logo

XVI Junius AD

Palesztina római helytartók alatt, 44-66

1. I. Agrippa rövid uralma után egész Palesztina közvetlen római igazgatás alá került. Az újonnan elrendezett Judea a Syria provincia alá tartozott és procuratorok gondozták. Az első két procurator Cuspius Fadus és Tiberius Alexander voltak (44-48). Az utóbbi előkelő alexandriai zsidó családból származott, Philo unokaöccse volt, azonban elhagyta atyái hitét és római szolgálatba lépett. Utóbb Egyiptom helytartója lett, Jeruzsálem ostroma idején pedig Titus katonai tanácsadója („vezérkari főnöke") volt. Kormányzósága idején - vagy talán már valamivel előbb is - Palesztinában súlyos éhínség támadt: valószínűleg erre utal Csel. 11,28-30.

2. Az első súlyos összeütközés Tiberius Alexander utóda Ventidius Cumanus (48-52) helytartósága alatt történt. Egy római katona a páska ünnep idején a templom külső udvarában őrségen állva illetlen viselkedésével kigúnyolta az istentiszteletre összegyűlt sokaságot. A felbőszült tömeg elégtételt követelt, a procurator azonban el akarta simítani az esetet és meg akarta nyugtatni a sokaságot. De a felháborodás csak növekedett és a helytartó végül is katonai erővel oszlatta szét a tömeget. Josephus szerint ekkor 20 000 ember pusztult volna el (ant. XX, 5,3).

Nem sokkal utóbb egy császári tisztviselőt Jeruzsálemtől nem messze megtámadtak és kifosztottak. Amikor Cumanus a közeli falvakban katonáinak szabad rablást engedett, az egyik római katona a kezébe került tóra-tekercset „mindenki szemeláttára válogatott csúfolódás és gyalázkodás közben széttépte". Az eset olyan heves tüntetésekre adott okot Caesareában, hogy Cumanus kénytelen volt a katonát, aki a tettet elkövette, lefejeztetni (Jos. ant. XX, 5,4).

Ugyancsak Cumanus helytartósága idején történt, hogy egy galileai zsidókból álló zarándoksereget samáriaiak megtámadtak és felkoncoltak.

Amikor a zsidók a samáriaiak által megvesztegetett helytartónál hiába követeltek elégtételt, zelóták Eleázár és Alexander vezetése alatt betörtek samáriai területre, ott felégették a védtelen falvakat és legyilkolták a kezükbe került öregeket, asszonyokat és gyermekeket. Cumanus ekkor katonasággal verte le a felkelést. A samáriaiak ezután békeháborítás címén panaszt emeltek a zsidók ellen. A hosszadalmas pereskedés végezetül már a császár előtt folyt, és azzal záródott, hogy előkelő samáriaiak halállal bűnhődtek, Cumanus pedig száműzetésbe ment.

3. Cumanus utóda - Jonatán főpap kertére - a császár kegyence, Antonius Felix lett (52-60), aki Tacitus szerint hivatali ténykedésében „mindenféle kegyetlenséget és önkényt" tanúsított és amellett „a királyi jogot rabszolga-lelkülettel gyakorolta." Suetonius három királyi családból származó asszony férjének mondja: egyik felesége, Drusilla Marcus Antonius és Kleopatra unokája volt. E házassága révén a császári családdal is rokonságba került. Másik feleségét, I. Agrippa leányát ugyancsak Drusillanak hívták. Ez eredetileg Azizus, Emesa-i király felesége volt. Felix mint helytartó ismerte meg és botrányos módon elcsalta férjétől. Ezt a Drusillát említi Csel. 24,24 is.

Felix zsarnoki és kegyetlen kormányzása, mely nem riadt vissza semmiféle gonoszságtól, döntő fordulatot idézett elő a palesztinai helyzetben. Ettől fogva erősödött meg a rómaellenes agitáció úgy, hogy az elmérgesedett helyzet békés megoldása lehetetlenné vált.
Az ellenállást a zelóták vezették, akiket Josephus következetesen „rablók"-nak mond. A mozgalom egyik vezetőjét, Eleázárt Felixnek ugyan sikerült elfogni és Rómába szállítani, ahol - nyilván - kivégezték. Josephus szerint Felix „rengeteg rablót keresztre feszíttetett és ugyancsak kivégeztetett sok polgárt, akik titokban a rablókkal tartottak". Mindez azonban csak annál nagyobb ellenállást váltott ki. Valószínűleg ebben az időben keletkezett a sicariusok (azaz orgyilkosok, banditák) irányzata.
A „sicarius"-ok tőröket hordtak ruhájukba rejtve és a sokaságba vegyülve sokszor észrevétlenül követték el politikai gyilkosságaikat. Első áldozataik közé tartozott a főpap, Jonatán, de „napróbnapra egymást érték a gyilkosságok, úgyhogy a rettegés nagyobb rémületet keltett, mint maguk a gyilkosságok" - mondja Josephus (bell. Jud. II, 13,3).

A zelóták és sicariusok egyfelől az idegen uralom alól akarták felszabadítani a népet. Ezért gyűlölettel és tőrrel harcoltak azok ellen a vezető zsidók ellen is, akik a rómaiakat kiszolgálták. De mozgalmuknak gazdasági okai is voltak. Ezért a gazdagokat és hatalmasokat is támadták. Sokan közülük talán maguk is gazdasági kizsákmányolás áldozatai voltak s mint afféle „szegénylegények" fordultak szembe a saját népükből kikerült elnyomókkal, hogy védelmükbe vegyék a szegényeket és elnyomottakat. Az elesett szegény lakosság és a gazdagok, valamint a hatalmasok és vezetők közti ellentétet jelentős mértékben fokozta a kizsákmányoló római politika és a rossz gazdasági évek következtében egyre növekvő nyomor.

romaikor_kep



A zelóták és sicariusok mellett Josephus „csalókának vagy „ámítók"nak nevezett vallásos fanatikusokról is beszél. Ezek „isteni küldetés ürügye alatt felfordulásokon és lázadásokon mesterkedtek, a népet igyekeztek vallásos rajongásra csábítani. Kicsalogatták a pusztába, mintha ott Isten megmutatná nekik a szabadság csodajeleit." Egy ilyen Egyiptomból származó „hamis próféta" különösen is veszedelmessé vált. Híveivel az Olajfák hegyén gyülekezett, hogy onnét vonuljon be Jeruzsálembe, ha isteni csodára leomlanak a falai. Felix csapatai felmorzsolták az összeverődött sokaságot, vezetőjüknek azonban sikerült elmenekülni.
Felix helytartósága idején, valószínűleg 58-ban esett fogságba Jeruzsálemben Pál apostol, akit innét Caesareába szállítottak, ahol két évig raboskodott. Felix megvesztegethetőségét jellemzi, hogy az apostolt hajlandó lett volna pénzért szabadon bocsátani, de amikor Néró leváltotta őt tisztében, még kedveskedni akart a zsidóknak azzal, hogy Pált fogságban hagyta (Csel. 21,27-24,27).

4. Félix utóda Porcius Festus lett (60-62). Jó szándékú tisztviselő volt, azonban rövid helytartósága alatt a súlyossá vált helyzeten javítani nem tudott. Festus Pál apostolt többszöri kihallgatás után Rómába küldte a császár színe elé, mivel az apostol mint római polgár élt azzal a jogával, hogy kérje ügyének a császár színe elé való terjesztését (Csel. 25,1-27,2). Amikor Festus két évi hivatalnokoskodás után meghalt, utóda Albinus (62-64), majd pedig Gessius Florus (64-66) lett.
A Festus halálát követő interregnumot a főpap, Ananos arra használta fel, hogy leszámoljon ellenfeleivel. Valószínűleg ő végeztette ki az „igazságos" Jakabot, Jézus testvérét, a jeruzsálemi gyülekezet nagy tiszteletben álló vezetőjét. II. Agrippa - talán már Albinus közbelépésére - kénytelen volt e miatt Ananost alig három hónapi hivataloskodás után leváltani.

Albinus és Gessius Florus hivatali tevékenységükben folytatták Felix politikáját. Josephus Albinusról is azt állítja, hogy „nem volt olyan gyalázatosság, amit el nem követett volna", és hogy „nemcsak az állampénztárt lopta meg, hanem rengeteg magánembernek is elrabolta a vagyonát és a népet sarcokkal szipolyozta" (bell. Jud. II, 14,1). Gessius Florus alatt a helyzet még rosszabbodott. „Kegyetlenségében - írja Josephus (bell. Jud. II, 14,2) - nem ismert irgalmat, aljassága nem ismerte a szégyenkezést".

Gessius Florus volt az utolsó helytartó Palesztinában a háború kitörése előtt. A két utolsó helytartó hivatali ügyvezetése kétségtelenül még jobban elmérgesítette az amúgy is súlyos belső helyzetet. Ezt Josephus nagy nyomatékkal emeli ki. Viszont elhallgatja, vagy átszínezi Josephus mindazt, ami a zsidóságot olvasói szemében előnytelen színben tünteti fel. így különösen is eltitkolja, hogy a messiási remény a Kr. e. utolsó és a Kr. u. első században olyan fordulatot vett, amely azt egyre inkább Róma ellenességbe és forradalomba sodorta.

A zelóták és sicariuisok - talán nem szándékosan és tudatosan, de végzetes fanatizmussal és csodavárással, a rend állandó zavarásával és végzetes politikai rövidlátással - lázadásra uszították a népet, úgyhogy a háború a két utolsó procurator alatt már végképp elkerülhetetlenné vált.


Forrás: Kovács Károly - Hellénizmus, Róma, Zsidóság