindazoknak a zsidóknak akár Galileában, akár a világ bármelyik táján, akik nem tudtak Jeruzsálembe elzarándokolni. Így ünnepeltek a pusztai emigránsok, az esszénusok is a maguk telepein. Ilyen esetben legtöbbször egy fiatal kecskebakot sütöttek meg pászka-bárány helyett s ezt tették fel az asztalra. Így ünnepelte Jézus az utolsó pászka-vacsorát tanítványaival, egy nappal hamarabb, mint Izráel hivatalos körei. Akkoriban ez nem is annyira elképzelhetetlen dolog, mint ahogyan ma hangzik.

Az ókori palesztinai zsidóság körében napirenden voltak az ünnepek naptárában a számításbeli különbségek különféle csoportok vagy vidékek között: főképpen a pászka-ünnep idejének kiszámításában. Ezért nagyon is könnyen lehetséges, hogy bizonyos galileai körök a fővárosban egy nappal előbb ünnepelték a pászka-vacsorát, mint a templomi papság és a szanhedrin körei. Ezeknek viszont akkor már azért is le kellett mondaniok a pászka-bárány evéséről, mert a templomi vágási szertartást a klerikális pászka-időszámításhoz igazították.

A pászka-lakoma liturgiája a következő volt. Mikor együtt voltak, a családatya elkészítette az első kelyhet és áldást mondott: „Áldott légy te, Jahve, mi Istenünk, a világ királya, aki a szőlőtő termését teremtetted". Ezt még további dicsőítő mondatok (kiddus) követték. Az első kehely után ették meg az előételt, egy kevés zöldséget, egy falatnyi keserű füvet, amelyeket belemártottak a pászkatálba. Miközben a családatya elkészítette a második kelyhet, valaki egy gyermek, vagy más a fő étkezés előtt kérdése által érdeklődött a lakoma értelméről. A családatya erre az Egyiptomból való szabadulás történetét mondja el a szükséges magyarázattal, haggada szerűen. A magyarázat alapja Deut 26:5-11.
A pászka-bárány Isten kegyelmes tettére, a keserű fű a szolgaság keserves idejére, a kovásztalan kenyér az Egyiptomból való megszabadulásra emlékeztetett. A Hallél zsoltárok első részét énekelték (113-114) és ezután vették a második kelyhet, amelyet haggada kehelynek is neveztek. Ez után következett a fő étkezés. A családatya áldást mondott a kovásztalan kenyerek fölött: „Áldott légy te Urunk, mi Istenünk, a világ királya, aki a földből kenyeret teremtettél elő".
A résztvevők „ámen"-nel válaszoltak rá, ekkor a családatya kiosztotta köztük a kenyeret. Az utolsó darabot ő vette magához és elkezdte enni, ezzel adott jelt az étkezés megkezdésére. Arám nyelven maradt fenn a pászka haggadával kapcsolatosan ez a szöveg: Nézzétek, ez a nyomorúság kenyere, a mi atyáinknak ezt kellett enni, amikor Egyiptomból kivonultak, aki éhes, jöjjön és egyék és mindenki, aki nyomorúságban van, jöjjön és vegye a pászkát. A vacsora fő része ez volt, amely kovásztalan kenyérből, a pászka-bárányból, keserű füvekből, a pászka mártásból és borból állott. A főétkezés a harmadik kehely fölött mondott hálaimával fejeződött be.

A harmadik kehely az ún. hálaadás pohara. A hálaadás pohara fölött ezt az áldást mondták: Dicsőíttessél te, Urunk, mi Istenünk, a világ királya, te, aki az egész világhoz eljössz jóságoddal, és irgalmaddal stb. Jézus a harmadik kehely után három olyan mondatot mondott, amely nincs benne a pászka liturgiában, az előző két kehely vételekor is utalt arra, hogy új születik a régi keretei között. Az egész étkezés a Hallél zsoltárok második részének (115-118) az éneklésével és a negyedik kehely fölött mondott áldással fejeződött be. A negyedik kehely a hallél kehely (Mk 14:25). A pászka liturgia lehetőséget adott a szabad, kötetlen beszélgetésre, emlékezésre Isten hatalmas tetteire.
A kovásztalan kenyerek ünnepe egyúttal az aratásért való hálaadó ünnep is. Níszan 16-án az új árpa aratás első termését hálaáldozatként mutatták be. A pászka és a kovásztalan kenyerek ünnepe teljes egészében örömünnep.

Pünkösd vagy a hetek ünnepe Sziván (máj.-jún.) 6-a. A kovásztalan kenyerek ünnepétől hét hétre volt (ezért nevezték hetek ünnepének), az ötvenedik nap (Lev 23:15. k), ApCsel 2:1 (hépentekosté) ezért pünkösd. Az aratás befejezéséért való hálaünnep. A rabbinus hagyomány ezt az ünnepet a Sinai hegyi szövetségkötésre való emlékünnepnek is tekintette. Palesztinában egy, a diasporaban két napos ünnep.

A qumrániak speciális ünnepe a szövetség megújítási ünnep. Isten tetteinek dicsőítő előszámlálásával kezdődik az ünnep. Az istentisztelet a fogság utáni liturgiát tükrözi. A szombat hetenkénti ünnep. Szigorúan ügyeltek megtartására. Jézus korában a farizeusok és az esszénusok vettek legszigorúbban a szombat megtartását, több Misna traktátus foglalkozik a szombatkérdéssel.
Jeruzsálemben a templomban a léviták háromszoros harsona hangja által, vidéken a zsinagóga felügyelők által hirdették meg a munkanapok végét. A Misna Sabbath traktátusának megfelelően ünnepeltek. Meggyújtották a sabbat lámpát, ünnepi öltönyt vettek magukra és elkezdődött a szombat esti vacsora. Az ünnepi asztalhoz két kehely tartozott. Áldást mondtak a szombati nyugalomért, amely Isten szeretetének és szövetségének a jele.
A főétkezés a déli órákban volt. Előkészítését előző nap végezték el, vendégeket is gyakran hívtak. A szombat örömünnep, ezen a napon nem böjtöltek. A templomi istentiszteletet a törvény előírása szerint tartották meg. A kitett kenyereket ilyenkor cserélték ki, s a papok szolgálatuk rendje szerint ekkor váltották egymást.


A papság.

A pappá szentelés feltétele a törvény szerint előírt származás és a testi épség volt (nem teológiai képzettség). A papságot 24 osztályba osztották. Szolgálatuk sorrendjét, valamint azt, hogy egy osztályon belül ki melyik nap és ki milyen szolgálatot végez, sorsvetéssel állapították meg. Minden osztály élén egy elöljáró állt. Egy-egy heti részleghez kb. 300 pap tartozott, egy-egy napi részleghez kb. 50.
Huszonkilenc különböző szolgálati lehetőség adódott. Egy közönséges hétköznapon a templomban, a szolgálatok számát növelték a privát áldozatok és az ünnepi alkalmak. A gazdag jeruzsálemi papi nemesség tagjai és a vidéken élő papok között óriási társadalmi különbség volt Jézus korában.

A) A hivatalban levő főpap

B) A főpapok. A templomőrség ezredese
a) A kultusz vezetője a meghatározott rend szerint
b) A templom felügyelője
c) A templom kincseinek őrzői

C) A papság (kb. 7200 pap, heti és napi beosztás szerint)

D) A léviták (heti beosztás szerint)
a) énekesek és zenészek
b) templomszolgák és templomőrök (kb. 9600 lévita)


A zsinagóga

A templom mellett az istentisztelet Jézus korában a zsinagógában folyt. Neve a görög synagogé „összegyülekezés", „összejövetel" szóból származik. Először a zsidó gyülekezet templomon kívüli összejövetelét jelenti (ApCsel 13:13. Jak 2:2), majd azt a helyet is, ahol ez az összegyülekezés történt (Mt 4:23, Mk 1:21. 23. 29. Lk 4:15, Jn 6:59. 18:20, ApCsel 9:20. 13:14. 15:21).
A zsinagóga intézményének kialakulása a fogság idejére vezethető vissza. Jézus korában Palesztina városaiban és falvaiban egyaránt volt zsinagóga, sőt a római birodalom területén is megtalálható volt minden olyan városban, ahol izraeliták nagyobb számban éltek. E korból kb. 480-at tart számon a hagyomány Jeruzsálemben és a nagy városokban több zsinagóga is volt. A Tosephta traktátus rendelkezik arra nézve, hogy a zsinagógának Kelet felé kell nézni.

Általában Kelet felé néztek, azonban a galileai ásatások folyamán több déli tájolású zsinagógát találtak. Az említett traktátus szerint a zsinagógát a város legkiemelkedőbb helyére kellett építeni. Az épület formája a temploméra emlékeztetett. Berendezése rendkívül egyszerű volt. Egy fa-pódium (béma) volt benne szószékkel a felolvasó és az igehirdető számára és később padok a gyülekezet számára.
A falba volt vésve egy szent szekrény, amelyben a törvény tekercseket őrizték arany- és ezüsthímzésű selyemszalagokkal átkötött értékes burkolatokban. A szekrény ajtaja előtt függöny volt. A falmélyedésben volt egy másik szekrény is (ez nem mindenütt), amelyben a prófétai könyvek perikópiáit, vagy a használhatatlanná vált könyvtekercseket őrizték. Lámpákkal gazdagon el volt látva a zsinagóga. Egy lámpa örökké világított. A szent szekrény közelében egy nyolckarú gyertyatartó állt a templomszentelési ünnepre (khánuka) és egyéb gyertyatartók, amelyeknek gyertyáit minden szombat előestéjén meggyújtották az ünnep tiszteletére.

Az ajtóban perse1yek voltak az alamizsnák számára. A bejárat fölé és a falakra imaformulákat tartalmazó táblákat és azokat az imádságokat függesztették ki, amelyeket az uralkodóért kellett mondani. A zsinagógákat egyszerű imádsággal szentelték fel. Szentségét nagyon megbecsülték. Belépés előtt a lábbelit meg kellett tisztítani. Enni és fecsegni tilos volt a zsinagógában. Külön hely volt benne a férfiak és külön a nők számára. Ez ma is így van. Izráel tagjai ma is zsinagógákban tartják istentiszteleti alkalmaikat.
A zsinagógákat világi célokra nem volt szabad átadni. Izráel istentiszteleti helyei közül a harmadik az oratorium (bettephilla). Ez az ún. imádkozó hely, többnyire a városokon kívül, tenger vagy folyó partján építették, azokban a görög városokban, amelyekben Izráel fiai közül csak kevesen éltek. Tető nélküli épületek többnyire az imádkozás és rituális tisztálkodás számára (ApCsel 16:13).


A zsinagóga intézményének kultuszi, jogi, pedagógiai és diakóniai feladatköre volt.


a) A zsinagóga az istentisztelet új formáját alakította ki, a kultusz nélküli istentiszteletet, ez az ókorban egyedülálló. Istentiszteleteket ünnepenként és hétköznapokon tartottak a törvényes rend szerint, különös tekintettel a farizeusok rendszeressé vált hetenkénti böjt napjaira (hétfő és csütörtök) vö. Lk 18:12. A jó rend érdekében a zsinagógának voltak tisztségviselői.
A helység előkelő vezető férfiai közül heten álltak a zsinagógafő (archisynagogos) mellett. A zsinagóga irányításával tehát egy testület, kollégium foglalkozik. A zsinagógafőnek, vagy elöljárónak a feladata az istentiszteleti alkalom j ó rendjének a szemmeltartása és vezetése, valamint szervezése, előkészítése. Ó jelölte ki a felolvasókat és előkönyörgőket. Az alamizsnaszedő kezelte az adományokat.
A zsinagóga szolga, (hypéretés) adta oda a felolvasó kezébe a szent tekercseket (Lk 4:20), kisebb gyülekezeti fegyelmezés esetén ő hajtotta végre a korbácsolást is. Zsinagóga fője minden zsinagógának volt, ha ennek ellenére többes számban fordul elő (Mk 5:22), akkor ez a zsinagóga vezető testületére utal, illetve a zsinagóga előjáróságának három funkciót végző tagjára, ugyanis gyakorlatban mindhármat az archisynagogos jelzővel illették.


A zsinagógiai istentisztelet középpontjában az Írás volt. Liturgiája a következő:

1. Hitvallás, amelyet egy valaki állva a gyülekezet nevében Jeruzsálem felé fordulva mondott, a gyülekezet félhangosan „ámen"-t mondott rá. A hitvallásnak Jézus korában már kialakult formája volt
2. Az Írás o1vasás: a) a Tóra olvasása héber nyelven s ennek arámra való fordítása (targum). A Tóra olvasás folyamatosan történt, 3 év alatt végig olvasták a beosztott rend szerint az egész tórát. Az egy alkalomra kijelölt körülhatárolt, meghatározott szakasz a „perikópa" (perikopé). A prófétai könyvekhez számítottak a történeti könyvek is. A prófétai iratokból váló-gatott részletek az ún. haftarák eszkhatológikus tartalmú intő és vigasztaló jellegűek. Az Írás helyeket az év ünnepi alkalmaira való tekintettel kellett kiválasztani.
3. Az írásmagyarázat a haftarához kapcsolódott, tanító, építő, vigasztaló jellegű beszéd. A gyülekezet minden 30. évet betöltött férfi tagja elláthatta ezt a funkciót (Lk 4:16 kk). Mindenekelőtt azonban az írástudók tiszte volt. A tanító és a vigasztaló beszéd után lehetőség volt még mások hozzászólására is, ha volt a zsinagógának olyan férfi tagja, akinek volt építő mondanivalója a gyülekezet számára. A zsoltárok és himnuszok is hozzátartoztak a zsinagógiai istentisztelethez, lassan ki is alakult a kántori tiszt.

A gyülekezet közössége tagjainak személyes dolgait számon tartotta és megemlékeztek róluk a gyülekezet közösségében.

b) A zsinagóga pedagógiai feladata az Írás megismertetése, az Írás szellemében való nevelés, az igen megnövekedett hagyomány, s a vének rendelkezéseinek a megismertetése volt.

c) A zsinagóga jog i, bírói és törv é n y hozói tisztét az írástudók által gyakorolta.

d) A zsinagóga diakóniai tiszte az alamizsna (gör. eleémosyné „irgalmasság" szóra vezethető vissza) gyakorlásában állott. A szegénygondozásra szedett kötelező adó mellett Izráelben önkéntes adakozás is volt ugyanerre a célra. Minden zsinagógában volt külön persely a szegények számára. Ezek mellett két férfi állott, s bevették az adományokat.
A következő szombaton ezeket az adományokat osztotta ki három férfi a szegények között a következő hétre. Az önkéntes adományokat nyilvánosságra hozták, kihirdették a gyülekezet előtt, a közszemlére való tétel bizonyos állandó formákat is öltött: a bőkezű adakozók pl. díszhelyeket kaptak a rabbinusok mellett a gyülekezeti alkalmakon, így mindenki láthatta őket. - Jézus korában sok visszaélés történt az adományokkal. Sok esetben az adomány felajánlását nem követte az adomány átadása.

Az írástudók a Tóra hivatalos magyarázói. Eredetük a fogság korára vezethető vissza. A fogság után a Tórát az új körülmények közé került nép életére nézve kellett megérteni és magyarázni. Az írástudók (héb. s o f e r i m, gör. megfelelője „ grammateis ") ugyanúgy, mint a próféták a nép bármelyik rétegéből származhattak. Ők voltak koruk képzet t „teológusai". 30-40 éves korukra jutottak el odáig sok tanulás után, hogy felszentelték őket.
Az Írást kutatták, magyarázták és tanították. Tekintélyük elismerése nyilvánult meg a „rabbi" megszólításban. Tanító, nevelő munkájukat a zsinagógában végezték. Egy-egy híres rabbinak sok tanítványa volt. Az írástudók széleskörű munkája nyomán megszületett az írásban rögzített magyarázat a Midrás (daras „kutat" igéből).

Az Ószövetség könyveihez fűződő kommentár kapta a Midrás nevet. Az első midrások Mózes törvényhelyeihez kapcsolódtak. Az Írással foglalkozó szakértők szabad testülete az ún. „Nagy Zsinagóga". A Misna (Neh 8:7) említi, hogy Simon, „az igaz" az utolsó a Nagy Zsinagógához tartozók sorából. (A Nagy Zsinagóga helyét Kr. e. 169 körül a Nagy Tanács foglalta el, amely a nép vallási és politikai életének irányítója lett Szanhedrin, gör. Synedrion ). Az írástudók munkája nyomán született meg a zsidóság szellemi és lelki hagyományainak nagyszabású gyűjteménye (Kr. e. 1. sz. Kr. u. 5. sz.) a Talmud (a héb. lamad „tanul" igéből, jelentése: „tanulás, tanulmány").

A Talmud két gyűjteményből áll. Ezek közül a régebbi az ún. Misna (a héb. s an a n „ismétel" igéből: ,.ismétlés, ismételgető tanítás"). A Misna keletkezése előtt már nagymértékben folyt a Tóra törvényeinek értelmezése, a gyakorlati élet számára való magyarázgatása. Ennek írásba rögzítése azonban tiltott dolog volt. Fennmaradását az biztosította, hogy a rabbik közmondás vagy anekdoták formájában, minden elképzelhető módon próbálták megrögzíteni a meglehetősen nagy anyagot a tanuló ifjúság emlékezetében.
A legnagyobb jelentőségre az a rabbinus csoport tett szert, amely a Sammai rabbikra megy vissza, s az ő iskolájukból sarjad ki. Kr. e. 20 körül kezdték el munkásságukat). Őket, s a tőlük származó iskolát nevezik Tarinaimnak („tanítók", latinosan : tannaiták). Mikor világossá vált, hogy az óriási méretűvé vált hagyomány tovább nem tartható fenn, ha csak a szóbeli hagyományozás eszközeire van utalva, megindult az írásba foglalás munkája. Ennek alapjait Rabbi Meir vetette meg.

Jézus korára az írástudók munkája a törvény szőrszálhasogató kazuisztikus értelmezésévé lett. Megszületett a szabályok és tilalmak mérhetetlen sokasága. Nagy részük a szombat megtartásával, a tizedekkel és a rituális tisztaság kérdésével foglalkozik. Izráel pártjai közül a sadduceusoknak és a farizeusoknak is voltak írástudóik, többségük azonban a farizeusok köréből került ki. Jézus ítélete azért hangzott el felettük, mert az Írást ugyan ismerték, de nem követték. (Mt 23.)