logo

XXVII Novembris AD

Italia domborzata

A 149 000 km² kiterjedésű Appennini-félszigetet észak felől az Alpok lánchegysége határolja – a vonulatok egyben természetes határként elválasztják az Appeninni-félszigetet Európa belső területei­től. A tájat nagy részben a jég felszínformáló munkája alakította a mai képére, így a csúcsok, a csipkés gerincek a hajdani jég­takaró emlékét őrzik. A hegyláncokon át az ókorban hágók biztosították a köz­lekedést.
Az Alpokból jégkori gleccserei végmorénái tavakat (pl. a Comói-tó, Lago Maggiore, Garda-tó) alakítottak ki. Az Alpok déli előterében, a part menti területeken, amelyeket a hegyek védenek a hideg szelektől, már a medi­terrán éghajlatot idéző legyezőpálmák, ciprusok, tűnnek fel. A félsziget nevét az Appennin-hegység vagy Appenninek (Appenninus) hegyvonulatáról kapta, amely az Alpokból ágazik ki és 1200 km hosszan szeli át a félszigetet, szélessége 80–140 km között változik. Nyugat­ról és keletről dombságok kapcsolódnak hozzá (az úgynevezett szubappenninek), vagy közvetlenül tenger határolja.

A legfiatalabb gyűrthegység Európában, a földtörténeti harmadidőszak végén, a negyedidőszak elején keletkezett és nagyrészt fiatal üledékes kőzetekből (mészkőből, homokkőből) áll, de felépítésében előfordulnak paleozoikumi metamorf kőzetek is. Az Appenninek legmagasabb csúcsa az Abruzzókban magasodó Corno Grande (Gran Sasso d’Italia, 2914 m).
Az Appenninek egykor dús erőségei az évez­redek óta tartó erdőirtás következtében eltűntek; a talaj lepusztulása miatt hegyláncot cserjések és kopár sziklák, rossz minőségű legelők jellemzik. Az termőtalaj nagy része a szél és víz eróziós munkája következtében pusztult le. A terület mediterrán éghajlatú, ezért nyáron gyakori az aszály: ilyenkor a folyók vízfolyása is szinte teljesen elapad. A hegység keleti oldala szára­zabb, mint a nyugati. Az Ap­penninek területén jelentős vulkanizmus zajlott a pleisztocén és holocén időszakában. A vulkánok egy része még ma is aktív, mint például a Vezúv, az Etna és a Stromboli.

Az ókori Itália egyik legértékesebb termőterülete a Campaniai-síkság volt, amely az Appenninek vonulata és a Tirrén-tenger partja között terült el a történelmileg is jelentős Latium és Campania régiókban. Ez volt Itália egyik legsűrűbben lakott területe. A Vezúv illetve a Campi Flegrei vulkánjai­nak kitörései során vastag tufarétegek rakódtak le a síkságon, emiatt rendkívül termékeny (kitűnő bortermelő vidék), ugyanakkor rendkívül gazdag geotermális forrásokban (Baiae).
A Nolai-síkság a Campaniai-síkság Vezúv és Appenninek között elterülő része. Nevét a vidék legnagyobb városáról Noláról kapta. Az ókorban a vidéket kiterjedt erdőségek borították, melyeket a rómaiak silvae sacrae, azaz szent erdőknek tartottak. Az amúgy is kevés sík területen nagy gondot okozott az elmocsarasodás. Itália egyik legismertebb ilyen területe volt a Pontinus-mocsarak vidéke (paludes Pontinae), amely Rómától délkeletre, az Albai-hegyek lábánál terül el mintegy 700 km²-en (hossza 50, szélessége 10-20 km).

A tengertől homokdűnés turzások rekesztik el, ezért nagyrészt lefolyástalan. Az Amaseno és több más hegyi patak árvize gyakorta elborította; a megrekedt mocsarak, a gyakorta fellépő malá­riaveszély a területet legnagyobb részében lakhatatlanná tették. A Pó-síkság, más néven Pó-völgy Európa legnagyobb kiterjedésű síkságai közé tartozik, területe 47 820 km². Ma Itália legértékesebb mezőgazdasági területe, bár az ókorban igen mocsaras volt, amin csatornázással igyekeztek segíteni.