logo

XX Martius AD

Gazdagok és szegények.

Jézus korában a szociális ellentétek Palesztinában jelentősek voltak. A szegény, elhagyatott, sokszor munkanélküli és földnélküli proletárokkai szembeszálltak a jómódú gazdák, az idegen nagybirtokosok és gazdag kereskedők, valamint „bankárok" (trapezités, Mt. 25,27). Az előbbiek talán egyre inkább elszegényedtek, koldusbotra jutottak vagy elmentek útonállóknak és zelóta forradalmároknak.
Palesztinában a vagyonos osztályhoz elsősorban a vezető papi családok tartoztak. Ezek körében fordultak elő olyan esetek, amelyek túlnőttek az átlagos fényűzésen és így különösen kirívó jómódról tanúskodtak. így hallunk pl. arról, hogy Jehosua ben Gamliel főpap (kb. Kr. u. 63-65) felesége, Márta egyik nagy engesztelő napon lakásától a templomkapuig szőnyegeket rakatott le, hogy ne kelljen a földre lépnie (ezen a napon mindenki mezítláb ment a templomba). Ugyanerről a Jehosua ben Gamlielről azt is tudni véli a Talmud, hogy felesége, Márta 3 káb (kb. 6 liter) dénárért vásárolta meg férje számára a főpapi méltóságot.
Egy másik esetben arról hallunk, hogy az egyik főpapnak, Rabbi Jismáel ben Fiábinak édesanyja olyan fehér köntöst készíttetett a nagy engesztelőnapra, amelynek értéke 1 tálentum volt. A főpapi tiszt betöltése maga is jelentős vagyont követelt meg, mert pl. a nagy engesztelő nap áldozatait a főpap a saját költségére mutatta be.

De nemcsak a vezető papi családok körében halmozódtak fel nagy vagyonok, hanem nagykereskedőknél, nagybirtokosoknál, adóbérlőknél és más hasonló pénzembereknél is. Gazdag volt pl. az a Nikodémus, akit Jn. többször említ: Jn. 19,39 szerint mintegy 100 font mirhából és aloéból készült drága kenetet ajándékozott Jézus eltemettetéséhez. Talán e Nikodémus családjába tartozott az a Nakdemon ben Gorion gabonanagykereskedő is, akinek nagy vagyonát a Talmud is kiemeli: gabonaraktárait 69/70 telén a lázadó tömeg gyújtotta fel.
A gazdagok közé tartozott Arimatiai József is (Mt. 27,57), aki talán földbirtokos volt. Noha e gazdagok vagyona valószínűleg elmaradt más nagyvárosi, főként római és alexandriai nagyuraké mögött, palesztinai viszonylatban - összemérve a nincstelenek nyomorúságával - mégis igen jelentős volt.

A szegényekről természetesen még annyi adatunk sincs, mint a gazdagokról. Jézus igéje azonban többnyire a szegényekre utal és róluk veszi a példát. Így mikor a lámpásról beszél, amely világít „mindazoknak, akik a házban vannak": a háznak tehát csak egyetlen egy helyisége van (Mt. 5,15). Ilyen szegénynek kell elképzelnünk azt az asszonyt is, akinek 10 drachmája közül egy elveszik, s hogy azt megkeresse, lámpást gyújt és „kitakarítja a házat", ti. azt az egy helyiséget, amely a házban van . Azonban ennek a példázatbeli asszonynak mégis van otthon 10 napi napszám bére! Egy ilyen szegény asszonyt figyelt meg Jézus a jeruzsálemi templomban, amikor gazdagok nagy adományai mellé odacsúsztatta a maga „két fillérét", azaz 1/4 as-t, v. ö. Mk. 12,43.

A szegények legégetőbb szükségleteiről jól megszervezett szociális segélyek gondoskodtak. Minden községben legalább háromtagú testület gondoskodott a kivetett szegény-adó begyűjtéséről és annak szétosztásáról a rászoruló, nyilvántartott szegények közt. A szabály az volt, hogy a rászorulók hetente annyi támogatást kapjanak, amiből napi két étkezésre telik. Élelmiszer-juttatásban a szegényeken kívül vándorok is részesültek.
A szegényeknek időnként ruhát is juttattak és gondoskodtak eltemettetésükről. Mivel az alamizsnaosztás és jótékonykodás a legkiválóbb jócselekedetek közé számított (v. ö. Mt. 6,2), nem egyszer előfordult, hogy a gazdagok nagyobb adományaikat ünnepélyesen bejelentették a zsinagógában az istentiszteleten.

A rabbinátus szívesen elemlegeti a készséges alamizsnaadás megragadó eseteit: a zsinagóga következetesen ránevelte a zsidóságot a szociális felelősségtudatra és a szegényekről való gondoskodást a hatóság egyik legfontosabb feladatának minősítette. Ugyanakkor azonban nem szabad megfeledkeznünk arról sem, hogy a jótékonyságot sokszor meghamisította és belsőleg aláásta annak hamis vallásos értékelése. Ezen nem változtatott a jótékonyság szabályozása sem: egyfelől megkívánták, hogy ki-ki vagyoni erejéhez képest járuljon hozzá a szegények megsegítéséhez, és hogy a segélyek szétosztásánál igyekeztek kímélni a szegények szemérmetességét, másfelől pedig elítélték a koldulást, sőt koldusokat esetleg ki is zártak a hatósági szegénygondozásból.
Kifogásolták, ha valaki nyilvánosan adott a szegénynek alamizsnát, viszont szabálynak tekintették, hogy alamizsnát leghelyesebb úgy adni, hogy se a szegény ne tudja, kitől kapta azt, se az adakozó, hogy kinek jutott adománya. Hogy mindennek ellenére mennyire magamutogatássá lehetett az alamizsnálkodás, azt tanúsítja Jézus igéje (Mt. 6,2-5).

Jeruzsálemben az Újszövetség korában virágzott a koldulás. Hallunk olyan koldusokról, akik csak mímelték a vakságot vagy más testi fogyatkozásukat. Amint Csel. 3,2 kk. tanúsítja, a templom kapujában koldusok ültek várva a templomba menők alamizsnáját.
Nagyrészt a szegények közé tartoztak az írástudók is. Voltak köztük, akik mesterséget űztek és ebből tartották fenn magukat. De Jézus korában mesterség gyakorlása az írástudók körében talán nem volt általános szokás, sőt vita folyt arról, hogy mesterség folytatása mennyiben egyeztethető össze az írástudomány művelésével (v. ö. Jéz. Sir. 38,34-39,11). Azok közé, akik mesterségbeli munkával tartották fenn magukat, tartozott Pál apostol is (v. ö. Csel. 18,3).

A misná szerint Hillel rögzítette azt a szabályt, hogy az írástudó ne kérjen szolgálatáért fizetséget: ezt a szabályt Jézus is ismerte és nyomatékosan alkalmazta tanítványainál (v. ö. Pirke ábót 4,5; 1,13; Mt. 10,8-10). Viszont az írástudomány nagyrabecsülése hozta magával, hogy sokan támogatták az írástudókat.
Jézus is magától értődőnek tartja, hogy tanítványait eltartják, akik őket hallgatják és befogadják. így támogatták Jézust és tanítványait azok az asszonyok, akik „vagyonukból szolgáltak nekik" (Lk. 8,3). Ilyen támogatást élveztek az írástudók is, részben valószínűleg a hatósági szociális gondoskodásból, részben pedig egyes kegyes jótevők részéről. Utóbb - talán a Jeruzsálem pusztulása utáni időkben - írástudók javára gyűjtéseket is rendeztek. Viszont hallunk panaszokról is, amelyek farizeusokat, ill. farizeusi írástudókat pénzsóvársággal és kapzsisággal vádolnak.
Állítólag már Alexandras Jannaios (Kr. e. 103-76) óvta feleségét halálos ágyán az álszenteskedőktől, akik külsőleg hasonlítanak ugyan a farizeusokhoz, valójában azonban gonosz és pénzsóvár emberek. Ugyanígy beszél Jézus is az írástudók pénzsóvárságáról (Lk. 16,14) és szemükre veti, hogy „felemésztik az özvegyek házát" (Mk. 12,40; Lk. 20,47).

Hallunk mindenesetre olyan írástudókról, akik - legalább időnként - nagyon szegények voltak és nagyon nehéz viszonyok közt éltek. Hillel pl. azon idő alatt, amikor még tanult és készült az írástudomány művelésére, napszámos volt és időnként mint munkanélküli sanyarúskodott. Annyi mindenesetre valószínűnek látszik, hogy az írástudók - kevés kivétellel - a szegény néposztályhoz tartoztak.


Forrás: Kovács Károly - Hellénizmus, Róma, Zsidóság