logo

XXI September AD

Vérző Gallia.

Történelmi jelenetnek volt tanúja a helvetiusok fővárosa, Genava (a mai Genf) i. e. 58 április 8-án: Caius Julius Caesar, római tábornagy, az Alpokon inneni és túli Gallia kinevezett kormányzója, ezen a napon fogadta Gallia legkeletibb törzsének, a helvetius népnek küldöttségét. Ez a nevezetes pillanat volt Gallia meghódításának első történelmi mozzanata.

Mikor Caesart negyvenegy éves korában konzullá választották, már nagy és viharos múlt volt mögötte. Sulla, a véres kezű diktátor, hiába hangoztatta, hogy „Caesarban több Marius lappang”, mégis kénytelen volt megkegyelmezni neki.
Sulla a veséjébe látott a nagyravágyó fiatalembernek, Cicero viszont nem tartott tőle: azt mondta, hogy aki olyan művésziesen bodorítja és illatosítja a haját, mint Caesar, aligha lehet forradalmár! Pedig Caesar szívvel-lélekkel a nép pártján volt, a levert Marius politikájáért lelkesedett, gyűlölte a nagybirtokosok és nagytőkések királyi gyülekezetét, az arisztokrata szenátust, és - mi tagadás - kissé meg is égette magát Catilina forradalmában.

Bámulatos lélekjelenléte, hideg értelme, céltudatossága és - bátran mondhatjuk - hivatástudata megmentette ellenségeinek minden acsarkodásától. Mögötte állt a titokban forrongó és elégedetlen nép, Marius és Catilina népe: vele tartottak a veteranusok, akiket földhöz juttatott. Legveszedelmesebb ellenfele Pompeius volt, a szenátuspárt vezére: őt úgy gyűrte le, hogy szövetkezett vele. Ajándékokkal, látványosságokkal, adományokkal elkápráztatta a népet, eltékozolta rá ősi vagyonát, s mikor elfogyott, a kölcsönvett milliókat szórta számlálatlanul. Csak a cél volt fontos, az eszközökben nem válogatott.

Alig két évvel Catilina forradalmának bukása után kitűnő alkalom kínálkozott, hogy egy időre elhagyja Rómát: kinevezték helytartónak Gallaecia és Lusitania (a mai Portugália) területére. Tartományát előbb meg kellett hódítania: le is verte a hősiesen küzdő luzitánokat, és diadalmasan hordozta meg a római fegyvereket egészen az Atlanti-óceánig. Szabadságszerető, kemény népet győzött le: ez volt a későbbi galliai hadjárat főpróbája.
Mikor Vatinius néptribunus előterjesztette az indítványt, hegy Caesart nevezzék ki az Alpokon inneni Gallia és Illíria kormányzójává, és adjanak parancsnoksága alá három légiót, ötévi időtartamra, a szenátus először meghökkent. Túlságosan nagy hatalom volt ez olyan ember kezében, aki ellensége a szenátusnak, s hozzá, sajnos, tehetséges is. De ekkor már élt és működött a triumvirátus, Pompeius, Caesar, és Crassus érdekszövetsége; Pompeius megmagyarázta a szenátusnak, hogy nincs bölcsebb politika, mint hosszabb időre lekötni és eltávolítani Rómából a veszedelmes népbarátot!

A szenátus ezt annyira megértette, hogy túltett Vatiniuson: még egy légiót adott Caesar keze alá, és ráruházta az Alpokon túli Gallia kormányzóságát is. Ezt a területet ugyan szintén meg kellett előbb hódítani, de annál jobb: a vad és elkeseredett barbár törzsekkel nem gyerekjáték háborúskodni; alig 40 000 rómaival mintegy félmillió barbár harcos áll majd szemben, és bizony, ebben az egyenlőtlen harcban sok minden történhet.Így okoskodott a szenátus.

Caesar harcolt már barbárokkal, ismerte a túlerő elleni harc taktikáját, de mestere volt a politikai taktikának is. Csak egyetlen arkhimédészi pont kellett neki, amelyen lábát megvetheti, s ha megvetheti lábát, ellenfeleit kimozdítja hatalmukból. Most tudta, hogy ez az arkhimédészi pont Gallia.