logo

XXI September AD

Galatia történelme és a provincia leírása

Galatia, mint római provincia rendkívül lassan szerveződött meg. A rómaiak kétszáz éven keresztül szabdalták mindenféleképpen, és csak Antoninus Pius alatt nyerte el végleges határait, amelyek között azután Diocletianusig maradt. Maga a tartomány neve is hosszú időn keresztül nem tudott megállapodni. Az ILS 1017. jelzésű I. századi feliraton szerepel egy „legatus Augusti pro praetore provinciae Galatiae Pisidiae Phrygiae Lycaoniae Isauriae Ponti Galatici Ponti Polemoniaci Armeniae.”
Egy Hadrianus-korabeli görög nyelvű feliraton (OGIS 535 = IGRR III 316) „Galatia Pisidia Paphlagonia provincia” propraetori rangú helytartója van említve. Egy időben (Vespasianus alatt) a provincia kereteibe tartozott Kappadokia is, amelyet azután Traianus önálló tartománnyá szervezett. Syme meglehetősen meggyőző érvelése szerint Galatia provincia megszervezésének megkezdésekor Galatia egyesítve volt Pamphyliával, és például M. Plautius Silvanus egyidejűleg volt Galatia és Pamphylia helytartója (i. e. 25-ben).
Mindenesetre Tacitus bizonysága szerint Calpurnius Asprenasnak még Galba adta át Galatia és Pamphylia provincia kormányzását (Hist. II 9); nyilván a két provincia egyesítése természetesnek és kényelmesnek mutatkozott, és nagyon valószínű, hogy Pamphyliának az északi, nem tengerparti része tartozott Galatiához.
Egy Antoninus Pius korából való feliraton (IGRR III 290) azután Cilicia, Isauria és Lykaonia propraetori rangú helytartójának az említésével találkozunk. Ez azt jelenti, hogy az utóbbi két terület Galatiától Ciliciához került át.

Galatia voltaképpen hosszú időn keresztül nem volt összeforrott politikai szervezet, inkább csak földrajzi fogalom. Jellemző, hogy az „Apostolok cselekedeteiben^ Galatia - Phrygiától eltérőleg - csak „galatiai föld” néven szerepel. A „galaták” elnevezése sem állapodott meg egyszerre. A rómaiak a Kis-Ázsiában megtelepedett kelta törzseket eredetileg „gallus”-oknak nevezték; a „Gallo-Graeci” elnevezés először Cicerónál bukkan fel 56-ban. Strabón (XII 5, 1) úgy beszél az országról, mint amelyet „manapság Galatiának és Gallo-Graikiának neveznek.” Ez az elnevezés tette lehetővé egy Caligula-anekdota megszületését: amikor a császár egy napon több gall és görög embert elítélt, dicsekedve mondta, hogy „meghódította Gallo-Graeciát.-” (Suet., Gai. 29.) De már Cicerónál (ad Att. VI 5, 3, i. e. 50-ből) feltűnik a „Galataé” megjelölés, majd később a „provincia Galatia” felváltva szerepel a „provincia Galatarum”-mal.

Mihelyt a rómaiak szilárdan megvetették lábukat Kis-Ázsia földjén, Galatia is római befolyás alá került. Polybios tudósítása szerint (XXXI 2) a galaták még i. e. 167-ben követséget küldtek a római senatushoz, amely „meg is adta nekik az autonómiát, de csak azzal a feltétellel, ha megmaradnak településhelyeiken és nem fognak háborúskodni országuk határain kívül.”
Ebben az időben a galaták még kitartottak a törzsi szervezet mellett és három törzsre tagolódtak: Tolistobogii, Tectosagi (vagy Tectosages) és Trocmi néven. Mindegyik törzs négy tetrarchiára oszlott, a tizenkét tetrarchiából álló törzsszövetségnek volt egy háromszáz tagból álló tanácsa. Ez a tanács olyan helyen gyűlésezett, amelyet Strabón (XII 5, 1) tölgyes ligetnek mond.
A Tolistobogii-törzs volt a legnyugatibb: a phrygiai Pessinus körül helyezkedett el, ahol az istenek „Nagy Anyjánák” híres szentélye volt; a tectosagák Ankyra körül, a tolistobogiusoktól északkeletre telepedtek meg; míg a Trocmi-törzs a Halys-folyón túl ütötte fel a tanyáját a központi fekvésű Tavium körül.

A galaták állandóságot mutattak, amennyiben megtartották a hűséget a rómaiak iránt. Ezért volt az, hogy Mithridatés megölette a tetrarchiák fejeit és elkoboztatta vagyonukat. Pompeius érintetlenül hagyta a „kiskirályoké (reguli) hatalmát területeik fölött, de Deiotarus tetrarcha fokozatosan kezébe kaparintotta a másik kettő birtokait, és elérte, hogy 44-től „királynak ismerték el. Deiotarus halála után (41-ben) Antonius az országot Amyntasnak adta át, akinek hatalma Pisidiára, valamint Lykaonia és Pamphylia egy részére is kiterjedt.
Actium után Octavianus a polgárháborúban tett szolgálatai fejében neki adta még Cilicia tracheiát is. Amyntas azzal juttatta kifejezésre Róma iránti hűségét, hogy kordában tartotta a rabló bennszülött törzseket és küzdött a kalózok ellen. Augustus szívesen vette igénybe Amyntas szolgálatait, de amikor Amyntas a Homonadenses törzzsel vívott harcban elesett, magát nyilvánította örökösének, és Amyntas birtokait császári provinciává tette.

A tulajdonképpeni Galatia (három törzs szövetsége) magában véve nem jelentett különösebb értéket a rómaiak szemében. Ez a hegyek közt elterülő fennsík nem igen alkalmas a földművelésre. Éghajlata szárazföldi, a tél szigorú. A fennsík középső része vízhiányban szenved, csak a legmélyebb kutak fenekén találnak vizet. A Tatta-tó vize annyira sós, hogy Strabón szerint az a madár, amelyik szárnyával érinti a tó vizét, elnehezedik a szárnyára rakódott sótól és lezuhan. Soatrában, mint Strabón külön kiemeli (XII 6, 1), a vizet úgy árusítják. Az itteni életkörülmények egészen kezdetlegesek.
A háború még mesterségnek számított, városi élet nem fejlődött ki. Strabón a következőket írja (XII 5, 3): „Pessinustól nem messze folyik a Sangarios folyó. E mellett vannak a phrygek régi lakóhelyei: Midasé és a még korábbi Gordiosé és még másoké. Manapság már nyomát sem mutatják annak, hogy városok voltak; falvak ezek, éppen csak valamivel nagyobbak a többieknél.”

Pisidia északkeleti, hegyvidéki részét, amely Galatiához tartozott, szintén még félig vagy egészen barbár törzsek népe-sítették be. Kis falvakban éltek, amelyek még megtartották a közösségi szervezetet; az itteni „városok” inkább menedékhelyek voltak, semmint politikai vagy gazdasági központok. Ez a félvad ország - Galatia - mégis fontos volt a rómaiak számára, mint a Parthiával és Armeniával folyó háborúk hídfőállása. A Bosporostól az Euphrateshez vezető út régebben Nikomédiából indult ki, átszelte a Sangariost, Bithynion és Krateia érintése után átvezetett az Amniason és az Irisen is (ahol az Iris a Lykosba ömlött), és csak ezután kanyarodott el a Fekete-tenger partvidékéről, úgy jutott el déli irányban Nikopolishoz, majd az Euphrates völgyéhez.
A lázongó barbár törzseknek a galaták segítségével végrehajtott pacifikálása után az út Nikomédiától Iuliopolison keresztül Ankyrába vezetett, innen ágaztak el azután az utak észak felé, Pontoshoz, keleti irányban (a határ felé), és délre - Kilikiába. Az itteni utak kiépítésére különös gondja volt a római kormányzatnak. I. e. 6-ban megnyílt az út Apameia Kibótostól Ikónionig. Északon 122-ben épült ki az országút: ennek maradványai azok a mérföldkövek, amelyeken a 7. és a 16. mérföld jelölését olvashatjuk. (IGRR III 138. és 145.)

A birodalom keleti határán folyó harcok peripeteiái szabták meg Galatia területi határainak változásait is. I. e. 5-ben hozzácsatolták Paphlagoniát, i. e. 2-ben Pontus Galaticust, 64-ben Pontus Polemoniacust, 65-ben Armenia Minort. Vespasianus 74-ben egyesítette vele Kappadokiát is, úgyhogy ezután a provincia elnevezése is ez lett: „Galatia Cappadocia Armenia Paphlagonia Pontus Lycaonia Phrygia.” De a keleti háború szempontjából nem volt szükség Galatia provincia határain belül különálló Pisidiára, ezt Vespasianus Lykia-Pamphyliához csatolta.
Traianus a keleti védelem feladatát Kappadokiára rótta: ezért szervezte önálló provinciává. Még később Antoninus Pius 138 körül különválasztotta Galatiától és Ciliciához csatolta Lykaoniát és Isauriát. „Galatia provincia története tulajdonképpen a római politika története, úgy, amint a rómaiak fokozatosan előnyomulnak az euphratesi határhoz. Hosszantartó, lassú folyamat ez, melynek során a római szellem teljes csillogásában ragyogott, hogy befolyást és nyomást gyakoroljon, nevelje és fegyelmezze a Galatia provinciába foglalt heterogén területek lakosságát”

Amikor Augustus kisajátította Amyntas birodalmát, fel-tehetőleg arra gondolt, hogy az új tartomány birtokbavétele, amelyet Amyntas erélyes uralkodásával pacifikáit, nem fog nehézségekkel járni. A galata főemberek hűsége minden próbát kiállott, és a császárok hü alattvalókra találtak bennük. Aligha tekinthetjük véletlennek, hogy a három nagy felirat, amelyen Augustus végrendeletét olvashatjuk, - a Monumentum Ancyranum, a Monumentum Antiochenum és a Monumentum Apolloniense - Galatia területén került elő. Ugyancsak itt találtak egy érdekes esküszöveget (OGIS 532 = IGRR III 137): „Augustus császárnak, az isteni Caesar fiának tizenkettedik consulsága után a harmadik évben, március Nonae-ja előtt való napon a gangrai egyetemes gyűlésen elhangzott eskü, amelyet Paphlagonia lakosai és a köztük kereskedő rómaiak mondtak el:

„Esküszöm Zeusra, Gére, Héliosra, valamennyi istenre és istennőre, nem különben magára Augustusra, hogy hű leszek Caesar Augustushoz, gyermekeihez és utódaihoz egész életem folyamán, mind szóval, mind tettel, mind gondolattal; barátaimnak azokat tekintem, akiket ők annak tekintenek, és ellenségeimnek azokat tartom, akiket ők annak tartanak, és érettük nem kímélem sem testemet, sem telkemet, sem életemet, sem gyermekeimet, hanem mindenféleképpen eltűrök minden veszélye az ő kedvükért. És ha megtudom vagy meghallom, hogy mondanak, gondolnak, vagy cselekesznek valamit ellenük, ezt jelentem és ellensége leszek annak, aki ilyesmit mondott, gondolt, vagy cselekedett. Akiket ők ellenségeiknek tartanak, azokat [esküszöm] üldözni fogom és harcolni fogok ellenük mind a szárazon, mind a tengeren, fegyverrel és vassal. Ha pedig én követnék el valamit, esküm ellenére, vagy ami nem egyezik pontosan eskümmel, magam átkozom el magamat, testemet, telkemet, életemet, gyermekeimet és egész nemzetségemet, pusztulást és romlást idézek minden utódomra és minden örökösömre: sem a föld, sem a tenger ne fogadja be testemet és utódaim testét, és ne hozzon nekik gyümölcsöt.”

Hasonló módon mondta el az esküt mindenki az országban, kőrzetenként, Augustus templomában (itt aligha kell valami közigazgatási felosztásra gondolnunk), Augustus oltárai előtt. Hasonló módon mondták el Phazémón lakosai, akik a most Neapolisnak nevezett városban élnek,1 mindnyájan elmondták az esküt Augustus templomában, Augustus oltára előtt.”
A császárkultusz Galatiában rendkívüli méreteket öltött. Az idézett eskü szövegből arra következtethetünk, hogy az országban már Augustus idejében mindenütt voltak Augustustemplomok és oltárok. A galaták népe egészében, közösségén keresztül Augustus papjának nyilvánítja magát. Ugyanabban az ankyrai templomban, melynek falába a feliratok királynőjét vésték, van egy "másik felirat is a császár és Roma istennő tiszteletére.
A kultuszt különös ünnepélyességgel folytatták le, bonyolult szertartásokat dolgoztak ki. A papi testület tagjai között külön voltak, akik valószínűleg valamiféle misztérium-szertartást mutathattak be: a pap és a papnő Augustus és felesége, vagy Roma istennő szerepét játszhatta.

Ilyen körülmények között csodálkozással állapíthatjuk meg, hogy Galatia egészben véve majdnem semmiféle „jótéteményekben” nem részesült a római kormányzattól, a tulajdonképpeni Galatia pedig - tehát a három törzs területe - a legkevésbé. Plinius 195 „populi ac tetrarchiae”-t sorol fel Galatia provinciában (Nat. hist. V 146-147); ezek közül pénzekről csak néhányat ismerünk, a többiekről egyáltalán semmi adatunk sincs. A Plinius-féle „populus”-ok és „tetrarchiák” minden valószínűség szerint túlnyomórészt jelentéktelen falusi közösségek lehettek. Semmi erőfeszítést nem látunk Róma részéről, amely arra irányult volna, hogy itt városi élet fejlődjék ki. Alig egy-két város nyerte el a coloniarangot: Antiocheia (Strab. XII 8, 14), Germa (Head 748), Ikónion (Hadrianustól), Lystra és még néhány más település a via Sebasta mentén: Parlais, Olbasa, Krémna, Komana (Strab. XII 6, 5; CIL III 6974, 14410 a, b, c). A ius Italicum-ot csak Antiocheia nyerte el. (Dig. L 15, 8, 10.) Még Ankyra, a provincia helytartójának székvárosa is sokáig cpoovptov maradt; pénzt is csak 80-tól kezdődőleg veretett. Ez a Galatiához való viszony a dolgok rendjéből folyt.

Keleten a rómaiak a polisokat a kormányzat érdekeinek és az állam gazdasági érdekeinek megfelelően használták ki. A római kormányzat ezeket a polisokat egyrészről megfosztotta valóságos szabadságuktól, önkormányzatuktól, másrészről megajándékozta őket - üres címekkel, mégis hatalmuk támaszára, pénzügyi alapjára talált bennük. A birodalmi egység objektív gondolata kisiklott a római uralkodók figyelmének homlokteréből; a tartományok urbanizálását még kevésbé tartották fontosnak, mint a Seleukidák. Egyiptom a rómaiak alatt a szó antik értelmében vett városok nélküli ország maradt; elsősorban jövedelmi tételként szerepelt, és még Severus reformja is főleg pénzügyi meggondolásokra volt tekintettel.
A római uralkodók Galatiában is csak azokat a városokat támogatták, amelyek - a provincia délnyugati részében - már előttük is megvoltak és a gazdaságilag fejlettebb tartományok (Phrygia, Cilicia, Lykia és Pamphylia) felé orientálódtak. A rómaiak ahelyett, hogy Galatiát ezeknek a provinciáknak a színvonalára emelték volna fel, végül is egyszerűen elvették tőle Pisidia, Lykaonia, Pamphylia stb. legfejlettebb területeit, és Galatiát természetes határai közé szorították.

A provinciát egy „legatus Augusti pro praetore kormányozta. Ez a helytartó a feliratokon néha általánosabb megjelöléssel óv-ként szerepel-. (IGRR III 154, 162, 171, 189.) A provincia helytartója consularis volt, ha hadműveletek folytak; propraetori rangú helytartó nem rendelkezett légiókkal. Azt a sereget, amelyet Deiotaros római mintára szervezett, légióvá formálták (legio XXII Deiotariana) és Egyiptomba rendelték. Consuli rangú helytartó volt például Tiberius Iulius Severus 114-115-ben, a parthus hadjárat idején. (IGRR III 123.) A legatus mellett működött egy procurator, aki feltehetőleg csak a pénzügyeket irányította.

A tulajdonképpeni Galatiában római uralom alatt is megmaradt a törzsi szervezet. Az egyik feliraton ilyen címet olvashatunk: „Galatia provincia és a szomszédos törzsek procuratora”, Ath. Mitt. XII 182). A három törzs írott forrásainkban továbbra is szerepel. Az OGIS 533. jelzésű nagy ankyrai feliraton, amely felsorolja, hogy a helyi arisztokrácia mennyi jót tett a várossal, olvashatunk többek között egy olyan jótevőről, aki „három törzsnek-” rendezett vendégséget és osztogatott olajat; egy másik „két törzsnek egész évre való olajat adott” (bedörzsölésre); de olvashatunk olyan megvendégelésekről is, amelyek két város (Pessinus és Ankyra) egész népét érintették.

Ankyra - a tectosagák városa, Tavium - a Trocmi-törzsé, Pessinus -a tolistobogiusoké. Az ősi törzsi hagyományok szívósan éltek tovább, mivel megmaradt a falusi közösségi életforma; azok a xcofionóleig, amelyekről Strabón megemlékezik, később sem tűntek el. Galatiában találhatunk olyan több faluból álló egyesülést, melynek központja egy fisaoxúfc.ov. (IGRR III 154.)
A birodalom nivelláló hatása a világtól elrugaszkodott vidékeken alig mutatkozott meg, mivel ezeknek a területeknek vajmi kevés hasznuk származott abból, hogy a világbirodalomba bekapcsolódtak. Egység a heterogén törzsek között nem volt. Apollóniában a Lykiából származó thrákok coloniájának saját külön szervezete volt, amely századokon keresztül fennmaradt. (IGRR III 314, 317, 318, 324.)

Még a „három törzs” területén belül is vetélkedés folyt a törzsek között. A pessinusi templomban az első öt papi hely feltehetőleg a bennszülött papi nemzetséget illette, a galatáké a következő öt hely volt. Csakis ez lehet az értelme az OGIS 540 (IGRR III 230) jelzésű felirat szövegének, amely szerint egy Héras nevű előkelő galata „tizedik volt a főpap után, a galaták közül pedig az istenek Nagy Anyjának ötödik életfogytiglan választott papja Pessinusban és Midaionban”. Itt sokáig fennmaradtak a bennszülött nyelvek. Még Hieronymus (Ad Galatas 2, 3) megállapíthatta, hogy a galatak nyelve élő nyelv és hasonlít ahhoz a dialektushoz, amelyet Trierben beszéltek.

Még a IV. századból is tudunk egy Reus Boussaurigios nevű, hellénizálódott kelta istenről. A galatiai arisztokrácia nem felejtette el, hogy „vezérektől-” és „királyoktól” származott. Nyilván egészen természetes, hogy egy Tiberius korából való feliraton (OGIS 533) Pylaimenés - Amyntasnak, az utolsó királynak a fia - említést tesz királyi származásáról. De még az a felirat is, amelyet a II. század derekán állítottak Iulius Severus tiszteletére, részletesen előszámlálja az illető előkelőség rokoni kapcsolatait: „Deiotaros királynak, valamint Amyntas (Brigates fia) és Amyntas (Dytilaos fia) tetrarcháknak, nemkülönben Attalosnak, Asia királyának a leszármazottja-” stb. (IGRR III 173.) Királyi ivadékként van feltüntetve Iulius Severus felesége, a gall nevet viselő Karakilaia is.

Ankyrában tizenkét phylé volt (IGRR III 208), és mindegyik phylé élén egy-egy phylarchos állott. Csábító az a feltevés, hogy itt Strabón tizenkét tetrarchiájával van dolgunk. Csakhogy vagy számokkal jelölve szerepelnek (IGRR III 192), vagy pedig sablonos neveket vettek fel (Nea Olympia stb.), és csak négynek van bennszülött eredetű neve. Ezeknek a neveknek az értelmezése nem világos.

A tulajdonképpeni Galatia „városai” csak lassú és hosszantartó folyamat eredményeképpen változtak római típusú városokká. A városok mind a pénzeken, mind a feliratokon továbbra is törzsi központok maradnak, nem pedig római minta szerint szervezett területek.

Míg a provinciákban - a polisok rég kialakult rendszerével - az illető polisok egyesülése volt, Galatiában fordítva: a xotróv szolgált kiindulásul Ankyrának, mint római városnak a megszervezéséhez. Keltezhető feliraton a ffovíi] xai drótos Ankyrában csak a II. század közepétől kezdve tűnik fel. Ankyra a II-III. században városi alkotmányra tesz szert és elnyeri a megfelelő címeket: „a leghíresebb metropolis” (IGRR III 206), falatjának kétszeresen neókoros métropolisa” (ibid. 237) stb. Hasonló feliratokat ismerünk Antiocheiából, Lystrából stb. Pisidia, Lykaonia, Paphlagonia városaiban, amelyek inkább Phrygia, Lykia, Bithynia felé orientálódtak, a városi önkormányzat megszervezésének alapjául a hellénisztikus hagyományokat vették. Ankyrában ezt a szervezetet mesterségesen honosították meg.

Ami a xotrór-t illeti, a feliratokon (OGIS 533; IGRR III 162) szereplő névsorokból következtethetőleg a királyi nemzetség leszármazottaiból, a földbirtokos arisztokráciából és a gazdagokból tevődött össze. Teljes mértékben helyesnek mondhatjuk W. M. Ramsay feltevését (id. m.), amely szerint a xoivóv tagjait Augustus, ill. helytartói nevezték ki, és ez egyáltalán hibátlan összhangban állott a római politikával, amely arra irányult, hogy a provinciában elnyomja a demokráciát.
A tagjait valószínűleg a vagyoni cenzus és a szolgálati állás alapján jelölték ki, mint ahogyan ezt Plinius levelezéséből Bithyniára vonatkozólag tudjuk. A buleutések névsorát a bulographos állította össze és tartotta nyilván. (IGRR III 179, 206.) Ankyrában a városnak nem minden lakosa élvezte a polgárjogot. Volt itt egy külön tisztviselő, a politographos (ibid. 179, 204), akinek a kötelessége valószínűleg az volt, hogy vezette, időnként ellenőrizte és kiegészítette a polgárok névjegyzékét. Dittenberger ezzel kapcsolatban (az 547. sz. felirathoz) idézi a CIL III. kötetének pótlásában kiadott 6928. sz. feliratot, amelyben a végrendelkező azzal a kikötéssel hagy egy bizonyos pénzösszeget „civitati Nacolensium”, hogy kamatait minden évben osszák szét a polgárok között, mégpedig „politographia facta”, vagyis a névjegyzékek ellenőrzése után.

Legtekintélyesebbek a császárkultusszal összefüggő tisztviselők voltak: a galatarchések, archiereusok (férfiak és nők), a sebastophantések stb. Mint egyéb provinciákban, a tiszteletbeli magistratusok itt is jelentős összegeket áldoztak gabonaés olaj osztogatásokra, játékok rendezésére, a középületek karbantartására. A városi pénzügyek alapja éppen a magistratusok bőkezűsége volt.
A Galatiára vonatkozó források szegényes volta különösen akkor válik érezhetővé, ha a provincia gazdasági életét próbáljuk meg vizsgálni. A tulajdonképpeni Galatia sztyeppés vidéke nem igen volt gazdag természeti kincsekben. A földművelés nem sok jövedelmet hajthatott a Tatta-sóstó körül elterülő víztelen vidékeken; viszont - Strabón szerint (XII 6, 1) - „csodálatos juhokat” tenyésztettek itt, amelyeknek a gyapja azonban durva volt. Egyesek ebből szerezték óriási vagyonukat; például Amyntas több mint 300 juhnyájat legeltetett ezeken a síkságokon. A végnélküli le-gelőkön még vadszamarak is kószáltak. A galatiai öszvéreket Plutarchos (De cupid. div. 2) az olyan fényűzési tárgyak sorában említi, amelyek a gazdagokat a tönk szélére juttathatják.
Az állattenyésztésen kívül nagy szerepet játszott a gazdasági életben a föld és a kertművelés; itt bor kevés termett, olajfa egyáltalán nem volt, viszont annál több alma, körte és mogyoró. Pessinusból tudunk egy kertész-testületről. A galatiai királyok gazdagságának az alapja a föld és a jószág volt. Amyntasnak háromszáz nyája legelt, de Cicero Deiotarust is „a legszorgalmasabb földművelőnek és állattenyésztőnek” mondja.

A természeti viszonyoknak megfelelően Galatia lakossága is feltehetőleg ritka volt. Statisztikai adatok egyáltalán nem állanak rendelkezésünkre. Broughton általános meggondolásokból kiindulva a provincia lakottságára vonatkozólag a következő számokat ajánlja:

Pisidia és Pamphylia, 8515 négyzetmérföld (termékeny síkság, több jelentős város) 800.000 lakos

A tulajdonképpeni Galatia, 15.625 négyzetmérföld (kevés város, túlsúlyban vannak a legelők) 500.000 lakos

Lykaonia 16.015 négyzetmérföld 400.000 lakos

Összesen 40.155 négyzetmérföld és 1.700.000 lakos

Az a körülmény, hogy gyapjú volt bőven (Plinius is dicséri: Nat. hist. 29, 13), elősegítette a textilipar kifejlődését és a készruhákkal való kereskedelmet.

Az „Expositio totius mundi” című (350 táján készült) földrajzi összefoglalásban azt olvassuk, hogy Galatiában élénk ruhakereskedelem virágzik. De a lakosság főfoglalkozása mégis a földművelés volt. Arra vonatkozólag, hogy a földbirtok hogyan oszlott meg, és milyen volt a közvetlen termelők helyzete, kevés adattal rendelkezünk.
Deiotarosnak, ennek a „szorgalmas földművelőnek és állattenyésztőnek", valamint Amyntasnak, 300 juhnyáj gazdájának feltehetőleg hatalmas földbirtokai voltak, amelyeket a Aaol paadixol népesítettek be. Augustus, mikor az „örökséget" Amyntastól átvette, minden valószínűség szerint megtartotta a királyi föld legfőbb tulajdonosi jogait. De azért Amyntas leszármazottjai (például Pylaimenés, OGIS 533) gazdag emberek maradtak. A föld egy része nyilván megmaradt nekik.

A galatiai császári birtokokra vonatkozólag csak esetleges és nem jellemző adatok állnak rendelkezésünkre. Az a tény, hogy Augustusnak és Líviának voltak „Amyntiani" nevű rabszolgái és libertinusai, Caligulának pedig „Pylaemenianus" nevű rabszolgája, azt bizonyítja, hogy Amyntasnak és fiának, Pylaimenésnek földbirtokai rabszolgástól jutottak a császárok tulajdonába.
Augustus galatiai procurator a feltehetőleg a császári birtokok jószágkormányzója volt. Az IGRR III 335. jelzésű feliraton azt olvassuk, hogy L. Pupius Praesens procurator 64-ben mezsgyékkel határoltatta el a földeket egymástól, „hogy ami jobbról van, a sagalassosiaké legyen, ami pedig balról, Tymbrianassos falváé." Egy lykaoniai felirat (ibid. 240) egy „verna”-ról (a gazda házában nevelkedett rabszolgáról) tesz említést, akinek ura a császár, ö maga pedig eirénarchos.
Az eirénarchos rendőri tisztsége leiturgia volt, amelyet a helybeli polgároknak kellett vállalniuk. „Császári rabszolga”, aki egy személyben eirénarchos is, nem jelenthet mást, mint a császári birtokon a rendőrségi ellenőrzés képviselőjét. „örökség” révén, vagy egy magánbirtok elkobzása útján létrejött császári birtokról van szó azon a feliraton, amelyet J. G. C. Anderson tett közzé. Ennek szövegében arról olvashatunk, hogy Claudius Valerianus procuratornak, oikonomo-sának (= villicus) a költségén egy szentélyt rendeztek be és láttak el szobrokkal. Nyilvánvaló, hogy itt olyan földbirtok lett (Hadrianus alatt) császári birtokká, amely azelőtt Considiusé volt: praedia Considiana. Lykaoniában számos felirat bizonyítja, hogy ott császári birtokok voltak. „Augustus szabadon bocsátott procuratora” síremléket állíttat egy rabszolgának (IGRR III 243). Egy másik feliratot (ibid. 250) Augustus szabadon bocsátott rabszolgáinak állítottak.

Augustusnak egy otthon felnevelt rabszolgája (verna), aki cancellarius volt, apjának, Aurelius Chrysanthesnek és anyjának, „az úr” (vagyis a császár) rabnőjének állíttat sírfeliratot. (Ibid. 256.) Néhány feliraton olyan vernáról olvashatunk, akinek a gazdája nincs megnevezve (ibid. 253, 254); de már maga az a körülmény, hogy a latin kifejezést használják, azt bizonyítja, hogy az illető római birtokosnak, valószínűleg a császárnak verna-i voltak.

Ami a magánkézben levő nagybirtokokat illeti, erre vonatkozólag még kevesebb közvetlen adat áll rendelkezésünkre. Nyilván jogunk van annak megállapítására, hogy a császárkorban nem voltak túlsúlyban az olyan egyének, akik - Strabón szavai szerint - juhtenyésztésből gazdagodtak meg. Azok a jótevők, akik a lakosság közt olajat, gabonát osztogattak, a maguk költségén játékokat stb. rendeztek, vagyonukat csakis földbirtokaik kizsákmányolásából szerezhették. Erre vonatkozólag közvetlen bizonyítékaink is vannak. A már említett „praedia Considiana”-n kívül tudunk „praedia Quadratiana”-ról is, amelyek a császár tulajdonába mentek át. Egy felirat (CIL III 265) Iulius Fortunatust, Flavius Audax procuratorát említi. Sergius Paulus földbirtokának méreteire következtethetünk abból, hogy a rá vonatkozó feliratokat egymástól 20 km távolságban levő helyeken találták. Az IGRR III 279. jelzésű feliraton egy Valeria Loniga nevű női oikonomosról. olvasunk. L. Septimius Appianus megtiszteli egy pragmateutés emlékét, aki valamikor szívesen fogadta. (Ibid. 257.)

Nincsenek adataink arra vonatkozólag, hogyan gazdálkodtak a földeken, milyen volt a közvetlen termelők helyzete. Valószínű, hogy a földeken a régebbi Zaol örökös bérlői minőségben dolgoztak, beszolgáltatásaikat természetben teljesítették, ami azután a nagybirtokosoknak - például Iulius Severusnak, Pylaimenésnek, a király fiának, vagy a kelta nevet viselő Albiorixnak, Ateporix fiának - lehetővé tette, hogy hatalmas mennyiségű gabonát halmozzanak fel. A feliratokon említett rabszolgák - jószágkormányzók, felügyelők, oikonomosok. Egy Kommodos nevű rabszolga az IGRR III 252. jelzésű feliraton emléket állíttat tizenegyéves fiának, valamint ugyanakkor - még életében - saját magának és feleségének. Ebből az következik, hogy az illető Kommodos szintén nem lehetett közönséges rabszolga, hanem kiváltságos helyet foglalt el.
Hogy milyen volt a földművesek élete, nem tudjuk. Mivel a gazdálkodás naturális jellegű volt, a korlátolt szükségleteket csak fedezni tudták valahogy; a városokban a magistratusok bőkezűsége, a gazdagok ajándékai tették ki a költségvetés jelentős tételét; a lakosságot az első elemi csapás vagy rossz termés esetén az éhínség fenyegette. Gabonahiányról tesz említést az IGRR III 206. jelzésű felirat; egy másik szerint (ibid. 226) gyakran látogatják meg az emberiséget „nehéz idők”. Nem csekély bajt okoztak a barbár támadások, valamint a katonabeszállásolások (pl. ibid. 173).

Galatiának nem volt különösebb haszna abból, hogy be-kapcsolódott a birodalom egészébe. A lakosság nagy tömege csak gazdát cserélt: még tapasztaltabb, még kíméletlenebb urakra tett szert, akik az ősi patriarchális életmódra nem akartak tekintettel lenni, az ország gazdasági életét viszont nem tudták magasabb szintre emelni. A császár kultusz összefogta a galatiai társadalom magasabb köreit és elősegítette ezek lassú hellénizálódását, de azt már nem látjuk, hogy a hellénizálódás vagy romanizálódás a lakosság szélesebb rétegeire kiterjedt volna.
Valószínűleg ezzel kell azt is magyaráznunk, hogy a kereszténység itt csak nagy üggyel-bajjal tudott gyökeret verni. Bár az „Apostolok cselekedetei (14. fej.) szerint Pál propagandát fejtett ki a provincia legfejlettebb vidékein - Antiocheiában, Ikónionban, Lystrában, Derbében -, mégsem tudta leküzdeni a zsidó propagandát. A „galatákhoz írott levél bizonyítja, hogy milyen makacsul kitartottak itt az emberek az ószövetségi „törvény mellett, és a kereszténység a tulajdonképpeni Galatiában valószínűleg egészen a II. század derekáig nem jutott el a pogányok közé.


Forrás: Abram Borisovič Ranovič: A Római Birodalom keleti tartományai