logo

VII December AD

Italia gazdasági jelentősége

A birodalom központjának számít Appennini-félsziget lakossága az 1. században Karl Julius Beloch 1886-os becslése szerint 6 millió fő lehetett, míg Elio Lo Cascio 2009-ben már 14 milliós népességgel számolt ugyanebben az időben. Az itália gazdaság primér szektorát A. H. M. Jones becslése szerint 9:1 arányban uralta a mezőgazdaság a kézműiparhoz képest.
A maga szintű urbanizáltság és a nagy népsűrűség ellenére a falusi és városi lakosság arányát 80:20%-ra becsüli a kutatás. A rurális területek kutatása olyan szintet ért el a 21. században, hogy bizonyos területeken a farmok, villák és falvak számának időbeli változását is meg tudjuk határozni.

A számok csaknem mindenütt a korai császárkor gazdasági fejlődését mutatják, és a villagazdasá­gok elterjedését a vicusok és a pagusok viszonylagos stagnálása mellett. Itália szerencsés forrásadott­ságai még azt lehetővé teszik, hogy a vagyoni különbségekről is némi fogalmat alkothassunk. Traianus itáliai alimentatiós programjáról két epigráfiai emlék is tudó­sít: az egyik Veleiában (VIII. regio, Aemilia tartomány), a másik a Ligures Baebiani (II. regio, Samnium) területén maradt fenn (CIL XI 1147 = ILS 6675; CIL IX 1455 = ILS 6675). A Ligures Baebiani esetében 66 birtok került rögzítésre: a földbirto­kosok 3,5%-a birtokolta a földek 21,3%-át ebből a leggazdagabb birtokos a földek 11,2%-a felett disz­ponált.
A lakosság legszegényebb 14%-ának kezé­ben az összes földek 3,6%-a volt (Gini-index = 0,435). A Veleiai alimentatiós listán 47 birtok szerepelt: a legnagyobb birto­kok a lakosság 12,4%-ának kezé­ben összpontosultak, míg a lakosság alsó 23,9%-ának kezében volt a földek 5,1%-a, vagyis a szegény­ség 21%-kal nagyobb volt, mint a Ligures Baebiani esetében (Gini-in­dex = 0,526).

Legjelentősebb kiviteli cikke a bor volt, amely egészen Indiáig eljutott. Alig volt az ókori Itáliának olyan valamennyire is megművelhető vidéke, földje, ahol ne próbálták volna meg a szőlő telepítését, és rendszerint nem is sikertelenül, hiszen az itáliai félsziget talaj- és éghajlati viszonyai következtében kiválóan alkalmas a szőlőművelésre. Dél-Itália borait már az i. e. 5. században Sophoklés is megdi­csérte; a görögöktől eltanult szőlészetet a rómaiak igyekeztek meghonosítani, majd tökéletesíteni.
A szőlősgazdák rájöttek arra, hogy a talajhoz meg kell válogatni a legmegfelelőbb szőlőtőkéket, mivel nem közömbös, milyen minőségű és természetű talajba milyen fajta szőlőt ültetnek. Cato korában még csak néhány szőlőfajtát ismertek, Varro már tizenhetet, Columella vagy hatvanat sorol fel, és az alapos természettudós, az idősebb Plinius ennél is jóval többről emlékezik meg nagy művében. A római szőlősgazdák mind a minőségre, mind a mennyiségre nagy gondot fordítottak.

Már az i. e. 1. század végén áttértek a nagyobb hozamú gazdálkodásra. Cato korában egy iugerumról még csak hét-nyolcezer liter bort termeltek, de a megfelelő talajműveléssel, kapálással, trágyázással a hozamot emelni lehetett. Ha Columella idevágó számvetésének mélyére tekintünk, akkor a szőlőbirtok a be­fektetett és ráfordított tőkének évenként körülbelül hat százalékát hozta, ami korántsem érte el a kereskedelemben hasznosított készpénztőkéből, vagy az uzsoraüzletekből elért jövedelem szintjét.
A szőlőgazdálkodást, a bortermelést mégis kedvező befektetésnek tartották, mert az ingatlan vásárlása kevesebb kockázatot rejtett magában, mint a kereskedelmi vagy hitelügyletek. A szőlősgazdáknak természetesen a bortermés, az ecet, valamint a passum eladásán kívül még egy bevételi forrásuk volt: a szőlővenyigék értékesítése.

Ha nem is termesztettek elegendő gabonát a lakosság ellátására, zöldség és gyümölcs bőven ter­mett a félszigeten, amit akár exportálhattak is: Heródes masadai erődjében cumae-i almát tartalmazó amphorát találtak. Bizonyos itáliai termékek („már­kák”) külföldön is híresek voltak: pl. a capuai illatszerek és kozmetikumok, a pompeii halszósz (Umbricius Scaurus cégének terméke), és természetesen az arezzói kerámia (vasa Arretina), amit terra sigillatának is nevezünk.
Az Appennini- ásványi kincsek­ben félsziget viszonylag szegény. Mégis itt volt megtalálható az ókor egyik legismertebb vasbányája: Elba szigetén, a hozzá kapcsolódó vasfeldolgozás pedig az etruriai partokon, vele szemben fekvő Populoniában. Mivel Elba és Populonia az Augustus-kortól kezdve nem tudott versenyben maradni a hispaniai bányák termelésével, a rómaiak szándékosan befagyasztották az itteni bányák működtetését (Plin. NH III. 20, [138]; XXXIII. 21. [78]). Bizonyára ezzel függ össze, hogy Sztrabón már egy szinte teljesen elhagyatott városban tehetett csak látogatást (V. 2.6. C 223). Az ugyancsak etruriai Luni (Car­rara) környékén a modern kutatások szerint az i. e. 2. században kezdődött és az i. sz. 4. századig tartott a márványbányászat (Dolci 1980).
A híres marmor Lunensis onnan kapta nevét, hogy a külön­böző lelőhelyeken (pl. Torano, Miseglia, Colonnata stb.) kitermelt követ az onnan 15–20 km-re fekvő Luni kikötőjébe szállították, ahonnan hajókkal vitték tovább. A fehér, kékes, sárgás és rózsaszínű car­rarai márványt használta Augustus a róla elnevezett forum építésekor, és ebből épült Traianus osz­lopa is. Sztrabón arról is megemlékezik, hogy Etruria erdőit régebben hajóépítéshez használták, az ő korában viszont innen szállították a faanyagot a római magán- és középítkezésekhez (V. 2.5. C 222).

Az Appennini-félsziget meghódítását, majd ezt követően Itália egységesítését és gazdasági fejlődését a sűrű és jól karbantartott úthálózat is segítette. Az utakat részben építőikről, részben kiinduló- vagy célállomásukról nevezték el. A legfontosabb útvonalak a következők voltak, nagyjából a megépítés sorrendjében: a Via Latina, amely Rómából kiindulva az Albai-dombságon keresztül Campaniába vezetett (i. e. 334 k.); a Via Appia (i. e. 312), amely a campaniai tengerparton át vitt vagy (a) Tarentumba (Taranto) és Brundisiumba (Brindisi), vagy (b) Rhegiumba (Reggio), a Via Poplia kiegészítésével (i. e. 132).

A Via Salaria az Appennineken át, a félszigeten keresztben haladt Rómától (Porta Salaria) az Adriai-tenger partján fekvő Castrum Truentinum (Porto d’Ascoli) kikötőig. A nevét onnan kapta, hogy a szabin törzsek a Tiberis torkolatvidékén fekvő sóslepárló telepekről szerezték be a sót, így a Via Salaria egyike volt a vaskori Európa számos hasonló „sóútjainak”. Az út teljes hosszában i. e. 290 körül épült ki. A Via Flaminia (i. e. 200) Fanumnál (Fano) érte el az Adriát, és innen folytatódott a Via Aemiliában (i. e. 187) egészen a Pó mentén fekvő Placentiáig (Piacenza).
Az egész római történelem folyamán az Appennineken átvezető Via Flaminia maradt az Itália feletti uralom kulcsa. A Via Aurelia (i. e. 123–108) Etrurián át vezetett Pisába és Genuába; ahonnan tovább folytatódott a Via Postumiában Placentiáig (i. e. 148); és a Via Julia Augustában a liguriai partvidéken keresztül Gallia Narbonensisig.