logo

XXX Novembris AD

Halászat a Genezáreti-tavon

Földünk legalacsonyabban (209 méterrel a tengerszint alatt) fekvő édesvizű tava, a Galileai-tó hossza mintegy 21 kilométer, legnagyobb szélessége 13 kilométer, kerülete kb. 53 kilométer, területe 166 km2, legnagyobb mélysége 43 méter. A héberül Kinneretnek, a Bibliában pedig Genezáretinek nevezett tó nyugati oldalán a termékeny Galileai-síkság terült el, keletre pedig kopárabb hegyek emelkednek.
Bár a tavat föld alatti források is táplálják, fő vízforrása a Jordán-folyó, amely észak-déli irányban keresztülfolyik rajta. A kis tó túlzás nélkül világtörténelmi jelentőségre tett szert, mikor a názáreti Jézus innen hívta el első tanítványait (Péter és András, valamint János és Jakab is halászok voltak, Lévi Máté pedig vámszedő-biztos Kapernaumban).

Flavius Iosephus közlése szerint a Kr. u. 1. század első felében mintegy 230 halászbárka tevékenykedett a Galileai-tavon. Alapos régészeti feltárást Hipposban, Kursiban és Magdalában végeztek eddig. Magdala, ahol a 2010-es években jelentős eredményekkel járt a kutatás, Márk evangéliuma szerint Dalmanuta környékén fekszik. Ez a szó a szír nyelvben „kikötő"-t jelent. Magdala másik neve a héberben Migdal Nuniya, ami azt jelenti: „halászok tornya".
Az Izraeli Régészeti Hatóság kutatói az 1990-91-es ásatási idényben a parttól néhány tíz méterre a szárazföldön fekvő, faragott kövekből álló építményt rekonstruáltak, amely valószínűleg egy kisebb világítótorony lehetett. Szerintük a falu innen nyerte a nevét. A szemközti parton, Kursiban nemcsak a kikötő rakpartját sikerült megtalálni, hanem egy abban elhelyezett halasmedencét is, ahová a halászok zsákmányukat üríthették. A medence mellett egy hivatali helyiség padlózata is előkerült, nyilván itt végezték az elszámolást.

A római korban a halfogásnak négy eszköze volt ismert: a horgászbot, a háló, a halcsapda, valamint a fogas szigony. Görög nyelvű szövegek alapján legalább tízféle hálótípust tudunk megkülönböztetni. Az evangéliumokban ezekből kettő szerepel. A hajólegénység létszámát illetően pontos adatokkal szolgál az 1986-ban, az ókori Magdala környékéről előkerült hajóroncs (ma Ginosar kibuc tulajdona), amely minden bizonnyal a halászok munkaeszközéül szolgált. E fontos lelet alapján megállapítható, hogy egy ilyen csónak kb. 1 tonna súly hordozására volt alkalmas: ez egy ötfős legénység és egy átlagos halfogás vagy a legénység és kb. 10 szállítandó személy súlyának felel meg (vö. Mk 6:45).

A körülbelül száz éven át (a Kr. e. 1 és a Kr. u. 1. század között) használt bárkában rengeteg javítást találtak, amihez összesen 12 környékbeli fafajt használtak fel. Ez is azt bizonyítja, hogy az itteni halászok nem tartozhattak a tehetősebbek közé. Egy 1990-es kutatás 24 féle halat fedezett fel a tóban; a legjelentősebbek a pontyfélék családjába tartozó Acanthobrama terraesanctae, a bölcsőszájú halak közé sorolható Tristramella simonis és a nevezetes tilápia, amelyet közönségesen „Szent Péter-halnak" neveznek.
Az endemikus Tristramella sacra a tavat sújtó szárazság miatt az 1990-es években csaknem kipusztult. A zárt ökoszisztéma miatt a helyi halászoknak a túlhalászásra is nagyon kell vigyázniuk: 2005-ben például 270 tonna tilápiát fogtak ki a tóból, ezért 2009-ben a fogás mindössze 7,3 tonna volt.
A halászat és halfeldolgozás mindig is fontos gazdasági tevékenységnek számított a környéken, erre utal az egyelőre bizonytalanul lokalizálható Tarichaeae görög neve is („Halsózófalva"); az itteni hal nagyszerű minőségét Strabón is kiemelte (XVI. 2, 45. C 764).

A sózáshoz nagy mennyiségű nyersanyagra volt szükség (mint pl. olaj, só, bor, fűszerek és tároló edények), ami a kereskedők újabb rétegét mozgatta meg.