logo

V December AD

A germánok szokásairól

A germánok szokásai egészen mások. Nincsenek például druidáik, akik a vallási ügyeket irányítják, és kisebb súlyt fektetnek az áldozatokra is. Az istenek sorába csak olyanokat számítanak, akiket, amiket látnak, vagy akik segítségét kézzelfoghatóan tapasztalják, így Solt, Vulcanust meg Lunát, a többit még hírből sem ismerik.
Egész életüket vadászatok és katonai gyakorlatok töltik be: már gyermekkoruktól fogva kemény, fáradságos életmódra készülnek. A legnagyobb dicsőséget az aratja övéi között, aki leghosszabb ideig megtartóztatja magát a szerelemtől; úgy vélekednek, hogy ezáltal az ember magasabbra nő, erősebb és inasabb lesz. Azt viszont a legszégyenletesebb dolgok közé sorolják, ha valakinek húszéves kora előtt dolga volt nővel, holott ezen a téren nem titkolnak semmit: a férfiak és a nők együtt fürdenek a folyókban, ruhájuk is csak bőr vagy rövidre szabott prém, mely testük nagy részét fedetlenül hagyja.

A földművelésre nem sok gondot fordítanak, táplálékuk javarészt tej, sajt es hús. Senkinek sincs meghatározott nagyságú földterülete vagy magánbirtoka; a tisztségviselők és vezető emberek a szorosabb közösségben élő családoknak, illetve nemzetségeknek évről évre annyi földet jelölnek ki, és ott, ahol, és amennyit jónak látnak, de kötelezik őket, hogy egy év múlva máshová költözzenek.
Ennek — mint mondják — több célja van: hogy ne válhassanak a megszokás rabjaivá, és ne cseréljék fel a katonáskodást a földműveléssel; hogy ne növelhessék birtokaikat, s a hatalmasok ne űzhessék el a szegényebbeket földjükről; hogy a hideg és a meleg ellen ne építhessenek kényelmes házakat; hogy ne fejlődhessen ki bennük a kapzsiság, mely a pártoskodás és széthúzás melegágya; végül, hogy a nép nyugodt és elégedett legyen; mindenki lássa, hogy kinek-kinek éppen annyi jut osztályrészül, mint a leghatalmasabbaknak.

Az egyes törzsek számára az a legnagyobb dicsőség, ha a körülöttük elterülő vidéket széles sávon ember nem lakta pusztasággá változtatják. Szerintük a vitézség legbiztosabb jele, hogy a földjükről elűzött szomszédos törzsek más vidékre vándorolnak, s a közelükben senki nem mer lakni; egyúttal nagyobb biztonságban is érzik magukat így, mert nem kell tartaniuk meglepetésszerű támadásoktól. Valahányszor hadjáratot vezetnek, vagy ellenséges betörést vernek vissza, vezéreket jelölnek ki; ezek a háború ideje alatt élet és halál urai.

Békében nincsenek közös tisztségviselőik: az egyes vidékek és körzetek vezető emberei szolgáltatnak igazságot, ők simítják el a vitákat övéik között. A rablás, ha a törzs határán kívül történik, egyáltalán nem szégyenletes dolog; azt állítják, hogy ezzel edzik a fiatalokat, ezt használják eszközül a tunyaság ellen. Mi több, a törzsi gyűlésen jelenti be valamelyik vezető ember, hogy portyára készül, ott kérdezi meg, ki csatlakozik hozzá. Ilyenkor azok, akik bíznak benne és jónak látják a tervét, felállnak, és a nép lelkes szerencsekívánatai közt ígérik meg támogatásukat. Aki mégsem vesz részt a vállalkozásban, azt árulónak, szökevénynek tekintik, és többé soha, semmiben nem adnak a szavára. Vendéget megsérteni az ő szemükben szentségtörés. Bárki legyen is az, és bármilyen okból jöjjön hozzájuk, megvédelmezik minden jogtalanságtól: személye teljes sérthetetlenséget élvez, tárt kapukra talál mindenütt, mindenki megosztja vele a táplálékát.


Forrás:
Caesar: Commentarii de bello Gallico [A gall háború] 6.21-23