logo

XXI September AD

Gallia történelme dióhéjban

Nem tudni mikor telepedtek le a gallok Galliában. Vándorlásaikat, részint a mai német tartományokba, a Közép-Duna és Alpok közé, rendszerint Itáliába, alkalmasint Kr. e. az V. sz. vége felé kezdték meg.
Itáliában leverték az etruszkokat, sőt 387 júl. 18. az ő brennusuk (királyuk) alatt a rómiakat is leverték az Allia pataknál s Rómát elfoglalták, kirabolták. Egyes gall csapatok többször berontottak még Itáliába, de már nem volt szerencséjük. Keletnek fordultak tehát Kr. e. 180 körül s Görögországba törtek, majd egy részük Kis-Ázsiába ment át, hol mint galaták szerepelnek.

Az Itáliában letelepedett gallok kénytelenek voltak Rómának hódolni. 283-ban a szenoni gallok Arretiumnál pusztultak el, más gall sereg ugyanez évben a vadimoni tó mellett semmisült meg. 225-222 közt pedig bekövetkezett teljes leverésük.
A bojok, inszubrok, tauriszkok 70,000-nyi tömeggel támadták meg a rómaiakat, de egy rész Telamonnál (Etruriában) semmisült meg, más részét 222-ben M. Claudius Marcellus verte le Clastidiumnál. Gn. Scipio folytatta a harcot, melynek eredménye a Pó völgyének meghódítása lett, melyet azután Róma gyarmatokkal, katonai utakkal biztosított magának. Ez a terület Gallia Cisalpina.

Már Kr. e. 89-ben római polgárjogot kaptak e terület lakói, Kr. e. 43-ban pedig politikailag, közigazgatásilag teljesen egyesült Itáliával. A rómaiak első gyarmata G. Transalpina területén Aquae Sextiae (Aix) volt, melyet a leigázott Hispánia kereskedelmének biztonságára alapítottak. Négy évvel utóbb ugyancsak e célra Narbo Martiust (Narbo) alapították. Miután ez időtájt Tolosa (Toulouse) a rómaiakkal szövetkezett és kevés időre tényleg római uralom alá került, a Rhônetól a Pirenaeusokig terjedő rész Provincia Narbonensis (rendesen csak Provencia, ahonnan a Provence név eredt) néven tartomány lett.

Kr. e. 59-ben a szenatus Caesarnak adta e provinciát, kinek 58-51. tartó háborúban sikerült a gallokat, kiknek fénykora már letűnt, s önmaguk közt is meghasonolva éltek.Volt ugyan nehézsége, mint főleg az 53-52-ben támadt lázadás Vercingetorix alatt, de ennek leverése után Gallia meghódítása be volt fejezve. Ez időtől fogva is voltak ugyan még kisebb szabású lázongások, mint Kr. u. 21. a trevireké, kiket Julius Florus vert le, az aquitánoké 52-ben, kik Julius Vindex csapása alatt hódoltak meg újra, 68-ban a trevivirek és lingonoké; végre a III. sz.-ban az u. n. Bagaudae császárainak lázadása, de részint Luc. Dom.

Aurelianus császár (270-275), részint Diocletian (284-305) vezérei leverték őket. De e lázongások oka már nem a nemzeti önállóság elvesztése, hanem részint a helytartók zsarolásai, részint pedig egyes római vezérek császárságra törekvése. «Ekkor már Gallia sokkal jobban római volt, hogysem más egyéb lehessen, még ha akarta volna is» (Thierry).

Császárokat, jeles költőket, államférfiakat adott e provincia Rómának. A kereszténység a III. sz.-tól szépen terjedt, nagy hitközségek keletkeztek. Oly élénk volt itt a rómaiság érzete, hogy akkor is rómainak tartották magát a nép, mikor Róma barbár hódítók uralma alá került. A népvándorlás áradatai nem kímélték Galliát sem; megjárták ezt a vandalok, nyugati gótok, burgundok, alemannok s végre a frankok, kiknek hatalmas fejedelme, Chlodovech, tönkre tette az utolsó rómait, Syagriust és népével megtelepedve a mai Franciaország alapjait vetette meg.